Illés Fanni egy születési rendellenesség miatt lábak nélkül és összenőtt ujjakkal jött a világra. Szülei az orvosi tanács ellenére sem mondtak le róla, és átlagos gyermekként nevelték fel. 2004-ben, tizenkét évesen gerincferdülése miatt rehabilitációs céllal kezdett el úszni, másfél évvel később pedig már a paraúszó-válogatott tagja lett.
Végtaghiányos sportolóként azóta számos világversenyen állhatott a dobogóra, és a 2008-as pekingi játékok óta valamennyi paralimpián rajthoz állt. 2021-ben Tokióban már neki szólt a magyar himnusz. Közreműködésével indult el az edzője és férje, Szabó Álmos vezette Vasas Paraúszó Szakosztály – Magyarország első olyan klubja, amely kifejezetten a paraúszók felfedezésére, a kezdő parasportolók kinevelésére és fejlesztésére jött létre, nem integrált klubkörnyezetben.
Fanni immár több mint egy évtizede számos platformon képviseli a társadalmi elfogadás és az egymás iránti tisztelet ügyét. Sportsikerein túl kommunikációja, személyisége és egész életútja a fogyatékossággal élőkkel szembeni előítéletek lebontását szolgálja. Közéleti szerepvállalása mellett egyik legfontosabb jelenlegi szerepéről, az anyaságról is kérdeztük.

Mi jut eszedbe a sztereotípia szóról?
Az, amikor az emberek elhisznek valamit, ami nem feltétlenül igaz. Az én életemre vetítve nyilván azt, hogy lábak nélkül milyen nyomorult életem lehet. Ehhez képest én szeretem az életemet, nincs hiányérzetem, így születtem, nincs, ami megkeserítsen. Persze az nagyon bosszantó tud lenni, amikor az emberek csak a fogyatékkal élőt látják bennem vagy a sorstársaimban, de 34 éve ebben élek, volt időm hozzászokni.
Azért kérdeztem, mert az egyik első dolog, ami eszembe jut rólad, hogy élő cáfolata vagy rengeteg sztereotípiának.
Szerintem is, csak hát vannak, akik ezt nem így gondolják. Sokszor még a tágabb családomban is azt érzem, nem hiszik el, hogy jól vagyok, és azt gondolják, ezt csak megjátszom. Hát, elég nagy baj lenne, ha így lenne.
Mikor érezted először, hogy érdemes kiállni a nyilvánosság elé és képviselni a véleményedet?
Hogy őszinte legyek – márpedig az szoktam lenni – igazából sosem szerettem, hogy bizonyos ügyekben kénytelen vagyok megszólalni. Jobban szeretem az életemet befelé megélni. Ugyanakkor nagyon fájdalmas látni, amikor neked nem jár ugyanaz, mint egy ép sportolótársadnak vagy egy ép embernek a környezetedben, és nem érted, miért kell újra és újra méltatlan szituációkat átélned.
Hogy a kérdésedre válaszoljak: először akkor léptem a szélesebb nyilvánosság elé, amikor 2014-ben megnyertem az első nemzetközi kerekesszékes szépségversenyt. Azért indultam el, mert egyrészt jó bulinak tartottam, másrészt úgy gondoltam, érdemes felhívni rá a figyelmet. Sportolóként mindig csak arról kérdeztek, hogy melyik lesz a következő versenyem, milyen a felkészülés, de az senkit nem érdekelt, hogyan jutok el az uszodába, és egyáltalán akadálymentes-e bármi.

