Miért nem szakmai kérdésekről írsz ahelyett, hogy az újságírás állapotán nyavalyogsz? – tette fel az obligát kérdést nemrégiben e rovat cikkei kapcsán a reklámszakma egy ismert hazai alakja, mellesleg jó barátom. Tudtommal a szerkesztőség is kapott már hasonló jelzéseket, ezért most leírom, hogy miért.

Az senki előtt nem titok, hogy egy országnak olyan a parlamentje és az igazságszolgáltatása, amilyen az ország maga, ezt mostanra egészen biztosan megtanultuk. Mint ahogy azt is, hogy a reklámszakmája és az újságírása is olyan, amilyen a közönsége. De ha az újságírás színvonala és még inkább a magatartásmintái érdemben változtak volna az elmúlt húsz évben, az egészen biztosan hatással lett volna a politikai kultúrára és a reklám- és marketingszakmára is. Amikor egy korszerűbb újságírói etikai kódex szélesebb körű elfogadtatása kapcsán a nagy kiadók – saját maguk szerint – legértelmesebb felvetése az, hogy hogyan lehetne már a szerkesztőség független a kiadótól, amikor az annak része, akkor valószínűleg mégiscsak helye van az ilyen írásoknak.

A szerkesztőségi függetlenség természetesen nem azt jelenti, hogy a szerkesztőség anarchista módon azt csinál, amit akar, de hogy a kiadó marketingigazgatója egyszerűen megvásárolja a felületet, ha a kedves ügyfél elég sokat fizet az ügynökségnek azért, hogy róla kedvezőbb kép alakuljon ki a sajtóban, csak pillanatnyi érdek lehet. A kicsit hosszabb távra tekintő állampolgári érdek biztosan nem ez. Lehet persze legyinteni, hogy ez unalmas téma, és nálunk mindig is így volt, de ha legyintünk, egészen biztosan így is marad. Végülis Jörg Haiderről se írta meg az osztrák sajtó, hogy egy férfival élt együtt, pedig – ahogy egy jól értesült kolléga fogalmazott – „mindenki tudta”.

Apropó, osztrákok. Galambos Márton, e lap korábbi szerkesztője, jelenleg a Figyelő munkatársa komoly kutatást végzett az elmúlt évben, hogy kiderítse, miért is viselkedtek a magyarországi nyomtatott sajtópiacot meghatározó módon tulajdonló német lapkiadók nálunk az elmúlt bő másfél évtizedben többnyire pénzügyi befektetők módjára ahelyett, hogy szakmai befektetőkként léptek volna fel. Azaz úgy, hogy ne csak a hatékonyságot és az eredményességet tartsák szem előtt, hanem a terméket magát is, következésképp annak színvonalát is. A tanulmány szerint tartottak attól, hogy gyarmatosítóknak tartják majd őket, meg nem is igen akartak beleavatkozni belügynek tartott szakmai és emberi vitákba. Hogy ez helyes volt-e vagy sem, nehéz utólag megítélni, a következményeket azonban látjuk. Nemcsak akkor, amikor kinyitunk egy ósdi nyelvezetű újságot, vagy véletlenül rátévedünk valamelyik rettenetes tévécsatorna beszélgetős műsorára, hanem a példányszámokban vagy a hirdetési bevételek adataiban is.

Az egyik kis kiadó igazgatója – mellesleg korábbi munkáltatóm – sommásan azzal indokolta a minőségi újságírás hiányát Magyarországon, hogy „mindenki ismer mindenkit, sok a pletyka – ebben nagyon hasonlítunk az osztrákokra, Bécsben sincs egyetlen egy minőségi újság sem”. [A tanulmány a Médiakutató 2008/ téli számában olvasható – A Szerk.] Hogy ez az adottságok és a helyzet reális felismerése és leírása vagy pedig a szakmai felelősség hárításának módja, azt mindenki döntse el maga.