Gábor, újra egy fiatalokkal, a fiatalsággal, felnövéstörténettel/történetekkel foglalkozó filmet forgattál. Miért ennyire fontos téma nálad a fiatalság, és miért készült most dokumentumfilmes forma? 

Játékfilmes közegben gyakran mondják, hogy az első film többnyire a „honnan jöttem” történet. Nem is feltétlenül tudatos döntés ez, inkább abból fakad, hogy egy film elkészítése négy-öt, vagy akár hét évig is eltarthat: az ember olyan témát választ, amivel együtt tud élni ennyi ideig. Hiszen az írástól kezdve, a researchön, a finanszírozáson, a forgatáson és vágáson át, egészen a fesztiváloztatásig végigkíséri az alkotót. Tehát a film egy olyan társ, amivel az ember több évet is eltölt.

A dokumentumfilm formátum részben egy kényszerhelyzetből született. A Nemzeti Filmintézet politikailag osztotta a pénzt, és hiába volt egy Velencei Filmfesztivál-díjas filmem, hiába járt ötvennél több fesztiválon, hiába futott a Netflixen is sikeresen, a következő játékfilmterveimre nem kaptam támogatást, pedig nyolc különböző témával is pályáztam. Ezért fordultam egy egyszerűbben és alacsonyabb költségvetéssel is megvalósítható műfaj felé. Aztán persze kiderült, hogy csak látszólag egyszerű, és az éremnek van másik oldala is: nevezetesen, hogy nagyon nehéz volt megvágni. Kiss Wanda közel két évig vágta a filmet.

Akkor ez alapvetően kényszerpálya volt, és ha lehetett volna, inkább játékfilmet csinálsz?

Igen, egyértelműen nevezhetjük kényszerpályának. És mindeközben nagyon hiányzott a történetmesélés. Hiányzott, ahogyan egy játékfilm képes mesélni, fiktíven ritmizálva gondolkodni egy témáról. Sokáig zenéltem, volt időszak, amikor úgy tűnt, ezt a pályát választom. És a filmkészítés szerintem nagyon közel áll a zenéhez: a ritmus, a csapatmunka, a próbafolyamat mind hasonló. Szerintem azok a filmek, amelyekbe igazán bele tud merülni az ember, nagyon erősen ritmizáltak, és a végén ott van a katarzis, a felismerés.

Az Eltörölni Frankot sztorija is egy felnövéstörténet. Szóval, miért ennyire fontos neked a fiatalok és a felnövés témája?

Hogy őszinte legyek, észre sem vettem, hogy folytatólagosan foglalkozom ezzel a témával, mondhatjuk, hogy a választás megmutat egy nem tudatos irányt. Általánosságban talán nem is a Z generáció a lényeg számomra, hanem az ellenkultúra és a felnőtté válás pillanata. Az a korszak érdekel, amikor ráébredünk, hogy az a csomag, amit otthonról hoztunk – a család, a generációs minták, a traumák –, velünk marad, nem megoldható, csupán meg lehet tanulni együtt létezni vele, és az már nagy szó. Ez általában 17 és 23 éves kor között formálódik nagyon erősen. Ezek a „formatív évek”, amikor mélyen beég minden: a család, a kortársak, a jelen érzete. Az Eltörölni Frankot az 1980-as évek underground világában történt, a mostani film pedig ugyanezt az életkorszakot figyeli egy másik generáción keresztül. A Kolorádó fesztivál közege ugyanígy az ellenkultúrát képviseli. 

Az Eltörölni Frankot esetében elsősorban a szüleim generációja érdekelt. Az foglalkoztatott, hogy miért olyan az a generáció, amilyen: miért nincs hangja, miért talál nehezen identitást, miért nem mer megszólalni. Bizonyos értelemben ennek a generációnak a hatását és következményeit, nehézségeit láttuk a politikai térben, vagy abban, hogy milyen nehéz párbeszéd alakul ki fiatalok és idősek között.

Hogyan álltak össze a megszólalók, a film szereplői? Mennyire volt spontán a kiválasztási folyamat?

Az esemény úgy működött, mint egy nyitott event a fesztiválon, meg volt hirdetve és szépen gyűltek a jelentkezők. Egy éjszaka alatt közel 60-70 emberrel forgattunk. Végeredményben végülis egy short listet látunk. A tábortűz pedig az az elem, ami szimbolikusan és atmoszférájában is meghatározta az egész forgatást.

Abban bíztunk, hogy mivel a tűznek van egy ősi, hipnotikus ereje, általa jobban megnyílnak majd a beszélők. Az emberiség évezredeken keresztül így beszélgetett: tűz körül, történeteket mesélve, traumákat kiadva magából. A film dokumentumfilm abban az értelemben, hogy nem scripted reality. Nem dobtunk a résztvevők elé mesterséges helyzeteket. Létrehoztunk egy szituációt, aztán figyeltük őket. A kamera megfigyelő szerepben maradt. 

Interjúkkal és kérdésekkel irányítottátok a folyamatot? 

Nem, nem kérdéseket tettünk fel. Mi magunk kezdtünk el személyes történeteket mesélni a tűz körül, és ez elindított egy lavinát. Onnantól kezdve a beszélgetés ment magától. Úgy gondoltuk, hogy ha bensőséges történeteket kérünk másoktól, akkor nekünk is adnunk kell valamit magunkból. Ettől vált valahogy egyenrangúvá a helyzet.

Nem féltetek, hogy egysíkú marad a film? Mert, bár a sztorik erősek, de végül is beszélő fejeket látunk egy tűz körül másfél órán keresztül.     