A szépségverseny után viszont rám irányult a figyelem, éreztem, hogy sokan kíváncsiak, és lehetőségem nyílt beszélni erről. Ezután már sokféle műsorba meghívtak, akkoriban többfelé elindult az érzékenyítés. De én sosem magamról szerettem beszélni, hanem arról, hogyan lehetne jobb Magyarországon a fogyatékossággal élőknek. El akartam mondani, hogy mi nem ufók vagyunk, hanem normál emberek normál érzésekkel, álmokkal, vágyakkal. Attól, hogy lábak nélkül születtem, ugyanúgy vágyhatok a szerelemre és arra, hogy legyen gyermekem. Az volt a célom, hogy ez az üzenet minél több emberhez eljusson.
Amikor megszületett a kisfiad, akkor egy másik aspektus is bekerült a kommunikációdba. Sokan kérdeztek arról, milyen kisgyerekes anyukának lenni, te pedig nagyon őszintén beszéltél az ezzel kapcsolatos nehézségekről.
Miközben otthon és az uszodában is igyekeztem helytállni, ismeretlen emberektől durva névtelen e-maileket kaptam. Alapesetben nem azt szokták mondani egy várandós kismamának, hogy „remélem, a te gyereked is fogyatékos lesz”, vagy egy friss anyukának, hogy „milyen felelőtlen vagy, hogy megnyomorítod a gyereked életét”. De én kaptam ilyeneket, ami nagyon megütött. Az uszodai közeg sem úgy várt vissza, ahogy elképzeltem, lényegében leírtak mint sportolót. Egyedül a férjem, Álmos és a csapattársaim támogattak.
Ehhez jött a szülés utáni depresszió, ami nem úri huncutság. Tudatosan készültem rá, ennek ellenére engem is utolért. Igyekeztem pozitív lenni, valószínűleg ez volt az oka annak, hogy már azelőtt visszamentem az uszodába, hogy teljesen megszűnt volna. Ekkor kezdődött a mélyrepülés. Ezt vállalom, szerintem nagyon sok édesanya átéli, és érthető is, hiszen ilyenkor egy nő élete 180 fokos fordulatot vesz.
Ekkoriban kerestek meg a rólad szóló dokumentumfilm ötletével. Milyen állapotban ért a felkérés?
Akkor már kezdtem jobban lenni. Ez is váratlanul történt, egy ifjú tehetségek gondozásáról szóló kampány forgatásán vettem részt, amikor az egyik srác megkérdezte, hogy miért nem készült még rólam dokumentumfilm. Mondtam, hogy egyszer már Korn Anitával beszéltünk erről, de akkor a Covid közbeszólt, én pedig inkább a tokiói felkészülésre koncentráltam. Kiderült, hogy ő is ismeri Anitát – innen pedig felgyorsultak az események. Pár nap múlva leültünk a két rendezővel és a producerrel, és még azon a héten elkezdtük a forgatást.
Rögtön az elején egyértelmű volt, hogy az éppen akkori állapotodat akarjátok megmutatni?
Nem. Ők nem tudták, hogy éppen dolgozom magamon, a pszichológusomon kívül senkinek sem mondtam, hogy nem vagyok jól. Ráadásul azt gondoltam, erre a filmre úgysem lesz kíváncsi senki, meg hát volt rajtam 15 kiló plusz, az ember így nem szívesen látja viszont magát a mozivásznon. Aztán úgy voltam vele, ha már dokumentumfilm, akkor legyen száz százalékban őszinte, olyan, amilyenek mi vagyunk a hétköznapokban.
Hajrá, Tete!
Hernáth Csaba és Korn Anita rendezők célja az volt, hogy Illés Fanni különleges személyiségén keresztül fontos társadalmi kérdésekre is felhívják a figyelmet. A film – amelyet egy időben mutattak be a 2025-ös Verzió Filmfesztiválon és a Nemzetközi Speciális Filmfesztiválon – nemcsak versenyzői sportpályafutásáról, hanem életének más meghatározó területeiről is szól. A stáb 2024 tavaszától kísérte végig Fanni felkészülését a párizsi paralimpiára, amit edzője, férje, Szabó Álmos vezetett. A film címe, a Hajrá Tete! Fanni kisfiától, Mórtól származik, aki szülei mellett szintén főszereplő a filmben, akárcsak Illés Fanni édesanyja. Fanni a felkészülést követően a párizsi olimpián ezüstérmes lett, hajszállal lemaradva az aranyról, az alkotás pedig a 11. Nemzetközi Speciális Filmfesztiválon elnyerte a legjobb dokumentumfilm díját.

