A Kreatív előző számában olvasható néhány vélemény, illetőleg ezek bizonyos elemei azzal a felismeréssel szolgáltak, hogy a kedves véleményalkotók vagy nem ismerik, vagy nem akarják ismerni a tényeket –adott hangot véleményének Pető György, majd hozzátette: „Nem szándékom vitatkozni, ám az egyik nyilatkozó tornatanárokból, párttitkárokból, rendőrökből önmagukat PR-szakemberré tenyésztett káderekről szóló gondolatmazsoláját szeretném, ha pusztán írói munkásságának részeként tekinthetnénk. Ilyképpen megtehetnénk ugyanis, hogy elmenjünk mellette szó nélkül! Arról sem elmélkednék hosszan, hogy egy több mint 400 fős, tagdíjat is fizetni hajlandó és ezért különböző szolgáltatásokat kapó, illetve igénybevevő tagsággal rendelkező szövetségről helyénvaló-e – ilyen sommás értékítéletet alkotni, hogy például: „ez a PR Szövetség nem az a szakmai szervezet, amelynek image-e lehetővé teszi, hogy minősítsen”, mint ahogy ezt egy másik nyilatkozó megfogalmazta. Szerintem ugyanis a szövetség – egyébiránt minden szövetség – olyan, amilyenné tagjai teszik, és ha nincsenek megelégedve a különböző választott tisztségviselők munkájával, akkor az alapszabály alkalmas technikát tartalmaz ezek rövid úton való felmentésére.”
Az elnök a következőket hangsúlyozta:
Az akkreditáció célja, hogy a szakma gyakorlóival széles körben egyeztetett és a nemzetközi tapasztalatokat is figyelembe vevő elméleti és gyakorlati ismereteket, valamint a készségeket sztenderdizált módon mérje.
Az akkreditáció, szemben a DI-PER-TE oltással, nem kötelező. Szó sincs tehát arról, hogy az akkreditáció lehetőségének megnyílását követően másnaptól már csak az mondhatja magáról, hogy PR-szakember, aki akkreditált.
Az akkreditátorokról, vagyis, hogy ki vizsgáztat kit és egyáltalán ki az okosabb, ügyesebb PR-es: a közgyűlés által elfogadott koncepció lényege éppen abban ragadható meg, hogy konszenzus kell az elvárt ismeretanyagban, ezt az elvárt ismeretanyagot a szakma köztiszteletben álló szakembereinek meg kell tudni fogalmazniuk, az akkreditációért folyamodónak pedig ismernie kell, hogy mondjuk Belső PR címszó alatt mi az a 12 altétel, amit tényszerűen meg kell tudnia említeni.
(Ezeket az ismereteket egyrészt a PR-szakmai gyakorlat, másrészt a felső fokú PR-képzés alakította ki.)
Ezeket a szakmai konszenzuson alapuló ismeret elemeket írásos formában kell tudni az akkreditációt pályázó rendelkezésére bocsátani. Vagyis mindenki, aki igényli, pontosan megismerheti, hogy az akkreditáció során egyes szóba kerülhető tételekhez milyen tartalom kapcsolódik.
„Szeretném nagyon határozottan eloszlatni azt az esetleg felmerülő gyanút, hogy itt a lángelmék szabad szárnyalását, az egyéni megközelítési módokat, a teljesen eredeti és még sosem volt megoldásokat akarjuk korlátozni, de a PR-szakma továbbfejlődéséhez meggyőződésünk szerint elengedhetetlen, hogy azonos fogalomkészlettel és megközelítőleg azonos szakmai tartalommal tudjanak a PR-szakma gyakorlói a megbízóikkal és egymással kommunikálni.
Tehát sem a kreativitást elnyomni, sem a szakmát kasztosítani, sem a PR-gyakorlatot uniformizálni, sem pedig a piacot befolyásolni nem tervezzük, és ez az akkreditációs elképzelésünkből pontosan érzékelhető” – nyomatékosította Pető.
Az említett cikkben több utalás van a piac minősítő szerepére, ez természetesen így van, mint ahogy az is igaz, hogy nagyon sokat kell tenni mindanynyiunknak a PR-szolgáltatást igénybe vevők, vagyis a felhasználók körében annak érdekében, hogy felismerjék annak az előnyét, ha akkreditált PR-est vesznek igénybe. Ezek olyan állítások, amelyeket a PR Szövetség közgyűlése is megfogalmazott, ezért természetesen különösen jó érzés ezt újra hallani szövetségen kívüli emberektől – vélte a PR Szövetség elnöke, majd hozzátette: volt a véleményekben még egy közös elem, amely a szakma megtisztulását igényli. (Ez az igény egyébként is vörös fonalként húzódik végig a különböző szakmai beszélgetéseken.) Sok kollégával volt már alkalmam szót váltani erről, de senkivel sem találkoztam, aki ezt az igényt magával kapcsolatban gondolta volna. Ezért mondom én, hogy a mi szakmánk tele van „gyevi bírókkal”.
