Amikor hat éve a modellszakmába kerültem, az első nagy tanítást heteken belül megkaptam, miszerint volt idő, amikor úgy tűnt, hogy a hazai reklámipar a kezdeti nagy robbanás után töretlen fejlődést és növekedést mutat majd, csak aztán pár év alatt kiderült, hogy – legalábbis modellügynökségi szempontból – nem így lesz. Értsd, a Dior nem fog külön a magyar piacra parfümreklámot forgatni magyar modellel, és így tovább, egészen odáig, hogy a nem első osztályú, de még többé-kevésbé színvonalasnak mondható megrendelők tisztességes pénzt adnak majd a modellek és kreatívok munkájáért, lehetőleg ügynökségen keresztül, és nem barterben gondolkodnak vagy épp SOS csődeljárásban, fizetés helyett.

Már itt összemosódik a reklámszakma és modellszakma, pedig van különbség reklámarc és modell között, sőt, a modellek között találunk inkább a divatszakmának, és inkább a nagyközönségnek, illetve a nagyközönségre hatni kívánó reklámszakmának megfelelő modelleket. Különbség van abban is, hogy mennyire jó üzlet ma Magyarországon főleg reklámarcokat közvetítő castingügynökséget, illetve esetenként reklámmegrendeléseket is teljesítő, klasszikus modellügynökséget működtetni.

Vajon lehet-e anyagilag sikeres modellügynökséget vinni anélkül, hogy a reklámszakmával együttműködünk? Nem. Lehet-e anélkül, hogy a magyar reklámszakmával együttműködnénk? Igen. Addig, amíg egy 30-40 körüli, tapasztalattal, referenciával rendelkező reklámszínész ugyanazt a pénzt kapja egy munkáért, amit egy Budapesttől 400 kilométerre lakó, angolul épp csak makogó, tizenhat éves kislány kaphat egy távol-keleti ügynökségen keresztül a legújabb, két év múlva piacra kerülő mobiltelefon vagy tévé reklámfilmjéért az első külföldi útja során, anélkül, hogy megerőltetné magát.

A reklámszakma és a divatmunkák, modellmunkák „commercialnek” nevezett, legjobban fizető ága nélkül a modellügynökségek bevétele veszélyben volna mindenhol a világon. Egy átlag reklámfilm minimum kétszer annyit fizet, mint egy katalógus; egy parfüm, kozmetikum, ékszer vagy fehérneműmárka reklámja többet fizet bárminél, a nagy divatházak aktuális kampányainál is.

Egy Párizsban dolgozó, sztárnak nem nevezhető „commercial” modell napidíja húszezer euró is lehet, például a francia miniszterelnök feleségét, Carla Brunit képviselő ügynökségnél, ahol nekem is van modellem. Méghozzá pont olyan modell, akit potenciális moneymakerként emlegetnek. Hogy lássuk a különbséget: a magyar származású Rajzák Kinga menő modell, aki kampányokban szerepel évek óta szinte minden szezonban, és alig lehet összeszámolni, hány divatház bemutatóján vonul végig egy évben, New Yorktól Tokióig. Hozzá hasonló modell Mihalik Enikő, Srej Zsófi vagy Kondás Kata.

Palvin Barbara nem kifutózik, vagy csak elvétve, és nem kérik fel nagy kampányokra, vagy ha igen, nem a Dior, hanem a H&M, de még inkább neki való a Victoria’s Secret fehérneműmárka, vagy a L’Oréal, amelynek szintén modellje. Ő moneymaker, a nagyközönségre is hatással lévő, szép, szexi lány a modellek között, aki kiemelten fizető munkák tucatjait végzi világszerte. A brit Rosie Huntington-Whiteley, a brazil Ana Beatriz Barros, vagy a holland Doutzen Kroes karrierje ez, és talán ide sorolható Ebergényi Réka, igaz, ő Palvinnal ellentétben nem ért el világsztár státuszt.

Látva a felsorolt márkákat, és akár mezei vásárlóként ismerve a hazai piacot, a napnál is világosabb, hogy Magyarországon nincsenek megfelelői a fentebb említett brandeknek. Se ékszer, se fehérnemű, se kozmetikum, se parfüm nincs, illetve nincs annyi, és nincs olyan tőkéjük, amivel finanszírozni lehet évi két tisztessséges kampányt. Amellett garantálni a prémium modelldíjakat vagy akár egy webshoppal felszerelt, rendszeresen frissített, első osztályú weboldalt, ami magyar modellek tucatjainak biztosítana nem túl nagy, de legalább rendszeres munkát. Vagy ha van tőkéjük, nem reklámra fordítják. A modellügynökségek szempontjából mindegy.

