Az interjú eredetileg a Kreatív magazin 9-10. számában jelent meg, online egy bővített változatát hozzuk le.

A talkshow műfajából vannak tévés példaképeitek?

Hajós András: Én először Kepes Andrást, Vámos Miklóst, Vitray Tamást láttam, de nem is tudtam, hogy ez a talkshow, mert a nyolcvanas években rengeteg beszélgetős műsor volt a tévében. De nem lehetett megítélni őket, mert nem láttunk mást, nem tudtuk, hogy ezt máshogy is lehet csinálni. 

Egyébként alkalmatlan vagyok a példakép választásra, inkább a fiataloktól tanulok, de Conan O’Bryan Late Night Show-jára mondanám azt, hogy egy mérce. És hadd említsem meg Baló Györgyöt, hiszen a politikai elemző-megbeszélő műsor, amit (bármilyen tartalommal is) egy hiteles, szakértő személy vezet, az egy örök műfaj – és ő ugyan nem tévés entertainer, de újságíró példaképként tekinthetünk rá.

Linczényi Márkó: Én a kilencenes években nőttem bele a tévézésbe, családunk a Szomszédok-Dallas-Friderikusz szentháromságban töltötte estéit, az én agyam is ennek jegyében fejlődött. Majd jött a Fábry meg a Hajós, és nekem ők voltak a példaképeim. A kilencvenes évek közepén kezdődött el az a trashesedés, ami ma még mindig érzékelhető és nekem például a vérkeringésemmé vált. Magyarországon még mindig ezekből építkezünk. Ha megnézzük a hazai podcast toplistákat, nem azok vannak benne, amelyeket az én világlátott, kifinomult ízlésű, külföldön élő barátaim hallgatnak, hanem egy teljesen más világ. A nemzetközi és a hazai kedvencek élesen elválnak egymástól.

Hajós: De ez egy perifériaországban teljesen megszokott dolog, nincs ez máshogy a futballban, a popzenében, talán csak néhány intézményünk és művészünk tart lépést a világgal. A kilencvenes évek a bulvársajtó robbanását is hozták, emlékszem a Jászain a rikkancsra, aki azt kiabálta, hogy „minden kiskegyednek van egy Tinája”. Ezek iszonyatos példányszámú, nagy gazdasági vállalkozások voltak, olyan tartalommal, mint “A nap szépe”. Rányomtattak egy cicis lányt, mert erre volt piaci igény. Ebből is le tudjuk mérni, hogy mennyit változott a világ. Na meg a reklámszakmából. A Tibi csoki-reklámot sok tízmilliós büdzséből, utcalezárással, büféskocsival, napokon át forgattuk, ma a branded tartalom elkészülhet egy mobiltelefonnal. Ez is egy fontos út volt, és nézzük meg, hogy a reklámköltések nagy része mióta megy a netre.

Márkó: És elérkeztünk 2020-hoz, a Covidhoz meg a Spotify algoritmusához, ami abban az évben megbolondult és előrehozta a podcasteket, amik egyébként már nagyjából 20 éve léteztek. Átfordult az arány és az emberek elkezdtek több beszélgetést hallgatni, mint zenét. Ennek következtében nagy felbolydulás volt a zenészek közt, és többek közt Neil Young is elhagyta a felületet a nem feltétlenül hiteles információkat terjesztő Joe Rogan Experience miatt. Ma már a Spotifyon egyszerűbb beszélgetéseket keresni, mint zenét, hiszen abszolút magától felajánlja a toplista x. helyezett műsorát. Szóval ez már sokkal inkább podcast felület, ha zenére akarok rákeresni, akkor elveszek az erdőben. 

Én a Covid idején tanultam új szakmát, vagyis átképeztem magam zenészből podcasterré, ha jobban tetszik, rádiós műsorvezetővé. Ami furcsa, mert van egy diplomám erről, de soha nem gondoltam volna, hogy tényleg csinálni fogom. 

