Idén több új szekciótok is lett, az egyik a Bloom névre hallgat, ami a fesztivál arculatában is meghatározó szerepet kapott és aminek a programjáért te feleltél. Milyen szempontok alapján válogattad össze a filmeket? 

Alapvetően egy teljes programcsapat válogatja a fesztivál minden szekciójának filmjeit, melynek tágabban hat, szűkebben három tagja van: Rév Dániel, Incze Kata és én, közülünk leginkább én és Kata voltunk a Bloom szekció felelősei. Rév Dani a retrospektív és az Anzix (melyek  kísérletezőbb filmek) szekciókra volt nagyobb hatással, az Echoes (fesztiválkedvencek) és a Gálavetítések pedig hármunk közös munkája. Sok esetben rá is lehet mutatni, hogy melyik film kinek volt különösen fontos. Az, hogy mindent megnézünk, megbeszélünk, megszavazunk, és ez közös döntés legyen, nagyon fontos mindannyiunknak. Mivel nem kell, hogy megfeleljünk semmilyen külsős kötelezettségnek a filmválasztás során, így mindenkinek a lelke belekerül a válogatásba, talán ettől is lesz sokoldalú és szerethető.  Például a retrospektív szekció különösen erősen tükrözi Dani gondolatvilágát, és olyan intellektus és érzékenység van mögötte, ami új megvilágításba helyezi ezeket a régebbi filmeket, sőt a kapcsolatukat is egymással, bármelyikeket is nézed meg a fesztiválon. Hármunkon kívül még Ujfalvi Tibi, Horváth Laura és Kristóf Álmos is a válogató csapat tagja, de ők elsősorban más területein dolgoznak a BIFF-nek.

Érdekes, hogy ebben az évben az látszott, hogy az apákhoz-szülőkhöz való kapcsolódás mélyen megvan több filmben is, amiken gondolkodtunk az első és második filmeket bemutató Bloom szekcióhoz. Nem vagyok egy zetigeist-hívő figura, szóval nem gondolom, hogy azért, mert bemutattak idén egészen sok filmet ebben a témában, akkor arról gondolkodnak napjaink alkotói. Ám sok azonos dolgot fel lehet ismerni ezekben a filmekben: mivel javarészt fiatal filmesek munkáiról beszélünk, így ez a szekció mégiscsak azt a generációt fogja össze, aemlyik a ’80-as, ’90-es évek környékén születhetett. A gyerekkoruk időszaka tengernyi meghatározó politikai, társadalmi változással járt együtt, amitől lassan kellő távolságban leszünk, hogy állításokat lehessen megfogalmazni a hatásairól, másrészt hangsúlyosabban benne van a filmjeikben a szülők elvesztésének, róluk való leválásnak a folyamata, történjen az kamaszként vagy – napjainkra jellemzőbben – bőven a harmincas éveiben az embereknek. De alapvetően azt vettük észre, hogy így-vagy úgy, de leginkább felnövéstörténetekkel foglalkoznak ezek a filmek.

Tudatos döntés volt, hogy ennek mentén válogatjátok ki a filmeket, vagy így alakult?

Az „eszmélés” és a „felnövés” is szándékos elhatározás volt, szóval mondhatom, hogy igen. Voltak filmek, amiket nagyon megszerettünk már hamar, ám például a nyitófilm és a zárófilm kiválasztása volt elsődlegesen ennyire tudatos döntés, ezek a fesztivál más szekcióiban is állásfoglalásként funkcionálnak. Egy fesztivál az én világomban egy független kulturális intézmény, és felelőssége van abban, hogy mit állít. Különösen ma, 2025-ben Magyarországon. Felelősséget kell vállalni és tudni kell, hogy miért.

És miért kell most felelősséget vállalni?

A Cuerpo Celeste című filmben a főhőslány elveszíti az apját, a chilei Pinochet diktatúra bukásával egyidőben. Celeste ekkor még fiatal lány, és csak annyit érzékel a környezetéből, hogy sokat vannak a tengerparton a sivatag peremén, a család minden idejét itt tölti. Ő nagyon örül ennek, rokonai pedig a tengerparti homokban sétálnak – ő ezt látja. Csak felnőtt életében érti meg, hogy a rokonok azért sétálgatnak a homokban, mert a diktatúra áldozatainak titokban ott elásott maradványait keresik. A nigériai My Father’s Shadow-ban a főhős gyerekeket az apjuk elviszi egy napra Lagosba 1993-ban, ahol egy elszegényedett, a pénznek kiszolgáltatott társadalmat látnak maguk előtt, ahol a nap végén a diktatúra még el is csalja a választásokat. Ezek a filmek arról mesélnek, hogy nem tudjuk függetleníteni magunkat attól, ami körbevesz, és nem tudunk örökké gyerekek maradni, muszáj felnőni. Ezek apró mozaikok, és nem mindenre lehet feltétlenül ráhúzni, de felfedezhetők a Bloom szekcióban. Nekünk is, ennek az állandóan egyszemélyes vezetésben gondolkodó országnak érdekes és aktuális ez: újra és újra apafigurákat teremtünk magunknak. Én azt hiszem, hogy most leginkább észhez térésre van szükség, és fontos lenne az embereknek egy kicsit megmozdulni azért, amiben hisznek. És közben azt is gondolom, hogy eléggé belebetegedett már mindenki ebbe az állapotba, és nagyon nagy szükségünk lesz egymásra, hogy gyógyulhassunk. Erre az egymásrautaltságra egyébként az idei befutófilm is rezonál.
   

