Történetmesélő és két pofára történetfogyasztó vagyok. Ha kell, ha nem. Ha dolgozom, ha nem. Ha van hallgatóság, akkor annak, ha nincs, a magam szórakoztatására. Az egyik műfajú történetből kapcsolódom ki a másik műfajban.
Már egészen fiatalon történeteket farigcsáltam, először a tizenévvel fiatalabb testvéreimet igyekeztem a magam kamaszos módján szórakoztatni, például az öngyilkos kiskanál meséjével, vagy Zoltán, a légy és Aranka, a kislány történetével, akik a sors különös játékának (vagy a történetmesélő hormonoktól megküldött tinédzser elméjének köszönhetően?) testet cseréltek, így lett belőlük Zoltán, a kislány, és Aranka, a légy - ez utóbbi aztán igen gyors és tragikus véget is ért. A húgaim pár év terápia segítségével sikeresen megszabadultak agyi elfajzottságom okozta rémálmaiktól, és az én fantáziám is jóval szofisztikáltabb lett idővel. Főleg, amióta már a kenyeremet is történetmesélőként keresem, és történetekkel kapcsolódom ki.
Reggel 5 és 7 között az ágyban legalább hat párnával körbebástyázva könyvet írok. Ezek rendszerint ifjúsági regények: sokkal jobban szeretem ezt a műfajt, hiszen a fantáziának itt semmi sem szabhat határt, eltüntethetem a szereplőimet egy mozdulattal a föld alá egy másik világba a korhadó padlón keresztül, visszaküldhetem őket a 19. századba a bakonyi betyárok közé, vagy kézen fogva belevezethetem őket egy titokzatos rémtörténetbe, ahol nekik kell kinyomozni, ki is a szellem, aki levágott fejű kakast tett éjfélkor a templom küszöbére.
Ezután fejest ugrok a munkámba, mint a WMN főszerkesztője, de a sokrétű feladataim közül az újságírás során is az érdekel: hogyan lehet Mata Hari, a Magyarországon működő nemzetközi lány rögbicsapat közösségének vagy az Eggs Bennedict megszületésének történetét érdekesen elmesélni.
Hát igen, eszem is: nem is kapu-, hanem koporsózárási pánikban falom az ízes falatokat, egyre azon rettegve, nehogy a halálos ágyamon vissza kelljen majd gondolnom valami finomságra, amit elmulasztottam megenni. Az unalmas fogásokat megvetem, azt szeretem, ha izgalmas ízek robbannak a számban, ha pedig van hozzá egy jó eredettörténet is, kerüljön ki az a nagymama vagy a manhattani Waldorf Hotel konyhájából, akkor vagyok a legboldogabb. A legjobb rántott hús receptem például egy éjszakai taxistól származik, egy kollégájától pedig az egyik legjobb pesti sztorim - amit aztán addig-addig meséltem én is nagy lelkesen, míg vissza nem hallottam egy harmadik taxistól, fél évvel később.
De vissza az ételekhez: sokszor az alapanyagok is megihletnek (amúgy is bármikor, bárkiről és bármiről tudok rittyenteni egy kajás metaforát), amikből aztán az Instagramra gyártok gasztro egyperceseket - így született meg a sárga cékla hatására annak a feleségnek a története, aki addig-addig faragta gúnyos kacajokkal és megvető szájhúzásokkal a maga ízlésére a férjét, amíg teljesen el nem ment az unalmasra lúgozott pacáktól a kedve.
Aztán van, hogy elfáradok, hogy már zsibbad az agyam saját magamtól, zúg a sok szótól. Olyankor rendszerint elmegyek a kutyával sétálni, vagy futni egyet, vagy felülök a villamosra és csak bámulok ki az ablakon üveges tekintettel. De a bőrömből így sem bújhatok ki, hamar azon kapom magam, hogy másokat fürkészek, kihallgatok beszélgetéseket, elcsípek grimaszokat, megjegyzek egy különös mozdulatot, és azon kezdek el gondolkodni: ennek vajon mi lehet a története? Vajon mi állhat a hátterében? Miért mozog a lány szája, miközben az Úton önmagam felé című kötetet olvassa a dugóban veszteglő buszon? Honnan ismeri egymást a három idős néni, akik maradékmentő receptekkel kelnek egymással versenyre (fogadjunk, hogy nem tudtad: a csirke szárnyát okosan három részre bontva komplett lakomát csaphatsz)? És az a srác a hervadt virággal a kezében vajon jön, vagy megy?
Ha belekezdek egy történetbe, és valaki az első mondatnál rámdörren: „térj már a lényegre”, legszívesebben agyoncsapnám egy féltéglával.
Rémálmom, ha a történetem dramaturgiáját az első fordulatnál kinyírják a csattanó lelövésével. „A Hatodik érzék? Az, amiben Bruce Willis halott?”
Fiala Borcsa 2019 ősze óta a WMN főszerkesztője, író, blogger, Az Egy cirkuszigazgató mindennapjai - Anyaság rocks!, a Drill és több ifjúsági regény szerzője. Instagram-oldala szerint gasztrobubus, hedonista, kutyatulaj és örömfutó.
És őszintén sajnálom azt a (legalább) négy embert, akiknek a startmezőnél elszedték az összes szavát és azokat az utolsó hangig nekem adták. De látjátok, igyekszem őket apránként, de mind-mind visszaadni. Mindenféle történetekben.
A Recharge rovat támogatója a Yettel. A szöveget a bemutatott alanyok írják.
