Egy olyan országban, ahol az emberek nem egymással beszélnek, hanem mindenki fújja a magáét és még csak kísérletet sem tesz arra, hogy meghallja, mit mond a másik, mindenki csak vesztes lehet. Már rövid távon is. Ennek kialakulásában hihetetlenül nagy a felelőssége a magyar sajtó vezetőinek – kiadóigazgatóknak és főszerkesztőknek egyaránt. Szakmai körökben előszeretettel hallani persze, hogy a politikusok nem engedték, hogy a szabad és kultúrájában demokratikus sajtó kialakuljon, hiszen ez nem volt érdekük. De azért ebből az érvelésből kihallatszik, hogy az önfelmentés sokkal kényelmesebb dolog, mint szembenézni saját felelősségünkkel és az elmulasztott lehetőségekkel, és esetleg levonni bizonyos következtetéseket.

Például azt, hogy egy hatékonyan működő és egységesen fellépő szakmai szervezet, egy újságíró-szövetség milyen sokat tehetett volna a politikusok kordában tartásáért, ha személyes szimpátiáktól függetlenül legalább megpróbáltunk volna minden politikai oldalt egyenlő mércével mérni, és egyformán keményen kérdezni. Nem beszélve arról a pszichésen nagyon is megterhelő feladatról, hogy a kérdésekre adott válaszokat meg is kell hallani, lehetőleg azt, amit az interjúalany mond, nem pedig azt, amit hallani szeretnénk. Pláne akkor, ha a hallásunkat politikai, anyagi vagy egyéb személyes érdekek is befolyásolják. Nagyon kevés olyan szakmaiújságírói fórum van, ahol ezeket a kérdéseket fel lehet vetni.

Legutóbb a Kamera Hungária nevű televíziós fesztiválon tettem fel a kedvenc kérdésemet: vajon egy olyan országban, ahol a televíziónak akkora a befolyása, amekkora, és a közszolgálati televízió hírműsorai – az intézmény körül folyamatosan dúló politikai harc miatt – finoman szólva nem tudták a BBC standardjai szerint tájékoztatni a közönséget az elmúlt közel két évtizedben, tényleg az-e a kereskedelmi csatornák híradóinak fő feladata, hogy vezető hírt csináljanak az állatvédelmi törvényt megsértő, kutyáját a lábánál fogva a fára fellógató öregemberből vagy a kisváros közszeméremsértő, a parkban maszturbáló tinédzsereiből.

Erre a kérdésre rendszerint az a válasz érkezik, hogy a kereskedelmi tévék igyekeznek a saját közönségük igényeit kielégíteni, különben is vannak háttérműsorok – a késő éjjeli órákban, és a műsorpolitika ugyancsak a nemzetközi modellt követi – ezenkívül pedig a világon sehol nem a kereskedelmi tévék feladata a legátfogóbb és mélyenszántó híradó készítése. Ez akár igaz is lehet, de ha ezt az érvet teljes egészében elfogadjuk, akkor figyelmen kívül hagyjuk a magyar átmenet és politikai kultúra sajátosságait. Akkor pedig ez megint csak nem más, mint a saját felelősségünk hárítása és a tehetetlenségünk beismerése. Az újságírás ugyanis olyan, mint a közönsége, de ez fordítva is igaz: a közönség is olyan, mint az újságírása. Meg olyan, mint amilyen a demokráciája. Azt viszont mindannyian látjuk, milyen. Ilyen. A miénk.