Hajós: Itt voltaképpen a rádiózás van újra feltalálva, képpel. Kérdés, hogy amit mi csinálunk, az egy nagyon leegyszerűsített tévés talkshow, vagy egy képpel kiegészülő rádióműsor? Én nagyon sokáig elzárkóztam a podcastoktól épp amiatt, hogy abszolút beszédképtelen, koncepcióval nem rendelkező emberek mekegnek. Nyilván ezek a műfaj magyar adaptációjának a gyerekbetegségei voltak, hisz nincs megtiltva senkinek, hogy podcastoljon.

Márkó:  Abszolút demokratikus, a belépési küszöb nulla, tehát bárki akár egy mobillal is felvehet egy podcastot, ami azt jelenti, hogy innentől kezdve viszont a tartalmak versenyeznek egymással.

Hajós: De ahhoz a nevetséges modellhez képest, hogy három rádió ugyanazt a tizennégy dalt játssza, ugyanabból az MTI hírből dolgozik, ebben az új médiavilágban több száz csatornából választhatsz. És ebből tükröződnek a hallgatói szokások is. Régen úgy éltek az emberek, hogy este tévéztek, míg a rádiót napközben hallgatták munkahelyen, kocsiban, mindenhol. És akkor a reklámszakma tudta, hogy melyik az a három nagy tévé és a három nagy rádió, ahol egy brandnek jelen kellett lennie. Volt egy paradigma, ami szerint működnek a dolgok, különösebb mérés és visszajelzés nélkül. Az internet nagyon helyesen lerombolta ezt, és hozott egy olyan szemléletet, amivel a fogyasztók mérhetőek és tartalomfogyasztásaik nyomon követhetőek.

Márkó: És el tudjuk érni a hallgatókat, utazás közben, hajmosáskor, autópályán, biciklizéskor, szex vagy főzés közben, tehát ez egy irtózatosan nagy szabadság a tévével szemben. A talk show-kra visszatérve, András most szerepel egy műsorban, ami három és fél órán keresztül tart, de igazából azért a harminc mondatáért érdemes nézni, amin bepisilek a nevetéstől. Ezt el lehetne intézni 6 perc alatt is, vagyis 3 és fél órából 3 óra 24 perc teljesen felesleges.

Hajós: Neked felesleges, de van egy olyan tévéző réteg, akinek ez a nagybetűs esemény, amit együtt néznek a családdal. A podcast viszont egy magányos műfajjá vált, nem hiszem, hogy túlnyomó többségében társaságban hallgatnák, sokkal inkább mosogatás, főzés közben, futáskor vagy este elalvás előtt.

Márkó: És bármikor el tudjuk érni a hallgatókat. Elkezdtük a Márkó és Barna Síkideg legújabb epizódjait hétfő reggel 7 órakor kitenni. Melyik social media szakértő javasolta volna ezt az időpontot? És mégis, azóta háromszor annyian nézik. Tehát nem lehet rossz időpontban publikálni.

Hajós.: Ebből az is kiderül, hogy a podcast térben nincsenek emblematikusan beégett dolgok. Senki nem kérdezi meg, hogy miért fél nyolckor van a híradó és hogy ez-e a legjobb helye? Lehet egy kicsit a közönség után menni, de nem muszáj, mert az interneten az idők végezetéig ott van az anyag. 

Márkó: Érdekes még a tv-podcast reláció. A podcastben elvileg az ember csak audióban, arc nélkül szerepel, de a mi műsoraink elérhetőek videóval is. Amikor korábban zsűriztem a Hungary's Got Talent című RTL-es műsorban, ugyan megismertek az utcán, de messze nem annyian, mint most a podcast miatt. Azt látom, hogy akár sokkal nagyobb elérést lehet itt produkálni, mint a legnézettebb tévéműsorral, a legnézettebb tévécsatornán. Egész egyszerűen már ezt fogyasztják az emberek.

Kreatív: Utaltatok rá, hogy a podcast piacon alapvetően mennyiségi kínálat van - ebből minőséggel hogy lehet kitörni?

