Tágra nyitott kapualjakban hesszelő porontyok, a járókelők között aktatáskájukon ücsörgő férfiak, Kubicska Irén trafikjában álló fószer, dalmatáját terelgető dáma. Emberek hidak alatt, tereken, strandon, metrón vagy buszon, ölelkezők, mélázók, unottak, jóllakottak, éhesek. Emberek, akik – véletlenül – farkasszemet néznek a kamerával, és olyanok, akik máshova néznek. Lógó lábak a rakparton,  nájlonharisnya gyűrődése a női combon, fehér térdig érő zoknik gyereklábszárakon, pultot támasztó munkások, Pepsis üvegek, csatos söröspalackok, műszálas pólóingek. Vonaton zsúfolódó, jókedvű fiatalok. Múltszázadiak, akiket még nem izgatott póz és a filter, egy – talán – szerencsésebb, lájkmentes tudatlanságban jártak-keltek. Ott volt dolguk, épp arra, amerre a kamasz Kereki Sándor is ment, egy Zenittel a nyakában.

A srác, aki nem akar zavarni

Hétközben a közelebbi környéket járta be a Kodály-köröndtől a XIII., XIV. vagy a IX. kerületig is eljutott, konkrét cél nélkül, de bújta a napilapokat, hogy hol tartanak országos állat- és kirakodó vásárt a hétvégén, oda ő is felkerekedett. Tudatosan kereste azokat a helyeket és helyzeteket, ahol el tudott vegyülni. Kedvére voltak a tömegrendezvények, a május elsejei felvonulások, a búcsúk, mert ott senkinek sem tűnt fel a srác a kamerájával. 

Esze ágában sem volt zavarni. Munkamódszere is ezen alapult: megfigyelt egy helyzetet, és felmérte, hogy feltűnés nélkül „meddig mehet el”, anélkül, hogy megzavarná a szituációt. 

„A képeken látható emberek, több, mint  kilencven százalékát nem ismertem, ezek a fotók lesből készültek”. Vajon az 1977-es Újév hajnalán földalattin alvó lány felébredt a vaku fényére, a két férfi a Vörösmarty-téren a meghitt beszélgetésükből felocsúdtak? A kiállításon a kurátori törekvés része volt, hogy alig tudjunk meg valamit a fotókról, és hogy hámozzuk le a nosztalgiát, amikor nézzük. Barakonyi Szabolcs legszívesebben elhagyott volna minden kiírást, de van néhány érdekes adalék, amit kár lett volna kihagyni. Az egyik aktatáskás férfi ugyanis magára ismert, és írt egy esszét a kép mellé. A Capa Center falán közvetlen emellett elhelyezett, híres csajozós mém előfurárának tekintett Kíváncsiság című Kereki-mű magyarázata is aranyos reveláció. A képen üldögélő nő, Éva, akit fia a Fortepanon fedezett fel 50 év távlatából, azt állítja, csak azért bámulták meg, mert rajzolt a Halászbástyán, erre bizonyíték az internetes archívumban található sorozat többi képe.

Kereki munkáit a tökéletes, manapság sokszor mesterkélten hajszolt spontaneitás és a pillanat őszintesége határozza meg. Ehhez kétségtelenül szükséges némi voyerizmus, vallja be Kereki, „szerettem megfigyelni az embereket.”

A Capa központban február 4-ig látogatható kiállításon egy 24 perces interjút is megnézhet az érdeklődő Kerekivel, amiben elmondja, hogy nem volt mindenhol egyszerű dolga, laktanyák, gyárak közelében tilos volt akkoriban fotózni. A piacon is azonnal igazoltatta a rendőr, ha nem volt nála engedély. De a Műegyetemre nyert felvételt a gimnázium után, ahol az egyetem fotóköréhez csatlakozva kapott egy igazolványt. A Budapest Műszaki Egyetem rövidítése mivel hasonlított a BM-hez (azaz Belügyminisztérium, a szocialista időkben a korlátlan végrehajtó hatalom, a rendőrségi szerv közkeletű elnevezése), így magyarázkodnia sem kellett, csak felmutatta, és engedték fotózni. 

Ahogy a hatóság, úgy a fotóalanyok is. „Akkoriban még nem voltak tudatában az emberek a személyiségi jogaiknak, nem zavart senkit, hogy idegen fotózza őket nyílt utcán”. Ma már ezt a legtöbben kikérik magunknak, mindeközben filterezett szelfidömpinggel árasztjuk el a közösségi média felületeit még eggyel több feltartott hüvelykujjért. 

