Egy véletlen találkozásból indult forgatás, hogyan történt ez? 

Révész Bálint: Ez az eset Mikulán Dávid rendezővel történt 2011-ben. Arra lett figyelmes a Boráros téren, hogy három, 8-10 év körüli srác éppen átmászik a Petőfi híd korlátján. Dávidnál pont volt kamera, és lefotózta őket. Fél óra múlva a srácok megtalálták Dávidot, és kölcsönkérték a gördeszkáját, amit szintén rögzített, és ez a találkozás már benne is van a filmben – és az is, hogy két órával később Dávid már a srácok otthonában volt. 

A család hogyan fogadta Dávidot? 

R.B.: A nagyi volt otthon és a papa, szerintem maximum öt percet töltöttek ott és mentek is tovább. 

Dávidnak ezen a ponton mi volt a terve a projekttel? 

R.B.: Sok eleme volt a kezdeti fázisnak. Dávid akkor kezdte el a Képzőművészeti Egyetemet, és volt benne egyfajta kiábrándultság az elitista, akadémista képzőművészeti szemlélettel kapcsolatban, ezért nagyon inspirálónak tartotta a gyerekek friss, intuitív és zsigeri hozzáállását az élethez. A gyerekekkel létre is hozták a FAX kollektívát, ami arról szólt, hogy városi játékokat találnak ki. Ennek volt egy művészetpedagógiai eleme is: Dávid arra volt kíváncsi, hogy a képzőművészetről való gondolkodás és alkotás közben milyen értékeket tudnak teremteni a gyerekekkel. Ezenkívül Dávid korábbi munkásságának – ami utcai fotókból és deszkás videókból állt – folytatásaként is indult a projekt. 

Mikor jött el az a pont, amikor azt éreztétek, hogy ebből több is lehet?  

R.B.: Szerintem ezt Dávid már az én érkezésem előtt is érezte, már ekkor elkezdte összerendezni a nyersanyagokat egy klasszikusabb narratíva szerint, de az még egy kísérleti videóinstalláció volt. Ezzel az anyaggal vizsgázott a Képzőn, és én ekkor találkoztam a projekttel, 2017-ben. Olyan hatással volt rám, hogy többször is megnéztem. Megszereztem Dávid elérhetőségét és felhívtam, hogy beszéljünk arról, miként lehetne ezt továbbvinni. Mindig is az volt a terve, hogy ebből valami több legyen, azonban az én megjelenésemmel fogalmazódott meg, hogy ebből egy egész estés dokumentumfilmet kell készíteni. 

Kiss Viki Réka, producerként te hogy kerültél a projektbe? 

Kiss Viki Réka: 2018-ban, amikor még a művészetpedagógiai koncepció volt a fókuszban. Ám 2019-ben történt egy tragikus fordulat, ekkor született az új projekt. Engem Muhi András Pires producer kolléga keresett meg, ugyanis hozzá vitték el a fiúk a projektet, nekik viszont akkor nagyon sok munkájuk volt, és megkérdeztek engem. Amúgy is akartam már velük dolgozni, de amikor megláttam az anyagot, nem volt kérdés, hogy beszállok. 

Bálint, mint említetted, a projekt 2011-ben kezdődött, szerinted a bemutatott társadalmi réteg helyzete azóta hogyan változott? 

R.B.: Nem ismerem pontosan a statisztikákat, de szerintem egyre nagyobb a szegénység Magyarországon – a lakhatási szegénység biztosan. Úgy látom, sokkal kevesebb lehetőségük van az embereknek arra, hogy változtassanak azokon a mintákon, amiket otthonról hoztak. 

12 év forgatás után, gondolom, rengeteg a nyersanyag. Milyen folyamat eredményeként lett ebből egy másfél órás film? 

