A cikk első részét a bevezetővel, a tiktakoló vagy narrátort alkalmazó előzetesekkel erre találjátok.
Slágerzenék trailerre hangolva
Továbbra is hasít az elmúlt évtized egyik legnagyobb trendje, a nagyon híres dalokra vagy azok feldolgozására összevágott előzetes. Egy régi gigasláger a legtöbb nézőben azonnali érzelmeket ébreszt, ezért hatékony eszköze annak, hogy a látványos és ritmusos vágású trailereket érzelmekkel töltse meg, ezáltal emlékezetessé tegye.
Ezt legtöbbször úgy fokozzák, hogy egy lassú feldolgozást használnak az adott dalból. Szépen működött a slágerhasználat Mátrix 4 trailerénél, méghozzá azért, mert a dal maga tartalmilag tökéletesen passzolt ahhoz a koncepcióhoz, amire a trailert építették (kék-piros tabletta).
De az évek óta divatos trend nem mindig működik tökéletesen. Nagyon relevánsnak kell lennie a dalnak a képekkel azért, hogy emlékezetes legyen. Bronz díjat nyert például a Westworld teasere, ami Lou Reed Perfect day című dalára épül.
Ez a teaser arra jó példa, amikor a dal nem tud eléggé kapcsolódni a képekhez. Igazából a fő koncepciója annyi az előzetesnek, hogy ezt a slágert használja, a képek a szereplőket mutatják sétálva, mosolyogva, meglepődve, de leginkább neutrálisan.
Nehezen található összefüggés a képek és a zene tartalma között, rengeteg a teaserben a szereplő és összességében nem érthető, hogy pontosan milyen érzést szeretne eladni ez a reklám.
Egy kis tipográfia
Néhány éve biztos voltam benne, hogy a tipós trailerek korszaka jön. Abból következtettem erre, hogy egyrészt egyre jobb trailerek születtek egyre érdekesebb feliratokkal, másrészt akkor úgy tűnt, hogy az Instagram-esztétika efelé viszi majd az előzeteseket.
Idén csak elvétve volt olyan díjazott alkotás, ahol a hatalmas feliratok, a tipográfia meghatározta volna a narratívát. Előfordult, például a Love life című sorozat teaserben, ahol a koncepció alapját képezték a jelenetek címszerű title cardjai (feliratinzertek), vagy a Ne nézz fel című film teaserében, ahol az alkotók és a cím jelenik meg nagyon karakán módon az előzetesben, felidézve az ötvenes évek stílusát.
Bár nem a különleges tipográfiát használó trailerek korában élünk, a dizájnos feliratoknak hatalmas hagyománya van a trailertörténetben, így valószínűleg ez sem tűnik el a jövőben.
A hatalmas betűk a képen rendre megjelennek, egy-egy üzenet erejéig vagy a sztárok nevének megvillantásához. Mivel az előzeteseket leginkább mobilon nézik ma már, érthető, hogy a feliratoknak a kép teljes egészét kitöltőnek kell lennie ahhoz, hogy átüsse az ingerküszöböt.
A szerzői filmek trailerei továbbra is használják a kritikai idézeteket, például A szomorúság háromszöge című film aranyat nyert trailere.
Apró finomságokkal játszanak a készítők: például rendszerint úgy helyezik el a feliratot, mintha a kép része lenne, ha valaki elé nyúl, kitakar belőle egy részt. Ennek az előzetesnek annak ellenére sikerült működőképesnek maradnia, hogy pusztán egy trendnek felel meg, a slágerzene használatának. Azt viszont kiválóan választotta.
Egy díj sem a véletlen műve
Nagydíjat nyert a megmérettetésen a Wild Card Creative Group által készített trailer a Mike című minisorozathoz, amiben mindenből az esszenciája van annak, amik ma divatosak egy előzetesben.
A trailer lassú kattogással kezdődik, miközben egy mélyen lírai monológot hallunk a címszereplő Mike Tysontól. A monológ alatt nem egyfajta kattogás szól folyamatosan, hanem annak egyre gyorsuló ritmusára rengeteg diverz hanghatás, az órától a pisztoly kibiztosításán át a vakuk kattanásáig, teremti meg a ritmusos élményt.
Mindeközben a monológ elején és végén is elhangzik a kérdés, hogy “Ki vagyok én?” Erre épül a teljes előzetes, ehhez passzol a slágerzene választás, erre válaszolnak a feliratinzertek és erre válaszol a legvégén a cím is. Erre vonatkozik az a klipsorozat, ami a főhős felnövéstörténetét foglalja össze amikor megszólal Sammy Davis Jr. I’ve gotta be me című slágere, aminek minden sora egy érzelmes önismereti kijelentés, miközben botrányosabbnál botrányosabb jeleneteket látunk a filmbéli Mike Tyson életéből.
Az ezekből fakadó első feszültség a trailer 57. másodpercében robban zeneileg, amikor egy kiállás során a boxolás ritmusára dobok szólalnak meg, majd át is veszik a zene fölött az uralmat. (Kiállás: amikor a trailerzene hirtelen megszakad, elhangzik valami fontos, utána pedig ugyanott folytatódik ahol abbamaradt.)