Nem csupán a világ lett más, amiből a kamaszból felnőtté váló férfi kiszippantott valami esszenciálisat, hanem ő sem az a kamasz, aki más dolga híján, kedvére figyelhette a pesti utcaképet, hátha történik valami, ami szemének tetszik. A Szinyei 11-ből indult, aztán este visszatérve a besötétített konyhában kikeverte a fixírsót, előhívta a negatívot és kinagyította az érdekesnek gondolt részleteket. 

A feleség: „sokkal jobban hiszek benne, mint ő saját magában”

Kinga és születő gyermekei prioritást élveztek Kereki életében a nyolcvanas évektől, „volt, hogy elment még fotózni, de már feleannyi idő alatt visszaért, mint amit ígért”- meséli nekünk Kinga, akinek nem felejti el soha megköszönni az életmű újraélesztését és kései elismerését Kereki Sándor. Ez pedig nem holmi kötelező kör, Kinga nélkül ugyanis valóban kukában végezte volna az életmű. A Covid alatt, 2020 tavaszán azon kapta a férjét, hogy nekiesett a padláson, cipősdobozokban tárolt fotók, negatívok, pozítivok, csíkmásolatok, nagyítások kidobásának. Mielőtt közbelépett, az összes csíkmásolatot már el is vitte a szemetesautó. Győzködnie kellett férjét arról, hogy a képek fontosak lehetnek még. Kinek kellenek ezek, vélte ugyanis  Sándor, aki mindig – és felesége szerint még most is – szkeptikus, hogy erre az ötven évvel ezelőtti időszak képeire kíváncsi lehet a nagyközönség. „Mondtam neki, hogy van három gyereke, legalább rájuk gondoljon”. 

Az összes negatívot egy rádióműsorban hallottak miatt vitték be a Fortepannak, mert az akkor 68 éves Kereki Sándor felfigyelt arra, hogy az archívum hasonló jellegű képeket fogad be.  „Azt gondolta, talán kiválogatnak belőle harmincat, ami érdekes lehet.” Ehelyett hónapok múlva Tamási Miklós, a Fortepan igazgatója azzal jelentkezett, hogy 1775 képet szeretnének feltölteni a fotós archívumba, aztán bőszen elkezdtek cikkezni is róla.

Kinga a sikert látva egy Tchibóból vett dianézegtő nagyságú szkenner segítségével kezdte egytől-egyig digitalizálni a képeket, szám szerint mintegy 7000-et. „Sziszifuszi munka volt, egyszerre ugyanis 6 képet szkennelt be a masina. Azt már megszokta a család, hogy az esti filmnézésnél gyakran csak fél szemmel vagyok jelen, de ezekben a hónapokban a negatívokkal és a katalogizálásukkal voltam elfoglalva”.  A 30 évig pedagógusként, majd 10 évig Vöröskeresztes munkatársként dolgozó lelkes feleség rendszerszemlélete hatalmas segítség volt nem csupán Kerekinek, hanem később a kurátor Barakonyi Szabolcsnak is. 

Csillag születik

„Sándor megdöbbent a képek sikerén”, a hype pedig nem maradt abba, Barakonyi Szabolcs, és a társkurátor Szilágyi Róza Tekla két éven keresztül válogatta, szerkesztette a képeket, összenőtt a családdal, hogy létrejöjjön a Capa Központban a 134 fotóból álló kiállítás, ami Kinga elmondása szerint a 45 éve tartó, jó házasságuk egyik legnagyobb eseménye. 

Kereki egyik lánya mégis félve ment a decemberi megnyitóra, „mit fognak gondolni rólam, amikor azt mondja Apa, hogy a családja miatt hagyta abba a fotózást”, mesél Kinga a már felnőtt lányuk félelmeiről. És bár valóban azt állítja Kereki, hogy a család miatt tette, de hozzáteszi, hogy nem azért, mert ők nem engedték volna fotózni. 

A munkafolyamatának része ugyanis az volt, hogy teljes mértékben arra figyelt, hogy mi történik az utcán, az ösztönösen jó szemhez kellett egy olyan fókusz, amivel családos emberként már nem rendelkezett. „Úgy nem lehet, hogy közben azon jár az eszem, hogy mi mindent kell elvégezni otthon”. 