Hajós: Ha holisztikusan nézzük az egészet, akkor ez az én fejemben ez egy sokdimenziós mérleg. Nem két oldal van, aminek egyik fele az, hogy a régiek még tisztességesen beszéltek, a másik pedig, hogy ma már minden hülye csinálhat műsort. Kétségtelen, hogy máshogy beszélnek. És régen igazat mondtak, számított, hogy önazonos valaki, vagy hogy miről beszélhet? Voltak tabuk, cenzorok? Van helye sokfajta hangvételnek? 

Szóval szerintem a sokszínűség összességében mégis inkább egy őszinteséghez, egy igazsághoz, egy demokratikusabb kijelentő módhoz közelít. És ennek az oltárán esetleg fel lehet áldozni néhány minőségi szempontot, de sikeresek végül úgyis inkább azok lesznek, akik ösztönösen vagy tanultan, de tudnak valamit a régi világ hanghordozásából.

Márkó: Iszonyú színes lett a paletta. Ezért van például több tíz féle gazdasági témájú podcast, de ha akarom, akkor a menstruációról is tudok beszélgetést hallgatni - mondjatok egyetlen egy tévéműsort, ami dedikáltan erről szól. Nincs. Pedig vannak lányok, akik összeállnak, és erről beszélnek. Nem én vagyok a célközönség, de jó tudni, hogy van ilyen, és csomó olyan is, aminek meg én vagyok a célközönsége. Nézzük csak meg a Partizánt, amelyik 2-3 év alatt ennek a demokráciának köszönhetően túlnőtte az összes többi intézményes vagy hivatalos csatornát. Itt lehet megbuktatni magas rangú politikusokat, itt lehet választást nyerni, ez lett a presztízs.

Hajós.: És mindez nem lenne, ha egy korábbi, más mérce szerint a hat évvel ezelőtti Gulyás Marcit elküldjük mondjuk a Színművészeti tévés osztálya elé vizsgázni, ahol alkalmatlanná nyilvánítják, mert beszédhibás. Elvesztettünk volna egy zseniális koponyát, aki most mérvadó újságíró és médiavállalkozó.

Márkó: Ők a Partizánnál egy iszonyú profi stáb, akik pontosan tudják, hogyan kell vitázni, beszélgetni, sőt, sokkal jobban tudják, mint a jóval erősebben finanszírozott közmédia.

Hajós: A nézőket is képletesen megkérdezem, milyen véleményvezéreket akarnak hallgatni, amikor tájékozódnak? Olyanokat, akik egy elithez tartozva bekerültek egy elit egyetemre, ahonnan aztán a kapcsolatrendszeren keresztül bejutnak tévékbe, színházakba, szerkesztőségekbe, közeli kapcsolatot ápolva a saját elitben lévő politikai testvéreikkel? Vagy akár olyanokat, akik a kezdetektől, akár esetlenkedő, bénázó kamaszkoruktól kezdve a nyilvánosság előtt tanulják ezt? Ilyen mondjuk a korábbi YouTuber Azahriah, vagy Gulyás Marci első próbálkozásai, a Partizánban levő fiatalok, vagy a kezdő Puzsér, aki a nyilvánosság előtti meccseken alakítja ki a nyilvános perszónáját. Én ez utóbbiakat szeretném hallani, még akkor is, ha felszisszenek néha, mert még hordozom azt a régi neveltetést, miszerint a televízióban a hosszú í-k legyenek rendesen kimondva!

A készítői oldalról pedig annyit, hogy én nagyon okosan tudok órákon keresztül egy tévéműsorban higgadtan és szépen beszélni. De a podcastben bazmegelhetek, ha úgy érzem. Itt az igazi Hajós Andrást látják, és még akár egy üzenet is jobban átmegy, mert itt önmagam vagyok.

Kreatív: Ez az őszinteség szerintetek visszacsorog a tévébe? A régi talkshow-kban a műsorvezető vagy a kérdező – néhány kivételtől eltekintve – kivonta magát, háttérbe szorult a vendég javára, most már sokszor magukból is akarnak mutatni valami személyesebbet. 

