hero
2021. június 04. 14:17
Erdei Zsófi: Lángossütő
Erdei Zsófia, a VMLY&R associate creative directora valós insightok alapján ír novellákat - a mostani egy forró balatoni nyár még forróbb lángossütőjében játszódik.

Insight:  “Sok alkalomra emelhetjük a poharunkat, és minden tósztra jut egy jó ital.”

Még minden álmos a kikötőben. A sirályok az árbócok tetején tollászkodnak, alattuk az első kifutó hajók verte hullámok ringatják a hajótesteket. A kikötő épületét a part felől ajándékboltok és büfék ölelik. A tér lángos alakú, így az avas zsírszagot még egy vihar sem fújná el. A közteresek a tegnapi szemetet söprik a megtelt kukák körül. Az odaszáradt gyroshússal pedig már a reggeli műszak birkózik a büfésoron. A koszos felmosóvíz még gőzölög, amikor a csatornafedőre loccsan. Ide érkezik a lángossütő. – Évekkel korábban vette át az üzletet az anyjától, aki egy nap összeesett a hentesnél, és így a főiskolai felvételi jelentkezése örökké a böngésző mentett lapjai között maradt. Sosem felejti el az estét a temetés után, amikor kinyitotta a bódét, felkötötte frissen mosott haját, feltűrte a fekete ruhája ujját, elővett egy mérő lisztet és legyúrt egy lángosnyi tésztát. Figyelte, ahogy a pulton megkelt, majd a forró olajba ejtve felhőként fújódott fel. Tudta, hogy ez lesz az élete.  

Táskájában a kulcsokért matatva egy játszótéri keverék fut oda hozzá. A gazdája a távolból hiába próbálja behívni. Az állat mélyeket szippant a sütödés dzsekijéből, amit végleg átitatott az olajszag, hiába hagyta kint a cseresznyefára akasztva estére, hogy kiszellőzzön. Utoléri a gazda is, őt is megcsapja annak a lángos hadnak a vére, amivel már megbirkózott a nyár első heteiben. A sütödés ezért azzal a fintortól torz tekintettel találkozik, amit a hajléktalanok kapnak a buszra szállva. Elpirul könnyű alapozója alatt, de legalább a kulcsot sikerül kitapintania a táskája mélyén.  

Illusztráció: Lerch Julcsi

Nyitja a lakatot a sütödén. Megremeg a szerkezet, és a tavalyi avar hullik le az ereszről. Ahogy a levelekre kapja a tekintetét, a még csukott napernyők mögött rálát a hajók között csillogó víz felé ügető kutyára.  Az ajtóval együtt jár a huzat a kis konyhába és a hajnal hűvöse végigsimít a tarkóján. Mostantól percenként emelkedik majd a hőmérséklet és amikor már teljes üzemben jár a sütő, a pokoli meleg elfeledteti majd, hogy hideg is lehet egy érzés. Felakasztja az utcai ruháját, felköti a kötényét és fejére óvatos mozdulattal teszi a frizurabarát hajhálót. Majd odalép az ételkiadóhoz és felhúzza a redőnyt, mögötte az érkező pultos kollégával, aki 22 éves és látszólag egyenesen a klubból érkezhetett Siófokról. A sütödés nem érti, hogy ennek ellenére, hogy tudja végigpörögni az egész napot.

Melegszik az olaj. Befutnak az első megrendelések. A tészta megkelt, a világ csak működik: az élesztő, a liszt és a só teszi a dolgát. Végül melegen dorombol a fülébe, ahogy az első ruganyos korong megmártózik a forróságban. Felfröcsög a kezére az olaj, de már el se rántja, annyira érzéketlen a hőre. Szól a rádió, és ahogy a toplista eléri a 90-es éveket, úgy pörög fel lángosok kiadása. Idejük sincs lecsöpögni, kerülnek a zsírpapírra, amit zárás után szokott méretre vágni. A zenének csak az alsó tartományai jutnak el a sütödés fülébe, fejével bólogat rá, meg is szakítja az egyik tésztát a testét feszesen lüktető tempó. Eszébe jut, amikor egy gimis házibuliban kimásztak a tetőre és a telefonjából recsegett ez a dal, de jobban adta nekik, mint bármelyik nagyszínpad.  

Délutánra beüt az igazi meleg. Vibrál a pléhtető, a napon hagyott papucsokba már fáj belelépni, és nehezülnek a vendégek gondolatai.  Egyre hosszabbak a mélázó ő-k, egyre mélyebbek a pislantások a menüsor felé, aminek grafikusa már a nyugdíjas éveit élvezi. Pedig a lángos az lángos. Nem akkor találja ki a vendég, ki hogy mit akar, hiába gondolja azt, hogy a sorban állva  a fejek felett pipiskedve jön meg az ihlet.  