Már más volt a középpontban, a szó legszorosabb értelmében. „Az a 17 éves srác már nem létezett, akinek gimi után semmi dolga sem volt, mint róni az utcákat és pillanatok után kutatni. Kinga és a gyerekek előrébb álltak a sorban. Ez pedig szokatlan, ha tehetségekről beszélünk. A rajongásig imádott sztárok ugyanis nem így születnek, a szakmájának élő, és a karrier oltárán minden mást feláldozó ember eszménye helyett Kereki egy olyan ideált állít elénk, ami szinte tabu, de legalábbis érdektelen, ha már nem alkot. Tele van a világtörténelem elhanyagolt feleségekkel (és persze férjekkel), gyerekekkel, szétment házaságokkal, pszichológusok pamlagán időző megtört lelkekkel, olyanokkal, akik nem voltak elég fontosak, mert nem élveztek prioritást egy-egy tehetség életében. Köszönhetünk egy csomó, emberiségnek fontos találmányt, zenét, filmet, sportteljesítményt, emberi csúcsokat, legyőzött ellenfeleket ezeknek az embereknek. Kereki egy másfajta hős, akinek ennek a kurtának minősített, de annál tartalmasabb életmű mellett azt is köszönhetjük, hogy elkötelezte magát a szerettei iránt és ezzel mutat példát. 

Azt is elárulta Kinga, hogy az ismerkedésük elején Kereki udvarlásának is része volt a fotózás, Kinga például tisztán emlékszik, hogy amikor a Gödör című fotó készült, akkor ő is ott volt vele, aztán az előhívás és nagyítás folyamatait is megmutatta neki a családi konyhában. Modellként viszont nem találjuk meg képeken, mert rá is ugyanaz vonatkozott, mint a többi Kereki-fotóalanyára: csak akkor készített róluk jó képet, ha nem figyeltek oda. „Rögtön elkezdtem viselkedni, más lett a mimikám”.

Ebben kereshetjük a szakmai indokát is annak, hogy Kereki nem folytatta a fényképezést.  Nem tudta, és nem akarta műtermi keretek közé korlátozni a fotózást, ami esetleg megélhetést biztosíthatott volna. Megrendelésre nem szeretett teljesíteni.  Visszaemlékszik az egyetlen ilyen próbálkozására, amikor egy levespor reklámozásához a Szinyei utcai konyhájukban kellett instruálnia édesapját, hogy miképp keverje a levesport a lábasban. Azt is bevallja, hogy semmiféle fikciós érzékenységgel nem rendelkezik, ezért nem is tudott volna betagozódni a szakmába, avagy fényképész karriert építeni. A diszkomfortos, művi szituáció létrehozása teljes mértékben idegen Kerekitől, ezért nem találunk a fotók között egy beállított képet sem. „A fotózás közben nekem az volt a fontos, hogy ne rám figyeljenek. Éljék úgy az életüket, ahogy szokták, ne is vegynek észre”. Nem titkolja Kereki, hogy más helyzetekben nem lelt alkotói örömöt, sokkal inkább művészi deficitet.

A szürkeség esztétikája

Kereki operatőrként a Magyar Televíziónál talált munkát a nyolcvanas évektől, később tanított is, ám az utcára nem tért vissza alkotóként. Petrányi Zsolt, művészettörténész szerint, ha „létezett volna Magyarországon street photography, akkor Kereki kiemelkedő hazai úttörője lenne.” A fotókönyv előszavában választ kapunk esztétikai aktualitására, avagy arra, hogy Kereki miért örök: „Kereki munkássága azért inspiratív, mert a fényképezőgép használatának egyszerű, de következetes, ösztönös megközelítésére ad példát.” 

Kereki Sándor a hétköznapi helyzetek trivialitásában lelt rá olyan szemet gyönyörködtető kompozíciókra, melyek ezeken túl komfortos, bensőséges pillanatokat közvetítenek.  Erre pedig felkapja a fejét a fél évszázaddal későbbi ember, aki úgy vélheti, indokolatlan ez az idill a magyar valóságnak annak a nyomasztónak hitt időszakában. Tamási Miklós szerint a Kereki-világ varázsa, hogy rácáfol erre a fixa ideára.

Ez pedig azt is jelenti, hogy saját korlátoltságunkkal szembesülünk, ami okozhat egy kognitív katarzist a kiállításon. Miért fonódtak volna össze kevésbé a párok 1971-ben, miért lett volna kizárt az önfeledt kacagás? A helyszín szűk, a díszlet tán szegényesnek hat a mai túlstimulált világunkban, de egy-egy fotónál elidőzve egyre újabb jelentéstartalmakkal gazdagítja beszűkült gondolkodásunkat. Sokan említik a Mátyás-pince előtti fotót 1971-ből, melyen valakit 15-ös buszjárat nyűgöz le, más az old timer járműveket veszi észre, de a kendős nagymama és a két gyermek fontos kontrasztja a hólepte város egyik elengedhetetlen közlekedési eszközzel, a szánkóval bíbelődve. A Tárlaton című képen pedig elsőre csak egy hosszúlábú nőt látunk egy Victor Vasarely festménnyel szemben, aztán észrevehetjük azt is, hogy míg a nő kezét zsebre téve háttal áll, így arca sem látható, a festmény központi eleme egy szép női arc és karcsú ujjai, mintha egy absztrakt tükörképet látnánk - erre a nüanszra Kovács Szilvia, portréfotós hívja fel a figyelmet, aki a képek letisztultságára csodálkozott rá a kiállítás képeit láttán, “hiába színterei az elméletileg zsúfolt, városi terek, Kereki minden képén átüt a harmónia”. Ehhez kell egy ösztönösség, amivel rendelkezik, és amiről Petrányi is beszél. 

