Tehát Kereszty Gábor nem hogy nem érzi át a csatornájára nehezedő társadalmi felelősség súlyát, de egyenesen értelmiségi nyavalygásnak gondolja a felvetést.
Több okból nem tudom elfogadni Kereszty Gábor álláspontját. Az „értelmiségi nyavalygás” jelzős szerkezet alapjában téves: a nyavalygás – vagyis a tv-csatornáktól társadalmilag felelős magatartás elvárása – nem az értelmiség felségjoga. Nem csak az ELTE média szakos tanítványainak és a püspöki karnak van jogosítványa azt gondolni, hogy egy állami koncesszióban működő cégnek nem feltétlenül saját vadidegen polgártársaik nemi életét és non-fiction bornírt hülyeségeit kell sok millió otthonba szétszórnia. Nem. Sok százezer, napi többórányi televíziót és a hozzá tartozó reklámot fogyasztó, B és C státusú (munkás)ember gondolhatja ugyanezt az egész országban. Igaz, a csatornát ők nem az Élet és Irodalom gigantikus méretű lukácsista értekezésekben vagy épp a Heti Hetesben kritizálják, hanem mondjuk a Hörpin- cében a Kosztolányin (34 a nagyfröccs!).
Kereszty Gábor válaszából az is következik, hogy ő a tévénézőket kritikátlanul fogyasztó lénynek, a kritikával befogadókat pedig tv-t nem nézőnek gondolja (aleset: a tv-t néző, de kereskedelmileg kritikai attitűdjei miatt indifferens gizmó). Felelős üzleti vezető nyilvánosan nem mondhatja ügyfeleiről, hogy „nyavalyognak”. Az értelmiségiek tehát nem ügyfelei neki, a nála vásárló hirdetők felejtsék is el őket. Ha valóban ez a felfogás uralkodna a tv2-nél, nyáron már a Betűreklámot kapná a Naplót váró néző.
Misztérium, hogy miért írta a csatorna egy közleményében, hogy a Magánszámot a kereskedelmi tévékkel szemben kritikus közönségnek szánja. Az értelmiség funkciója a gondolkodás és a gondolkodásra felhívás. Tetszik, nem tetszik, ők a véleményvezérek, ők töltik meg az újságok oldalait, és az ő gondolataik köszönnek vissza azok agyában, akik még olvasnak újságot. Nem bölcs dolog egy vállrándítással elintézni a veszélyt, amit az ő sok millió példányban sokszorosított nyavalygásuk jelenthet.
A valóságshow-k lényege, hogy olyanok is nézik, akiket mélyen fölháborít, és fölháborodásuk – mondjuk – nyavalygásban elő is tör. Jórészt a nyavalygásra építette az Endemol patentje a marketingstratégiát: Németországban a bemutatkozó Big Brothernek a konzervatív és a liberális (elit)sajtó olyan pr-kampányt csinált az indulás előtti két hétben, amiről az Electro Worldön kívül minden más cég csak álmodik idehaza. Tegyük hozzá: Németországban az állami médiakontroll más fokán álló, kizárólag műholdon és kábelen terjesztett, ezért a társadalomért is a tv2-től eltérő szinten felelős RTL2 tűzte műsorra.
És végül egy kis értelmiségi nyavalygás. A médiatörvény (bármit is gondoljanak még az alkotóik is) egyfajta társadalmi akaratot testesít meg. Így – de nem csak emiatt! – a földi terjesztésű televíziócsatornáknak egész addig igenis különleges felelősségük van a társadalommal szemben, ameddig a magyar népesség túlnyomórészt és általánosságban kultúrát a tv-ből fogyaszt. A nyavalygás el fog ülni – jórészt már el is ült. Ha Kereszty Gábor erre játszva vette félvállról, igaza van. De nem kellett volna kimondania, amit gondol. Olaj a tűzre.
