1. Mit gondol az alapötletről?
2. Mit gondol a megvalósításról az alapötlethez képest?
3. Újszerűnek tartja-e  a szpotot?
4. Hatékony lehet-e  a szpot?     (Teljesíti-e a célokat?)
5. Mi ragadta meg a szpotban?
6. Van-e kedvenc része?
7. Van-e hiba az ötletben, illetve a szpotban?

A folyosón hazadülöngélő glamrock-punk-altermetál furcsa elegyébe öltözött, de látványosan elrettentő külsejű párocska jó felütés, bár engem kis mértékben, de zavar, hogy hiába próbálom beazonosítani, milyen stílusban utazik az ifjú pár. Jól fokozza a hatást a félénken félrehúzódó kisnyugdíjas.

Ajtó zárul, a külvilág kívül reked, és megszabadulhatnak gönceiktől, amit nem lehet csak úgy koncert után levetni – a rajongókat is ki kell szolgálni. Persze a szakavatott néző már ebből tudja, hogy valami nem stimmel, mert az igazi, hamisítatlan punker, az aztán maximum az agyonszegecselt bőrdzsekijét dobja a sarokba, és úgy, ahogy van, saras bakancsostul borul az ágyra – pláne részegen! Ezzel szemben itt szépen lehullnak a zordság kellékei, szegecselt övek csusszannak alá, az oroszlánsörény-paróka a gitártokra hull. Megint egy apró momentum: nem világos, hogy a kis hölgy a combfixet miért csizmástul próbálja levetni magáról? Fél másodperces snitt, tudom, de hadd kötekedjek. Szóval ott áll a két, imént még szomszédriogató, felforgató egyén, kellékek nélkül, hétköznapi embernek öltözve (azaz vetkőzve) és tusolni készül – hallatlan! De az üzenet világos: itt, a saját lakásukban végre önmaguk lehetnek, és nem kell majomkodniuk, mint néhány kiöregedett megélhetési punkzenésznek.

Mikor a kis unokatesóm éppen Marilyn Manson lázban égett, aljas módon felvilágosítottam, hogy Manson bácsi munkaidőn kívül (turné, fotózás stb.), otthon, a négy fal között nem iszik vért koponyából, és nincs a nappalijában akasztófa az Ikea bútorok között. Hát hőseink épp így bújnak meg új lakásukban, és említsük meg, hogy a készítők, bátran, kifejezetten átlagos külsejű fazonokra bízták a főszerepet.

Hogy még sarkosabb legyen a kontraszt, fürdés után persze macis mamuszba bújnak, és úgy tévéznek összebújva, hogy végül minden úszik a plüssállatkában.
Az egyetlen problémát az azonosítás okozza, ami visszatérő probléma a CIB-nél. Sajna az a legnehezebb, hogy a geget és az abból felépülő filmet olyanná tegyük, ami csak erre vagy arra a bankra emlékeztet.

Cserhalmi szerepeltetése óta nem találok ilyen azonosítási pontot a CIB szpotjaiban, pedig az utóbbi idők egyik legpoénosabb bankreklámja határozottan az övék volt: tolmács segít az egyébként magyarul beszélő hölgynek egy banki befektetésnél, aki „lefordítja” neki a banki ügyfélszolgálatos hivatalos handabandáját. Zseniális volt mind az ötlet, mind a megvalósítás, és ott legalább
a párbeszéd végébe volt ágyazva a „Miért nem megy a CIB-be?” – ami így segítette az azonosítást, sőt a mozgósítást is direkt módon meghatározta. Itt ez hiányzik. Félek, ez a gyenge pontja a filmnek. A pack-shoton kívül nincs benne fogódzó, nem segítenek, hogy kire is kell gondolnom, mi épüljön be
a tudatomba. Az átlagfogyasztó – lakáshitelvadász – nem feltétlen tudja összehozni a filmet a CIB-bel. De ezért van a média- és sugárzási terv, hogy ellensúlyozza ezt a gyengeséget.