R.B.: Összesen 140 forgatási napunk volt, nagyjából 250 órányi nyersanyaggal, szóval annyira nem volt vészes, de természetesen nagyon hosszú volt a szerkesztési folyamat. Az első 20-30 hétben csak néztük az anyagokat Dáviddal, ha valami megtetszett, vagy inspirált, akkor csináltunk belőle egy jelenetet. Hosszú-hosszú hetek alatt összeraktunk két három és fél órás vágatot, az első inkább szituációkat mutatott be, a másik a beszélgetésekre fókuszált. Ezt vittük tovább Szalai Károly vágóval és Gutema Dávid alkotótársunkkal, executive producerrel. Együtt csináltunk egy 100 perces verziót, ami már Sanyira fókuszált. 

Amikor a franciák bekerültek a projektbe, akkor úgy döntöttünk, hogy egy francia vágóval is átmegyünk a filmen. A francia TV (Arte France – a szerk.) nem volt elégedett az intróval, végül Muhi Andris és Kiss Viki Réka producerek beleálltak, hogy még egy utolsó vágatot csináljunk, ekkor nyerte el a film a végső formáját.

Magyar, francia és horvát koprodukció a film. Hogy kell elképzelni egy ilyen együttműködést? 

R.B.: Egy magyar gyártócéggel kezdtünk dolgozni (Elf Pictures), a kora gyerekkori időszakból csináltunk egy tévéfilmet – a kiinduló koncepció szerint – az MTVA-nak,  de Sanyiék története folyt tovább, mi pedig folytattuk a forgatást. Később beszállt a horvát audiovizuális alap, aztán érkeztek a francia filmalapok és a tévé, majd végül az HBO is. Ott évek óta ismerték a projektet, és nyomon is követték a készülését, és amikor nagyjából már látszott, hogy van ereje az anyagnak, akkor bizalmat szavaztak nekünk, és támogatást is adtak. 

K.V.R.: Ez sok év munkája, magyar dokumentumfilm esetében majdhogynem egyedülálló, hogy ilyen sok európai filmalap és broadcaster benne van a projektben. Ennek egyik oka nyilván az anyag minősége, hiszen nem volt ember, aki ne reagált volna rá valahogy, ez elsősorban Dávid érdeme. Másodsorban a történet is megragadta őket. Az ilyen együttműködések úgy néznek ki, hogy rengeteget kell pályázni, nagyon sok külföldi szakmai fórumra kell jelentkezni. Ha bekerülsz, akkor oda kell menni prezentálni a projektet, ezek után vagy beszáll valaki, vagy nem, és ez így megy évekig.  

A forgatás során erősen bevonódtatok Sanyi életébe. Hogyan lehet megtalálni azt a balanszot, hogy ne irányítsátok a történetet, de közben őt is megvédjétek? 

R.B.: Sok dokumentumfilm hatással van az alanyaira és karaktereire, de ezt nem mutatja meg. Mivel ebben a projektben egy barátság és emberi kapcsolat is kialakult, ezért a részvételünket a film részéve akartuk tenni. Hiszek abban, hogy ha az eredeti szándék tiszta és jóindulatú, akkor az ilyen részvétel indokolt tud lenni. 

K.V.R.: Én sosem rendeztem, sőt dokumentumfilmben a producer általában nincs is ott a forgatáson, de azt szokták mondani, hogy muszáj emberként is jelen lenni. A kamera nyilván ad egy távolságot, itt viszont valódi emberi kapcsolat működött, ráadásul sok éven keresztül. Ez a kérdés viszont a forgatás után is jogos lehet. Felmerül, hogy most meddig ér a mi felelősségünk, vagy meddig tudunk segíteni a családnak. 

A film külföldön már nyert pár díjat, Magyarországon november 21-én mutatják be. Milyen fogadtatásra számítotok? 