Márkó: A tévés tartalmak elkezdtek átköltözni a netre, a tévé most égis az internetről próbál meg mágneseket bevonni, embereket, akiket betesz egy nagyon merev közegbe, ahol minden őszintétlen, ahol - az András szavaival élve - homlokig rúzsozott emberek, tupírozott hajak, vakolatnyi sminkek közötti hümmögés és óvatoskodás zajlik. Vagyis a televízióban egy színjáték van, az interneten pedig a valóság.

Hajós: A tévézés egyet tudna még, és ezért borzasztóan fájó, hogy hiányzik Magyarországról a közszolgálati televízió - ez az egyidejűség és a közösségi event-élmény. A televízió tudja a sportközvetítést, az olimpiát, a “most vant”, a híradót, az időjárás-jelentést és tudhatna akár színházi közvetítést is. Olyan dolgokat, amelyekre egy nemzet, egy kulturális nyelvi közösség azt érzi, hogy mindennek a „mostvanságába” bekapcsolódhat és részt vehet. 

A televízió, mint eszköz csodálatos és egy picit más, kevesebb is, meg több is, mint a képernyő. Egy felvállalt televízió, az bevonó lenne. De ha hirtelen felhívna bennünket bármelyik kereskedelmi tévé, hogy nem akarunk-e PHM-et ott csinálni, udvariasan menekülnénk.

Márkó.: Az a különbség a televízió meg aközött, amit mi csinálunk, mint egy tévéreklám és egy influenszer/tartalomgyártó működése között. A tévéreklám mézes-mázosan megmondja, hogy mit és hogyan csináljak, de közben nem találja el a rezgésemet. Amikor mi beszélgetünk egymással, mi ráérzünk a nézők pulzusára, mert azt az élményt hozzuk, mintha itt ülnének velünk egy asztalnál. És azt hiszem, hogy podcasteket ezért hallgatnak ilyen döbbenetesen sokan, mert mintha az emberek magányosak lennének. Mi a barátaik vagyunk, és ezt nekem sokszor el is mondják. Ami nagyon furcsa, hiszen én nem ismerem őket. Mindez azt jelenti, hogy mi beszéljük az ő nyelvüket.

Hajós.: Közben pedig nem kell néznie bennünket annak, aki nem akar. Ha ma este valaki podcastot akar hallgatni és nem a mi nyelvünket beszéli, nem ránk kíváncsi, akkor sem marad tartalom nélkül, mert egy másik buborékban ő az övéivel ugyanúgy barizhat, mint mi a mieinkkel.

Márkó.: Abban hiszünk, hogy meg tudunk teremteni egy olyan hangulatot, mintha az ő nappalijukban ülnénk, így minden egyes szavunk hitelessé válik. Mi soha nem mondunk olyat, hogy vegyétek meg ezt, mert ez a legjobb, hanem elmeséljük, hogy mi mit érzünk akkor, amikor találkozunk ezzel a termékkel, szolgáltatással, és őszintén beszélünk róla. Mi már reklámoztunk úgy, hogy azt mondtam, én ettől kivagyok, mert hangos, míg a másik szerint nem, és elkezdünk arról beszélni, hogy otthon milyen zajok vannak a nappaliban, a hirdető pedig boldog volt, mert 10 percig az ő termékéről beszélgettünk. De nem azt mondjuk, hogy ez a legjobb, ezt vedd meg, hanem úgy reflektálunk rá, mintha a családunkkal vagy a barátainkkal beszélnénk róla.

Hajós.: Ma már lehetséges magával a tartalommal eladni el a terméket. A tévé és a rádió arra volt hivatott, hogy reklámokat értékesítsen, annak bevételeiből műsort készíthessen és a reklámidő még drágább legyen. Örülök, hogy nem egy harmincas évekbeli rádióműsorban ülünk, ahol a műsorvezetőnek be kellett mondania, hogy kinek a segítségével jött létre az adás. 

Ez az újfajta közeg és a másfajta partnerség a közönséggel hogyan rendezi át a klasszikus reklámos, üzleti viszonyokat? 