Arra törekedtünk, hogy formailag, koncepcionálisan minimalista legyen, mert végülis ez egy high concept film. Ebből a minimalizmusból adódóan nem azzal próbál meg hatni, hogy különböző fordulatokkal hoz létre egy eredményt, hanem megfigyelésen, szemlélődésen és alázatosságon keresztül. Közben pedig olyan történetek hangzanak el, amelyek nagyon kemények.

Kuslits Máté: Alapvetően témacsokrokra van bontva a film. Egy idő után arra lettünk figyelmesek, hogy a résztvevő fiatalok egymástól függetlenül ugyanazon témák mentén kezdtek el beszélni, és hasonló problémáik vannak, közben pedig elkezdtek egymásra reagálni. Azok a sztorik, amiket bedobtunk, elindítottak egy lavinát, és ezután már csak ültünk és hallgattuk őket.

F.G.: Nem akartuk, hogy mesterségesen irányított legyen a film vonalvezetése, és ezért azt az egyszerű módszert alkalmaztuk, hogy a tűz fénykörén kívül állítottuk fel a kamerákat. A tűz volt az egyetlen fényforrás. A fényétől pedig  a körülötte ülők retinája beáll a tűzre és nem látja, hogy mi van a körön kívül. Ettől a szereplők feloldódtak és könnyebben tudtak beszélni. Sokan teljesen megfeledkeztek a stábról, intim beszélgetésként élték meg az egészet.

Mennyi ideig forgattatok?

Öt napon át forgattunk, este hat körül kezdtünk, és sokszor hajnalig tartottak a beszélgetések. A 60-70 emberből maradt végül 16-18 szereplő a filmben.

Kuslits Máté: Egyébként nagyon gyorsan repült a forgatás alatt az idő, de nem is igazán álltunk meg. Az operatőrünk egy ponton azt mondta, hogy ő egyszerűen fizikailag nem bírja.

A stáblistában szerepel egy „szeánszvezető” is. Ő pszichológus?

Nem. Ő inkább olyan ember, aki különböző szeánszokat, közösségi rituálékat tart. Az egész gondolat alapja az volt, hogy a tűz szimbolikusan „elégeti” a problémákat. Ez egy nagyon ősi, szinte minden kultúrában jelen lévő gondolat.

Nagyon sok szó van a filmben függőségről, másságról, alkoholizmusról, transzgenerációs traumákról. Kemény dolgok is elhangzanak a történetek mesélése során. Szerintetek a filmben elhangzó sztorik és problémák mennyire örökérvényű tinédzserproblémák, vagy mennyire a mai Z generáció gondjai?

FG: Én azt hiszem, hogy mindkettő együtt. De ezek szerintem általános felnövéstörténetek. Szerintem felnőni alapvetően egy dolgot jelent minden korban… Technikailag nyilván más a helyzet, másképpen élik meg a fiatalságukat a kamaszok az online térben, mások a társadalmi problémák, de a felnövésben mindenki ugyanazokkal a problémákkal küzd. A legfontosabb kérdés talán az, amit az egyik lány meg is fogalmaz, hogy hány százalékban éljük a saját életünket és hány százalékban a szüleinkét? A „Z generáció” címke szerintem sokszor inkább a médiában kapaszkodó. Egyszerűsít. Ez a film nem kizárólag a Z generációról szól, hanem általában arról, hogyan nő fel az ember. Alapvetően egy általános felnövés történet. 

Van egy általános érvénye annak, hogyan is növünk fel, de alapvetően minden generációnak van és lehet valamilyen sajátossága. A Z generációnak mi? 

Kuslits Máté: Talán az, hogy mentálhigiénés szempontból nagyon tudatosnak tűnnek. Jól használják a pszichológiai fogalmakat, terminusokat, és képesek szavakba önteni a problémáikat. Persze kérdés, hogy ez mennyire valódi tudatosság, és mennyire a média vagy az online tér hatása. Mi nem akartuk ezt megfejteni. Csak megfigyelni.

A szereplők – mint minden fiatal – sokszor generációk közötti konfliktusokról is beszélnek. Mennyire szántátok párbeszédindító filmnek a Próféciát?

Abszolút annak szántuk. Fontos megjegyezni, hogy mi nem is annyira „szereplőkként” gondolunk a filmben látható fiatalokra, hanem résztvevőkként. A beszélők jelen vannak és valódi történeteket osztanak meg egymással, ezt a filmet tehát nem mi készítettük, hanem ők. A Prófécia sokkal inkább egy Marina Abramovic-i értelemben bevonással és bevonódással járó részvételi performansz, mint klasszikus dokumentumfilm. Legalábbis én így tekintek rá.

Fabricius Gábor és a Republic Group nemrégiben párbeszédre invitálta a MAKSZ, MPRSZ és ÖRT szervezeteket, ezért meghirdette a Tiszta Verseny Fórum elnevezésű szakmai egyeztetést. A MAKSZ közleményben reagált, amiben leszögezte, hogy csak olyan szakmai egyeztetés lehet hiteles és eredményes, amely transzparens keretek között, megfelelő iparági legitimációval rendelkező szakmai szervezetek együttműködésével és vezetésével zajlik. Fabricius Gábor reagált, ezt írta: "Mivel rendkívül sürgetőnek és kiemelten fontosnak tartjuk, hogy valódi, érdemi cselekvés induljon a fenti témában, lemondunk a kezdeményezésről a MAKSZ javára, és a MAKSZ tagjaiként indítványozzuk egy külön munkacsoport létrehozását a tiszta verseny és etikus kommunikáció témájában a MAKSZ szervezetén belül valamint egy iparági fórum létrehozását az összes érintett szervezeten bevonásával."