R.B.: Eddig pozitív visszajelzéseket kaptunk. A Diák Verzió keretében levetítettük a filmet, izgalmas volt látni, hogy nem elitiskolákból érkező gyerekek hogyan rezonálnak a történettel. Remélem, ilyen közegben élő családok is megnézik majd a moziban, és nem csak a 30 pluszos értelmiségiek, akik egyébként dokumentumfilmeket szoktak nézni. 

K.V.R.: Szerintem ez egy megosztó anyag, mindenre fel vagyunk készülve. Eddig viszont – a fesztivál- és sajtóvetítések alapján – azt látom, hogy egyöntetűen pozitív a fogadtatása. Ez talán azért lehet, mert sikerült a vágás során megtalálni azt az egyensúlyt a történetben, hogy a szereplők felelősségét nem kérdőjelezzük meg, de mégis empátiával mutatjuk meg őket. 

Mit gondoltok a magyar filmes piac helyzetéről? 

R.B.: Kékesi Attila és Almási Tamás elindítottak egy dokumentumfilm-rendező keresztféléves mesterképzést a Színház-és Filmművészeti Egyetem keretein belül, nemzetközi és magyar diákok számára is. Ez a képzés lassan tíz éve működik, szerintem sokat dobott azon, hogy a magyar dokumentumfilm integrálódott a nemzetközi vérkeringésbe. A dokumentumfilm azért szerencsés műfaj, mert nem kell hozzá annyira sok pénz, mint a játékfilmhez.

Szerintetek a filmnek lesz olyan hosszútávú hatása, ami segíti a szegénységben élők megértését és elfogadását? 

R.B.: Nagyon remélem, hogy segít majd lebontani az előítéleteket. Szerintem abban az értelmiségi, liberális közegben is sok az előítélet, ahol egyébként fogékonyak ezekre a témákra – ha máshol nem, remélem, legalább itt ki tudja majd fejteni a hatását. Sokat dolgozunk azon, hogy olyanokhoz is eljusson a film, akik szakmájuk vagy helyzetük okán érintettek. Szeretnénk, ha diákok, egyetemisták, szociális munkások, bírók, rendőrök és pszichológusok is látnák, mivel ők is alakítják a társadalmat. Szerintem az üzenet sok embernek átjött eddig. Gyakran ítélkezünk, de ha valami, akkor ez a film, remélem, kimasszírozza az emberekből az ítélkezés egy részét. 

K.V.R.: Nekünk mindenképpen ez a célunk. Szerintem azok az emberek, akik ilyen típusú filmeket készítenek, azért fordulnak ezekhez a témákhoz, mert van szociális érzékenységük. Ebből következik az is, hogy a film elkészültével még nem végeztünk, hanem visszük tovább a történetet, hiszen mindig van egy ügy, ami fontosabb, mint a konkrét film. A mi esetünkben ez az ügy a magára hagyott városi szegénység és azok a gyerekek, akik körül nincs védőháló. 

Fel is kerestünk rengeteg civil szervezetet. Velük együtt további forrásokra pályázunk, azzal a céllal, hogy ezt a filmet és az ügyet fel tudjuk emelni az oktatási szektorba. El szeretnénk juttatni olyan képzésekben részt vevőkhöz, akik végzés után, a munkájuk kapcsán találkozni fognak ilyen helyzetben lévő emberekkel és családokkal. Ha csak egyetlen szociális munkásnak, rendőrnek vagy iskolapszichológusnak tanuló ember látja, és később találkozik egy ilyen kisgyerekkel, és a film hatására megszólal benne egy vészcsengő, akkor már elértünk valamit. 

Az is hosszútávú célunk, hogy induljon el egy párbeszéd erről. A 12 év alatt sem feltétlenül találtunk válaszokat azokra a problémákra, amiket a film felvetett. A fő célunk, hogy ezek a kérdések legalább megfogalmazódjanak, és akik ezekre nyitottak, és van véleményük – vagy akár érintettek –, kezdjenek párbeszédet.

Borítókép: Facebook / kixmovie