A kiállítás kanonizációs kísérlete próbálja tehát meghagyni ártatlanságában Kerekit. A generációkat átívelő hatalmas érdeklődés pedig arra enged következtetni, hogy tényleg nem szimpla nosztalgia hajtja a nézőket. Ha a szereplőket és a témákat tekintjük, felfedezhetünk párhuzamokat, aktualitásokat is: a mai fiatalok öltözködése például szinte megfelel az akkori divatnak, de a zebrán szobanövénnyel várakozó nő is lehetne akár egy Ikea-trip áldozata. 

A sokezres Kereki-kincstárt tekintve (A Fortepanon bármikor elidőzhetünk az 1775 darab képpel) jogosan lázadunk, hogy miért nem vág bele újra, hisz már kirepültek a gyerekek és nyugdíjas éveiben újra nyakába vehetné a várost. De ő csak legyint: „Megváltozott a világ, nincsenek már ilyen képek az utcán. Akkor több ember volt, kevesebb kocsi, most nem látnám az embereket a parkoló autóktól”.

Szakmán kívüli

Szakmailag pedig hiába próbáljuk túlmagyarázni, mert ő leszögezi: „elméletek nem léteztek benne, csak utána”, szerinte egyetlen közös pontja van ezeknek a fotóknak: „hogy én csináltam őket”. Pedig nem zárkózott el a szakmai fejlődéstől, tanulmányozta a fényképezést, de csakis autodidakta módon. Eljárt például a Szabó Ervin Könyvtárba, és átlapozta a svájci Kamera című folyóirat minden új számát, ez inspirálta, de nem motiválta, hogy magasabb szinten kitanulja a szakmát. „Akkoriban a Práter utcai szakmunkásképzőben tanították a fényképészetet, és biztos Benkő, Korniss, Féner is megtanulták valahol, aztán járták a saját útjukat.” Ő nem volt ezeknek a társulásoknak, egyesületeknek a tagja, Az egyetem alatt az R-Klub egyetlen alkalmazottjaként kulturális rendezvényeket, filmvetítéseket szervezett, és ott egy saját kiállítása is volt 1974-ben, de ennyiben maradt akkoriban a fotókarrier. A szakmai létjogosultságát firtatva például azt vallja: „Semmi baj nincsen, amíg az ember nem akarja publikálni őket”, mármint a fotókat. Az elismerés iránti vágya ezért annyiban kimerült, hogy pályázatokra elküldött fotóit rendre méltatták. 1969-ben, tehát csupán egy évvel azután, hogy fotózni kezdett a gimis Kereki, már a Magyar Horgász és a Pajtás címlapján szerepeltek fotói, és a következő években is publikálták fotóit, sorra érkeztek levelek, értesítések, sőt dísztávirat is a Szinyei utcába a gratulációval. Sőt, esetenként még pénznyereménnyel is díjazták munkáját, aminek dokumentációja a kiállíáson is látható. 

És hogy a szakma utólag elismeri-e Kereki Sándort? Szerencsére ez sem igazán izgatja őt, aki saját magát egy letűnt kor fotósának és semmiképp sem profi fényképésznek tartja. Indokolatlan és már-már kínos, hogy mégis mindenképp bele szeretnének magyarázni valamit, esetleg megkérdőjelezni. A Kereki fotókönyv bemutatóján például a kerekasztalhoz leültetett Stalter György, a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának egykori vezetőségi tagjaként kijelentette: ezek a fotók akkoriban, amikor ők elkezdték meghatározni a szakmát, mit sem értek volna, középszerű, amatőr felvételek, sőt, ilyen képeket ő is bármikor tudott volna készíteni, és biztos benne, hogy készített is. A lesajnálás csak egyvalakit nem érintett kellemetlenül, magát Kerekit. Talán nem véletlenül engedte el Kereki a füle mellett Stalter neki szegezett kérdését: Hol voltál akkor? Talán nem is baj, hogy nem akart egy olyan klubhoz tartozni, amelyik elfogadta volna tagjának.

Kereki Sándor: A hetvenes évek Budapestje egy srác szemével

Eidolon Centre for Everyday Photography és a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ szervezésében 

Kurátor: Barakonyi Szabolcs
Társkurátor: Szilágyi Róza Tekla

A kiállítás időtartama: 2023. december 7- 2024. február 4.