Hajós: Én átéltem a hagyományos reklámvilágot, és látom a mostanit is, ez utóbbi szerintem sokkal tisztább. Nem igaz az, hogy vannak a reklámoktól undorodó, entellektüellek, akik magánéletükben semmit sem vásárolnak, csak lapozgatják Immanuel Kantot. A termékek, a fogyasztás része az életünknek, csak nem szükséges, hogy betegesen elborítson minket. Vagyunk sokan normális emberek, akiknél nem működik a fehérre retusált fogsor.  

Márkó: A klasszikus sokszereplős hirdetői láncolat az új médiumoknak köszönhetően lerövidül. Nincs szükség olyan reklámügynökségekre, akik ugyanazt az ötletet adják el 15 éve. Nekünk sincs ügynökünk. Ennek a láncolatnak minden részébe csatlakoztunk már életünkben, producerként is, kreatívként...

Hajós: …te megrendelőként is…

Márkó: Igen, és influenszerként. Mégsincs egyszerűbb és őszintébb viszony, mint amikor a direkt ügyfél azt mondja: gyerekek, én azt szeretném, ha erről beszélnétek, ismerlek titeket, tudom, hogy ti mire vagytok képesek, csináljátok úgy, ahogy szerintetek jó! Nálunk ez működik. 

Hajós: Régen a reklám szinte egyértelműen arra volt való, hogy miként leplezzük el, hogy az a termék rossz, de mégiscsak el kell adni, mint a hagyományos mosóporhoz képest az új mosóport. Ma már külön csatornák foglalkoznak termékek összehasonlításával, kémiai megmérésével, tesztelésével, és eleve létezik a fogyasztóvédelmi szemlélet. Hála Istennek a normális brand nem azt várja egy reklámozótól, hogy hazudjon! Ebben a környezetben sokkal könnyebb természetes beszélgetéseket folytatni, amiből az is kiderülhet, hogy nem mindenkinek való egy adott termék. Ma nem ördögtől való azt mondani, hogy van ez a telefon, a kamerája nem olyan frankó, viszont két éven keresztül bírja az akksi.

Apropó mérhetőség, a ti nézettségi adataitok mennyit nyomnak a latban a hirdetőknél? 

Márkó: Könnyen ellenőrizhető, hogy a televízióban futó legnézettebb adásokra hányan kíváncsiak. Amikor én kiteszek az Instagramomra egy videót, akkor ez annak a négyszeresét tudja hozni 24 órán belül.  De ez rajtam kívül még nagyon sok tartalomgyártóról, influenszerről elmondható.  

Ezért gondolom, hogy minél hamarabb ébrednek fel a tartalomgyártók és a hirdetők, annál hamarabb tudjuk megtalálni a legjobb csatornákat és a leghatékonyabb formákat a promóciókra. Például úgy, hogy egy párbeszédet indítunk el a termékekről, és a reklám ne egy áttekerendő, befogott orral, befogott szemmel végigszenvedendő pár perc legyen. 

Vannak-e olyan termékek vagy brandek, amikkel semmilyen körülmények között nem dolgoznátok, vagy vannak olyan love brandek, amik igazán rátok találhatnának? 

Hajós: Mondtam már nemet pénzügyi gyorshitel reklámra, mert nem szeretnék meggyőzni embereket arról, hogy egy plazmatévé megvásárlásért adósodjanak el. 

Márkó. Én inkább máshonnan közelítenék a kérdéshez: eleve akkor keresnek meg bennünket, amikor a mi karakterünk passzol a brandhez. Én régóta kiemelt fontossággal kezelem a fenntarthatóságot, sokat beszélek róla a podcastban is anélkül, hogy kérnék. Láss csodát: most már hetente két-három alkalommal találnak meg valamilyen fenntarthatósági témával, és ezeket nagyon szívesen is fogadom.

Hajós: …mert amellett, hogy jól néz ki, ki tud beszélni, sok ember ismeri, hiteles is. Ha rosszlányokkal, egy felborult kabrióban szerezte volna meg a hírnevet Márkó, akkor máshonnan jönnének a hirdetők.