A lángos maga az ember. Vannak a simások, akik csak félbehajtják a forró sós tésztát és a hideg kisfröccsre bízzák, hogy lehűljön mire a gyomrukba ér. A simások határozottak, céltudatosak, nem hagyják, hogy bármi letérítse őket az útjukról. Minden bizonnyal oroszlán a csillagjegyük. Ellenben a legdrágább kombó: a sajtos tejfölös lángos rendelői tudják, hogy képtelenség egyben betolni, viszont megosztani is, hiszen minden folyik mindenhová. Viszont el lehet játszani, hogy nem bírnak vele, és ez az álszent mértékletesség felemeli őket a büfépadok VIP-jébe, hiszen megtehetik, hogy meghagyják a dupla feláras löncsöt. Ott vannak a sorban az igazi döntésképtelenek is, akik úgy állnak be, hogy tejfölöst kérnek, de végül csak sajtost rendelnek. Tettüket megbánják és egy pillanatig nem tudják élvezni, tekintetük távol jár az asztaltól, hogy eldöntsék a lángos után még milyen fagyival vagy gofrival enyhíthetnének a csalódottságukon. Akik pedig még üresen még megfokhagymázzák a tésztát, bármit is kérnek feltétnek, jobban értik a világot mindenkinél.

A sütödés egy gyúrással mindig a tétova sor előtt áll: formáz, olajba ejt, csepegtet; és formáz, olajba ejt, csepegtet.  Ekkor már olyan hangos a sercegés, hogy nem hallja kinek kívánják a következő slágert. Az arcára gördülő izzadtságcseppeket a nyelvével fogja fel. Kint pedig olvad a fürdőruha, vagy még meg sem száradt a legutóbbi csobbanástól. Iyenkor gazdája valahonnan a sor közepéről lopva körbenéz és kihúzza a fecskét a farpofái közül – ekkor dönti el az egyik sajtos-telfölös az asztaloknál, hogy az volt az utolsó falat.

Közben egyre távolabb van a kint,  a tér és a napernyőkön túl a víz, a hűvös víz, amiben a sütödés még nem fürdött idén. Hirtelen forogni kezd vele a világ, és valami forró magába rántja. Egyre hangosabb a sercegés, és ahogy közeledik hozzá, kihall valami harmóniát mögötte, mintha a mindig is ott lett volna a zene, csak eddig nagyon sok réteg szólt egymáson. Nem bír ellene védekezi, csak elengedi magát, és azt érzi, hogy bármi is ez, így kell történnie.  

Feleszmél. Nem tudja, meddig lehetett ájult. Érzi, hogy folyik róla a víz, de rögtön el is párolog. Szája kicserepesedett, vattát köp. Sercegő szimfónia körülötte minden, mintha ő maga lenne a tészta. Nehezen megemeli az egyik karját, hogy eltakarja a szemébe tűző erős, sárga fényt, közben karjáról zsíros cseppek hullanak. Az egyik a szemét éri, össze-vissza csúszkál tőle a kontaktlencse, kapkod utána, mert ha kiesne semmit sem látna. Szerencsére a helyén marad, és ezzel végre felül. Egészen a horizontig, bármerre is néz, lángos. Vibrál felette a levegő, égeti is a tenyerét, amivel támasztja magát. Kár, hogy belenyúlt a szemébe, csípi a sós fokhagyma. Félvakon, könnyezve egyensúlyát veszti és oldalra borul. Mintha a csontjai törnének, de csak a tésztabuborék törik alatta, így esik a kráter mélyére. Akkor még nem tudja, de leél ott egy egész életet mire végül kimászik. Az arca hólyagosra ég, mint a csernobili tűzoltóknak. A táj felülete pedig már egészen elszenesedett.  

Végül kijutott? Mintha az irányból buborékoló olajban,  kezében a spatulával elevezett volna egy szenes tésztadarabon a fém teknő széléig és sikerült volna kimászni a sütőből... Nem teljesen tiszta. Most a padlón pihen, teste zsíros, nehéz. Feltápászkodva látja az utolsó lángost:  ott lebeg égetten a már hűlő olajban.  A pultos épp remegős műanyag pohárban ad ki két előre bekevert mojitót az utolsó strandolóknak.  A sütödés azzal a lendülettel kiveszi a kezéből és lehúzza.  Ruhája megpörkölődött, arcát még égeti a forró olaj, de az arcát mégis mosolyra húzza a meleg, vége a műszaknak.

 

Erdei Zsófia
Associate creative director
VMLY&R