A trailer vége felé hatalmas betűkkel egymást kioltó jelzők sorakoznak a főhőst jellemezve, hogy a végén megjelenjen a “Ki vagyok én?” kérdésre ismét a cím: Mike.
Végülis jó vagy nem jó filmelőzeteseket nézni?
A minap olvastam egy cikket a Vox.com oldalon, ahol egy újságíró felháborodottan ír arról, milyen rossz filmélményt okoznak a filmelőzetesek, és igazából a filmek nézettségének csökkenésének talán ez is lehet az oka. Mármint az, hogy a trailerek félrevezetnek valójában.
A szerző érvelése ott bicsaklik meg, hogy nem néz trailereket, az összes példájában a film után látta az előzetest, emellett zokon veszi, hogy mennyivel összetettebb egy film, mint a trailer.
A helyzet az, hogy egy trailert, ha a filmet megelőzően néz a néző teljesen másképp lát, mint a film után. Másképp működik a narratíva a teljes film többlettudása nélkül. Ha egy meglepődött szereplőt látunk az előzetesben, akkor az egy meglepődött szereplő, nem egy fiú, akit átvert a szerelme. A film után lehet olyan érzése a nézőnek, hogy a valóságot meghamisította egy előzetes, de hát valóság a film? Persze számon kérhetjük tőle, hogy miért a budapesti Andrássy utat látjuk München helyett, miközben a film szerint ott vannak a szereplők, de van ennek értelme?
A trailer a kész filmet nyersanyagnak tekinti, hogy abból csak egy nagyon vékony szeletét mutassa meg a leendő nézőnek. Egy két perces előzetes csak nagyon lecsupaszítottan tud hatásos maradni, ha egy 2 órás film bonyolultságával próbálkoznának az alkotók, akkor maximum a film megnézése után tetszene az a nézőknek.
Vannak kutatások arra vonatkozóan, hogy mikor hatékony egy előzetes és az egyik elemzés szerint egy érdekes elegyét kell ígérnie az újdonságnak és valami nagyon ismerősnek.
Az újszerűség jöhet magából a filmből is – lehet újszerű az operatőri munka, vagy egy smink, de vannak olyan elemek, pl. rendezés, történetmesélés, vágás, amiknek újdonságát nem lehet másodpercek alatt megragadni. Sőt az is lehet, hogy nincs a filmben semmi újszerű, ilyenkor lehet sziporkázni a trailerben.
Mutatni kell valami nagyon ismerőst is az előzetesben, erre jó példa a slágerzene vagy amikor egy műfajt ígér az előzetes. Ennél a résznél viszont lehet sokkal árnyaltabbnak is lenni: előfordulhat, hogy a trailer egy olyan elemét emeli ki a filmnek, ami nem központi témája annak, viszont nagyon uralja a közbeszédet éppen így sok kapcsolódást remélhet a leendő nézőktől.
A cikk a végén azt javasolja, hogy inkább olvasson el az érdeklődő két-három kritikát (újságíróként hazabeszél), és az alapján döntsön arról, hogy megnéz egy filmet vagy sem. Ezzel arra késztet, hogy csak olyan filmeket nézzen mindenki, amit már újságírók kiválasztottak neki. Az a helyzet, hogy akinek van erre ideje, előre tudja, mit szeretne megnézni, annak sok esetben én is ezt javaslom.
A tartalomkínálat viszont hatalmas, az idő kevés, a döntéseket pillanatok alatt hozzuk egy-egy film esetében, így ha valaki szeret trailereket nézni, én arra bátorítom, hogy nézze őket nyugodtan. A trailer is egy értelmezése a filmnek, és van benne egy olyan igyekezet, hogy megteremtsen egy elvárást, aminek a film meg tud felelni. Szóval előfordul, de ritkább az, hogy félrevezet egy előzetes, mint gondolnánk. Persze csak akkor, ha a film előtt nézzük meg.
A Clio Awards nagydíjas és aranyat nyert előzetesei semmiképp nem vezetnek félre, ezért érdemes például hozzájuk állítanunk a mércénket, amikor előzeteseket ítélünk meg. Ezeket a trailereket szemlélve nagyszerű látni, hogyan újul meg ez a műfaj apránként évről évre. Radikális formai újítás azért nehezen fér el az előzetesekben, hiszen a túl nagy újdonság két percben inkább elbizonytalanítja a nézőt, semmint kiváncsivá teszi.
Viszont ha valami apróság működött már egyszer néhány másodpercben, akkor a következő években egyre bátrabban próbálkoznak vele az alkotók, egészen addig, amíg trend, aztán elcsépelt klisé lesz belőlük. Ilyen a narráció rapszodikus változása a trailertörténetben (ki ne emlékezne az In the world… kezdetű előzetesekre, amikor azok újak voltak, és aztán már csak viccesek), de ilyen volt a bow effekt is, ami az Eredetből eredt, és ilyen lesz a tiktakolás is, amikor már nem tud újat mutatni. Idén még tudott.