Márkó: …azaz nem arról van szó, hogy a márkák ránk erőltetnek egy üzenetet. Hanem mi vagyunk valamilyenek, nekünk vannak fontos értékeink. Azok a márkák, amiknek ezek az értékek szintén fontosak, megbíznak bennünket azzal, hogy beszéljünk az ő témájukról, amit egyébként mi pénzért fogunk megtenni. 

 Hajós: Nem csupán megbíznak bennünket, hanem megbíznak bennünk. A Dalfutár 10. évadánál tart, még mindig találunk nem akármilyen támogatókat, és tudjuk a piacról finanszírozni a műsort. Mintha a bizalom kezdene visszatérni, és nem aszerint dőlnek el együttműködések, hogy excel táblákban lemérjük, megígérjük, leszerződünk.  Tavaly 17,5 százalékot csináltál, akkor csinálj most 17,6-ot, ígérd meg, mert különben szétperellek! Eredménynek sem feltétlenül azt tekintik ma már a brandek, hogy ha ma 874 ezer megtekintés volt, akkor holnap legyen 875. 

Nektek nem is fontos, hogy mennyien néznek? Érdekel titeket, hogyan áll a nézettségi mutató egy-egy videó alatt? Lecsekkoltuk, a stand-uposok mind 100 ezer felett teljesítenek nálatok  a YouTube-csatornán.   

Márkó: Mi is olykor meglepődünk, mert néha idealista módon azt hisszük, hogy egy-egy téma, vagy egy-egy ember mindenkit megszólít. Amikor a gyermekvédelem a leggyakrabban használt szó volt Magyarországon, és mindenféle, de leginkább politikai konnotációja végigsöpört a közéleten, akkor azt éreztük, hogy a szó abuzálva lett, és senki nem beszél a valódi gyermekvédelemről. Behívtuk Hodász Andrást, aki csodaszépen, érzékenyítve, türelmesen és nagyon meghatóan beszélt erről a kérdésről.

 Hajós:...és olyanokat mondott, amit máshol nem hallhattunk tőle…  

Márkó: …tehát bulvárértéke is volt műsornak, ráadásul Hodász András egy ismert és hiteles ember. Meglepően kevesen nézték. Mi azt hittük, hogy mindenki felkapja a fejét, de aztán rájöttünk, hogy a saját idealizmusunk vezetett bennünket ehhez a tévhithez. Ezért inkább nem megyünk bele abba a zsákutcába, hogy csak azért hívunk vendégeket, hogy kattintsanak

…miközben pontosan tudjuk, hogy, ha a Puzsér jön, akkor az lesz a legnézettebb műsor.  

Hajós: Természetesen fontos, hogy a nézettség ne legyen mindenek felett álló istennő, de azt állítani, hogy minket nem érdekel, az ugyanolyan nevetséges, mint amikor a jazz-zenészek egy pincében két embernek játszanak, és azt mondják, hogy ez így jó, mert a többi hülyének ez úgyse való. Fiatal énekeseket is meg szoktam kérdezni, hogy akarsz nagyon sikeres lenni és sok pénzt? És amelyik azt mondja, hogy á, dehogy, annak azt mondom, hogy hazudsz. 

Márkó: De mégsem lehet állandóan a növekedést hajtani. Nézzük a legtöbb követővel rendelkező influenszereket - engem tizedannyian követnek, viszont amit mondok, amögött van valami gondolatiság vagy koncepció. Megtehetem azt, hogy az egyik műsoromba a Puzsért hívom, a következőbe  pedig egy teljesen ismeretlent, és akkor tizedannyian fognak kattintani. Rendelkezem ezzel a szabadsággal, és ez a tartalomgyártás és az influenszerkedés közötti különbség. 

Szakmailag kevesebbet vagy többet kíván tőletek a podcast-gyártás, mint például a tévés szereplések? 

Márkó: András naponta egyszer biztos elmondja, hogy mikrofonba beszélni egy szakma. Sokkal keményebb szakma, mint tévében beszélni. Sokan bemehetnek a tévébe zsűrizni, hogy 10 másodpercben elharsogják, azt hogy “te a világ bármelyik színpadnál megállnád a helyedet, gyerekek, erről szól ez a műsor!!!” Egy beszélgetős műsorban el kell adni magad, történeteket mesélni, viccelni. Tulajdonképpen mindenki, aki a mikrofon mögött van, egy stand up-os. 

