A főváros illetékesei és a kreatív szakma végre szabadon ötletelhettek, látszik az alkotásokon, micsoda lelkesedéssel láttak munkához a szakemberek, és milyen játékos energiákat szabadított fel az az egyszerű körülmény, hogy nem kell eladni semmit senkinek, legalábbis a megrendelő nem látja maga előtt a célcsoportot, amely decensnek, jól borotváltnak és intelligensnek akar tűnni. A kutyáknak ilyen igényei nincsenek. A kutyatulajdonosoknak talán vannak, de a kreatív lendület ezt a belátást elsodorta.
A kutyák hátsójának különféle helyzetbe hozása – összefüggésben a végtermékkel – emlékeztetett ugyan engem arra a corporate kultúrában terjedő karikatúrára, amely a WC-kefe helyes használatára okítja a mellékhelyiség használóját (vajon a McCann-Ericksonban is helye van az ilyen vállalati folklórnak?), de a korpulens figura kissé elnagyolt ábrája, aki (helytelenül) a fejéhez dörzsöli a kefét (corporate WC-változat), és a kutya után kötött seprű köztéri képe igazán jól illusztrálja a rossz kroki és a profi munka közti különbséget. Kész gyönyörűség ránézni ezekre a plakátokra. És akkor az avantgarde vívmányokat hasznosító Moszkva téri műalkotásról még nem is beszéltem, amelyet egyaránt megtermékenyítettek az Arc kiállítás interaktív művei (gyengébbek kedvéért, ez az a plakát, amely arra szólít fel, hogy húzz egy vonalat, ha utálod a kutyaszart), és a pop art szellemes lendülete, megfejelve Damian Hirst szkatologikus vitrinmániájával. Kortárs látvány, kortárs szellemesség – a főváros kitett magáért, hogy felzárkózzunk Európa vizuális élvonalához.
Mire azonban oda jutottam, hogy leírjam ezeket a sorokat, rövidlátó hedonizmusom átadta helyét a szokásos borúlátásnak. Láttam ugyanis egy zacskó szart. A zacskó szar, fogalmazzunk pontosan: a nejlonzacskóba helyezett szar látványa nem volt boldogító. Kissé félszegen ült meg a kukák szomszédságában, mintha a tétova, de lelkiismeretes kutyasétáltató – akire minden bizonnyal megtermékenyítően hathatott a kampány – nem tudta volna eldönteni, hogy akkor belerakjuk a szart a szemétbe, vagy inkább mégse. Abból az állításból ugyanis, hogy a kutya nem húzza le maga után a WC-t, nem következtethető ki a kutyaszar helyes kezelése.
Perverz egy világ ez, lássuk be. Egy társadalmi célú reklámsorozat az egyetlen jelenleg Budapesten, amelyre rá lehet nézni. Ezt írjuk a javára, mert ezen túl más erénye nincs. A társadalmi cél elérésére – takarítson a drága gazda a drága kutyus után – tökéletesen alkalmatlan. Komolyan gondoljuk, hogy a pop art játékossága fogja oly nagy szégyenbe borítani a kutyatulajdonosokat, hogy hajlandóak legyenek nekilátni a piszkos munkának? Nem, ezt nem gondoljuk komolyan. Társadalmi célokat akkor lehet elérni, ha a társadalom együttműködik. Nincs az az óriásplakát, amely képes együttműködésre bírni a magyar kutyatartó (vagy egyéb) népességet. Ehhez emberek kellenek, legyen az élenjáró cserkészcsapat, elszánt civil szervezet vagy bírságolási joggal rendelkező közterületfenntartó. Viszont jól szórakoztunk (kreatívok és reklámkritikusok), és az is valami.
Post Scriptum:
A Moszkva téri plakátot egyébként kreatív egyének a maguk céljaira kisajátították, és az „igenek” és „nemek” térfelét egyaránt elborítja az önkifejező graffiti. Engedjük meg a nebulónak, hogy visszabeszéljen – és a didaxis dugába dől.