Időnként egy-egy hajnövesztő kapszula vagy hasonlóan izgalmas termék reklámfotózása áll legközelebb a fenti munkákhoz – a gyógyszeriparban van pénz. Esetleg az estélyi- és esküvői ruhaipar megrendelései, bár tekintve, hogy őket a kereskedelmi tévék népszerűsítették az elmúlt években, és vásárlókörük is speciális, számukra biztosabb választás egy ismert arcot, médiaszereplőt reklámarcnak felkérni, mint egy extravagáns arcú fiatal modellt.

A sors fintora, hogy a modellügynökségekhez jelentkező magyar lányok elenyésző hányada bizonyul elég jó kinézetű, érdekes, és erős személyiségű „modellalapanyagnak”. Pedig a szakmánkban mindennek ez az alapja, a jó csaj. Ha van, a külföldi ügynökségek ostromolják a modellt felfedező anyaügynökséget, és nem az anyaügynökség tukmálja boldog-boldogtalanra közepes színvonalú modelljeit, viszonylag magas rezsivel.

Sokat változott az elmúlt években, hogy mi, ki számít jó modellnek. A 2009-es válság fél év erejéig a modellszakmát is sújtotta, de az eredményei az igazán érdekesek: a legkeresettebb modellek napidíjait jócskán visszavágták, ami a divatfővárosokon kívül is érezhető következményekkel járt, és mára a független, azaz nem nemzetközi hálózatban működő modellügynökségek ugyanúgy nagyvállalati szemlélet szerint működnek. Még akkor is, ha az imidzs továbbra is az exkluzív, trendi, vagy épp nagyon művészi ügynökség egy utánozhatatlan ízléssel berendezett irodában, a legfelkapottabb New York-i vagy párizsi kerületek valamelyikében, ahol senki sem gondol a pénzre, csak a stílusra. A kiadásokat és alkalmazottakat keményen fogják, és csak annak a menedzsmentjébe fektetnek pénzt, aki alig jelent kockázatot. A zaklatott életű szupermodellek kora lejárt, bár ez utóbbi inkább szükségszerű következmény, mintsem az ügynökségek erejének köszönhető változás.

Eladható modell kell, aki több éven keresztül stabil munkavégzésre képes, minél kevesebb problémát, azaz bevételkiesést okozva. Nem mondhatjuk, hogy a szakmára jellemző vad fluktuáció megszűnt volna, továbbra is rengeteg új modell lép be és tűnik el a piacról nap mint nap, de minden kiszámíthatóbb, és harc a „bérelt” helyekért egyre nagyobb. Nem én mondom, az egyik, világklasszis sportolókat és sztárszínészet is képviselő, piacvezető nemzetközi network embere fejtette ezt ki az őszi divathetek után.

Előnyös külsővel még csak-csak, de fejlett személyiséggel, legalább erős általános műveltséggel, kurázsival, pláne jó kommunikációs készségekkel megáldott fiatal lány alig van Magyarországon. Merek hivatkozni a saját tapasztalatomra, és merem feltételezni, hogy a pályatársak hasonló keresztmetszetét látják a tizenéves korosztálynak – ami nem csak jó családból való, jó iskolába járó gyerekekből áll.

Nem állítom, hogy ne dolgoznának ezrével egyszerűcske, angolul alig beszélő, akár más téren is problémás, ellenben tehetséges, vagy legalább bomba jól kinéző, sztárarccal megáldott lányok. Kár, hogy kiesnek egy-két külföldön töltött hónap, fél, vagy egy év után, amit kudarcként értékel mindenki, hogy aztán jöhessen a helyükre a következő hasonló modell.

Csak az anyagügynökségek és a sztárcsináló ügynökségek gondolkodnak hosszú távon egy fiatal modellben. Az összes többi szereplő számára a lányok felcserélhetőek, hisz mindegy, hogy Olgával vagy Irinával, pontosabban hogy melyik Olgával, és melyik Irinával keresik meg ugyanazt a pénzt, és ez az orosz modellek felülreprezentáltsága miatt sokszor szó szerint érthető. Vagy gondoljiunk Natalia Vodianova esetére, akit egy Calvin Klein parfüm reklámarcaként a rá legendásan hasonlító Palvin Barbara váltott.

Kettejükre gondolva felmerül a kérdés, lehetséges-e a különböző karriereket vegyíteni? Lehet-e egy modell a legnagyobb divatházak és legexkluzívabb, magazinok, és egyben a kommersz munkák üdvöskéje? Lehet, ha mágnások a szülei, mint Toni Garrnnak, vagy orosz, és idejekorán hozzámegy egy angol lordhoz, mint… Natalia Vodianova. A jövő nagy kérdése, lesz-e valaha ilyen státuszban magyar modell. Ha van kihívás a szakmánkban, ez az, ezt a modellt megtalálni, kinevelni, jó stratégiával a legjobb ügynökségeknél elhelyezni. Isteni szerencsével sikerülhet.