Gyökeresen más volt az idei befutófilmetek, mint bármilyen más hasonló fesztivál hasonló filmje, és nagyon sok jó kritikát is kapott.

Úgy jött ki a lépés, hogy mindkét évben én készítettem a fesztivál befutófilmjét, ami lemegy minden vetítés előtt. Az ideit a fantasztikus szemű, egyébként hozzám hasonlóan az ELTE-n filmrendezést tanult Mrena Dorkával csináltuk, akivel már többször is dolgoztunk együtt. Ő állította össze a gyűjtést a filmekből, ő találta meg ezeket a százszor nézhetően izgalmas képi kapcsolódásokat, én hoztam a zenét meg a konceptet, és hogy lassú, meg egy befutófilmhez képest hosszú lehessen (két perc), amit szerencsére a többiek is támogattak. Ez a film kicsit mutatja azt, hogy mi a dolgom itt. Persze nem arra gondolok, hogy kizárólag az, hogy befutófilmeket készítek és filmeket válogatok, de az, hogy mit akar állítani ez a fesztivál a filmeken keresztül, arról a korról és arról az országról, amiben élünk, a film és főként a mozi lehetőségeiről, arra igen. Nagyon erősen közösségépítő szándékú emberek vagyunk mindannyian, akik ezt a fesztivált csináljuk, és mindannyian hozzátesszük a magunkét, hogy ez a szellemiség érződjön mindenen, ami ezt a kilenc napot kíséri. De ezen belül fogalmazzunk talán úgy, hogy én lelkületet tervezek.

A Bloomban és az Echoesban is volt jó néhány nehéz film, amelyek előbb vagy utóbb, de megcsavargatták a nézőt. 

Sokszor egy film elején felismerjük, hogy milyen szerződést akar kötni velünk – a nézővel. „Én így és így fogok kommunikálni neked, és vagy megszoksz, vagy megszöksz és kimész a teremből.” Az pedig egy kicsit ellentartás az alkotói világnak, hogy én inkább felállok és továbbgörgetek, kikapcsolom, átkapcsolok, Netflixen jön a következő. Én ezt egy abszolút edukációs szándéknak is gondolom, hogy igenis, valaki itt élje meg azt, hogy negyven percig azt fogja mondani, hogy ez milyen mesterkélt/unalmas/gyatra/nem nézhető – azután pedig berántja a film világa. 

Talán jó példát hoz arra, hogy hogyan is válogatjátok össze a filmeket, a God will not help című film esete: nagy vitáitok voltak a film körül a program összeállításakor. Mi volt a dilemma itt, hogy bekerüljön-e a fesztivál filmjei közé vagy sem? 

Amikor kialakul a program gerince, az viszonylag hamar megvan, hogy melyek is azok a filmek, amiket nagyon szeretnénk, amik nagyon fontosak nekünk, amikre nyugodt szívvel mondanák azt, hogy „na, ezt nézd meg, mert ez maradandó élmény lesz”. Azután látunk egy kialakuló történetet, ívet egy adott szekcióban. Ez alap a fesztivál koncepciójában, hogy kialakuljon egyfajta párbeszéd a filmek között, mert azt gondoljuk, hogy izgalmas az, hogy reagáljanak egymásra a filmek, ha megnézel két alkotást, akkor az létrehoz egy harmadik minőséget: mintha egy történet mesélnél. És miután meglett hat film a hetes szekcióból, az utolsóra volt több próbálkozásunk, de valahogy egyik sem jött össze. 

Kerestünk, kerestünk, és a God Will Not Help kapcsán arra gondoltunk, hogy mi lenne, ha egy egészen más jellegű film is képviseltetné magát, amely olyan nyelvet használ, ami egyébként kevésbé befogadható egy szerzői filmekhez kevésbé szokott néző számára. Lehet, hogy valaki pont itt találkozhat először egy ilyen filmélménnyel: hosszú, sejtelmes, misztikus filmmel: nem könnyen rátapintható, hogy igazából mit is akar mondani. 