2025 őszén Biros Péter olimpiai bajnok vízilabdázóval és Nyilasi Tibor válogatott labdarúgóval együtt bekerültél a Prima Primissima-díj jelöltjei közé sport kategóriában, a decemberi gálán pedig átvehetted a Prima-díjat. Hogyan élted meg?
Amikor felhívtak telefonon, hogy jelöltek a díjra, elsírtam magam. Akkor még csak egy év telt el azóta, hogy Zala megyében megkaptam a Prima közönségdíjat. Óriási elismerésnek tartom, hogy ilyen fiatalon, 33 évesen Prima-díjas lettem, mert számomra ez nemcsak arról szól, hogy ki mit ért el, hanem arról is, hogy milyen ember.
Több sikeres parasportoló is él Magyarországon, mit gondolsz, miért irányul rád mégis a szokásosnál jóval nagyobb figyelem?
Ezt én sem tudtam megfejteni. Szerencsi Éva, a Magyar Paralimpiai Bizottság korábbi kommunikációs igazgatója, aki felfedezett, gyakran mondta, hogy azért figyelnek rám, mert mindig őszintén, szívből beszélek. Az, hogy nincsen lábam, nagyon szembetűnő fogyatékosság, ugyanakkor az is látszik rajtam, hogy mennyire szeretek élni.
Hol tartasz most az úszókarrieredben?
Tavaly a kisfiammal töltöttem a nyarat, emiatt kihagytam a világversenyt. Sokan nem tudják elképzelni, hogy az állandó fizikai és mentális terhelés miatt a sportban is ki lehet égni, ilyenkor pedig kell egy kis időt hagyni arra, hogy az ember újra szeresse csinálni. Januárban kezdtünk el ismét úszni, és most jutottam el oda, hogy megint élvezem a sportot, és várom az idei Európa-bajnokságot. Ugyanakkor néha eszembe jut, hogy mennyire nehéz egyszerre minden fronton úgy teljesíteni, ahogy szeretném: hogy az az étel kerüljön az asztalra, amit én főztem, hogy teljes erőmmel odafigyeljek a kisfiamra, és közben az uszodában is helytálljak.

A távolabbi jövődet is a sport területén képzeled el?
Nem, egyáltalán nem. Nagyon vágyom arra, hogy ha abbahagyom az úszást, akkor sok-sok évig a kisfiammal – vagy ha úgy alakul, a gyerekeimmel – lehessek. Az elmúlt 21 évben rengeteget utaztam, tényleg maxon pörgettem magam. Szerintem annál nehezebb meló nincs, mint amikor a gyerekeket koordinálod. Most még csak oviba kell vinni, minőségi délutáni programot tölteni vele a levegőn, de ha majd, mondjuk, edzeni fog, az már komolyabb szervezést igényel. Várom, hogy ne legyen ez a pörgés körülöttem, hanem inkább a gyerek körül forogjon az életünk.
A nyilvánosság elvárja tőled a folyamatos szereplést?
Nagyon sokszor kapok olyan üzenetet, hogy ne engedjem el, folytassam, kíváncsiak rám. Közben viszont azt érzem, nem akarok posztolni csak azért, hogy még többen rálássanak az életemre. Ahogy minden ember, én is változom, ezt most abban látom, hogy befelé kezdtem el élni, már nem osztok meg magamról annyi mindent. Régen szerettem megmutatni, hogy így is lehet élni, legyen példa az, hogy ne panaszkodjunk, hanem csináljuk a dolgunkat. Mostanában viszont úgy látom, ezt egyre kevésbé kell transzparenssé tenni, mert ezen már túlvan a társadalom: sokkal elfogadóbbak az emberek, mint tíz évvel ezelőtt, és ennek nagyon örülök.

A sport értéket teremt
A 4iG Csoport számára a sportszponzori együttműködések többet jelentenek, mint csupán láthatóságot és márkaépítési felületet, vagy új célcsoportok elérését. Sokkal inkább eszközök arra, hogy olyan társadalmi értékeket közvetítsük, amelyek példaértékűek a következő generációk számára. Olyan értékek mentén építkezünk, mint az elkötelezettség, a teljesítmény, a kiválóságra való törekvés, az innováció és az új lehetőségek keresése.
Úgy gondoljuk, hogy az élsport és a vállalati világ működése sok tekintetben hasonló: mindkettőben a folyamatos fejlődés, a kiélezett hazai és nemzetközi versenyben való helytállás és a kimagasló eredményekre való törekvés vezet sikerre.
A sport egy közösségi élmény, amely összeköt generációkat, értékrendeket és élményeket, ezért a 4iG Csoport inkább stratégiai partnerségként tekint együttműködéseire. A sport támogatásával nemcsak a márkánkat építjük, hanem a közösségeinket is. Célunk, hogy hosszú távon jelen legyünk a magyar sport meghatározó pillanataiban, nem csupán nézőként, hanem aktív támogatóként és hiteles partnerként.
Címlapkép: Illés Fanni (fotó: Facebook)