Ennél a filmnél én azt éreztem, hogy kiugró minőség jön létre azzal az atmoszférateremtéssel, amit a hegyek, a természet, a kövek, a több millió év rátelepít erre a pásztorközösségre, ami az ember állatokkal való kapcsolatának nagyon ősi mivolta. Én azt gondoltam akkor Locarnóban, a fesztiválon, ahol láttam, hogy hiába, hogy ez egy nagyon nehezen befogadható film, fantasztikus a formanyelve. A közönség egy részét biztos, hogy le fogja dobni magáról, de úgy voltam vele, hogy ez a film engem lebilincsel, és nagyon kíváncsi voltam rá, hogy a többiek mit fognak ehhez szólni, még akkor is, ha láttam a hibáit. A programcsapat egy részét is ledobta: „Péter, ez elviselhetetlen volt az első perctől. Hamis a színészvezetése, nem von be, túl művészkedő.”

Volt másik alternatíva? 

A legtöbb ötletünk már kifutott, és különböző praktikus okok – pl. ár, korábbi megjelenés – miatt sem jött össze több dolog.

Én azzal érveltem, hogy ha egy alkotó láthatóan tudja, hogy mit akar, nagyon határozott elképzelései vannak arról, mit szeretne csinálni, mit szeretne, hogy átéljen a néző, és ezért mindent meg is tesz, akkor is adok neki egy esélyt, hogy elmondhassa, ha ez nem az én világom. De az is egy alap, hogy tök oké, ha neked épp most nem megy át ez vagy az a film. Egy film kilőhet olyan nyilakat, amik messzire mehetnek, de lehet, hogy itt és most benned épp nem találnak el semmit, de az sem baj.

Három film kapott idén díjakat, plusz egy közönségdíjat és egy közös díjat a diák- és kritikusi zsűritől. 

Nagyon pozitív visszajelzés volt nekünk, hogy a filmek javarésze kiváló vagy jó értékelést kapott a közönségtől, a zsűrik pedig izgalmas vitát folytattak le szinte mindegyik filmnél: nem arról volt szó, hogy teljesen egyértelmű lett volna a döntéshozatal. A válogatás megmutatta, hogy mennyire egyedi módon gondolkodnak a filmesek ezekben a 2025-ben bemutatott filmekben. A Bloom szekció díjai a zsűri értékelés szerint is azért hasznosak, hogy az egyedi módon gondolkodó első-második filmeseknek könnyebb legyen elkészíteniük a következő munkájukat.

Western&eastern

A God will not help horvát–olasz–román–görög–francia–szlovén koprodukciós film a horvát Hana Jušić rendezése, amelyben a XIX. század fordulóján, Horvátországban játszódó történetben egy idegen nő, Teresa érkezik a távoli Chiléből egy szigorú szabályok szerint szervezett és elszigetelt hegyipásztor-közösségbe. A sötét tónusú feminista mese formailag ugyanolyan kidolgozott, mint amennyire merész műfaji kísérlet, etnográfiai motívumokkal ötvözött kosztümös thriller-easternként. Lassan építkező történetmesélése elektronikus zenei aláfestésével transzszerű, utaztató hangulatot teremt, Manuela Martelli és Ana Marija Veselčić színésznők pedig lebilincselő alakítást nyújtanak a film két női kulcsszerepében, amikért közösen nyerték el a legjobb alakítás díját az idei Locarnói Filmfesztiválon. 

„Az eastern alapvetően a western mítoszteremtését értelmezi újra, és helyezi új keretek közé kelet-európai, balkáni környezetbe. Ilyen volt nálunk például Kostyál Márk 2016-os Kojot című filmje. A műfaj mítoszteremtése helyett sokkal inkább kérdőjelezi meg azokat a determinált toposzokat, amelyek meghatározzák a posztszovjet társadalmakat, hiszen mifelénk nem az amerikai őslakosok kiírtásának történetét akartuk újracsomagolni a saját szánk íze szerint, inkább a regnáló hatalommal szembeszegülő hős történetét szeretnénk bemutatni. A God Will Not Help is inkább a western műfajnak ezeket a klasszikus sajátosságait használja fel és gondolja újra, amikor a bűnnel és a megváltással dolgozik, valamint azzal, hogy mik a lehetőségei és szerepei egy nőnek egy patriarchális társadalmi közegben, mik az érvényesülési lehetőségei” – mondja Donáth Péter a filmről és a műfajról.