Hajós: A televíziós ismertségem egy zenitjén kezdtem el a dalfutárt kivinni a YouTube-ra, és az első adás után újra megszólított a huszonéves közeg, rákerültem a radarjukra, és nem azért, mert az anyukájuk még a Heti Hetesben látott péntekenként. Az új médiavilág sokkal átjárhatóbb, és sokkal inkább alapszik a személyes teljesítményen, kvalitáson. Ez nekem szimpatikus. Egy alkalmat eltekintve, amit szégyellek, csak a piacról élek 30 éve. 

Fel kell mennem a színpadra, ott valamit nyújtanom kell, és ha jó, akkor abból lesz még egy, eljönnek, meghallgatják, kíváncsiak rá. Ez a kihívás, ez az a verseny, amiben nem mindenkinek kell részt vennie: vagy azért, mert egy politikailag eldöntött szereplő, vagy azért, mert egy gazdaságilag eldöntött szereplő, vagy azért, mert annyira trash, hogy neki csak az a dolga, hogy botrányos legyen és nyilvánosan haldokoljon. De valójában azt a bizonyos színvonalat, amit elvárunk, azt nem egy tévé főszerkesztősége dönti el, azt a színvonalat nekünk, szereplőknek kell vinni feljebb és feljebb, a nézőkkel együtt. 

Van tehát edukációs célotok, igényetek arra, hogy magasabb minőséggel tűnjetek ki a többi podcast közül?  

Hajós: Mi az, hogy magasabb minőség? Én nagy zenei fikázó vagyok, de odajött hozzám egyszer egy barátom Horvátországban, és azt mondta: figyelj, háromnegyed órája ömlik belőled, hogy ez meg az a zenekar milyen szar, de te észreveszed, hogy épp mit eszel? Mert történetesen nekem - mondja a barátom - meg az nem mindegy, hogy milyen minőségű étel kerül az asztalomra. Igaza van! Milyen alapon ítélkezünk? Mindenki a legjobb tudása szerint dolgozik, és majd az emberek eldöntik, hogy nekik mi a minőség. 

Mit tudtok róluk, a közönségetekről? Van statisztikátok életkorról vagy végzettségről? 

 Márkó: Ilyen korgörbét nem láttatok még, elképesztően kiegyenlített. Valószínűleg én hozom inkább a fiatalabbakat, és valószínűleg az András idősebbeket, de lehet fordítva is. A médiatérbeli spektrumunk, és az életkori spektrumunk is nagyon széles, és ráadásul ebben az új médiában új szereplők vagyunk, tehát ugyanazt a figyelmet megkapjuk, mint amit a Marics Peti is, de úgy vélem, hogy a mi közönségünk emellett még magasan edukált is. 

Hajós: Mondhatnám, hogy az értelem és a humor kortalan, de nem akarom magunkat fényezni, hiszen erre itt van fiatal és tanult kollégám… 

Márkó: Én rengeteg branddel dolgozom együtt, és mindig azt hallom tőlük, hogy azért keresnek meg, mert a Márkó képes megszólítani a fiatalokat. Pedig kétgyerekes apa vagyok, 41 éves. Elő tudnak engem húzni akkor is, amikor valamilyen telekommunikációs kampányt kell csinálni, és a 18 éveseknek azt mondani, hogy ezt csináld, meg azt csináld, de azt is elhiszik nekem, hogy ha elektromobilitásról vagy űrkutatásról kell beszélni. És itt visszakanyarodunk újra a hitelességhez.  

 Mi a határa az őszinteségnek és a hitelességnek ebben a műfajban, van ami már no-go, tabu, vagy létezik podcast-etika? 

Márkó: Nincs ilyen. Nyilván nálunk is vannak etikai elvek, és a kimondott szónak itt is vannak következményei. Mi is mondhatunk bármikor olyat, amiért elővesznek, és előfordul, hogy ki kell vágni valamit az adásból.

Hajós: Én bevallom, még nem tudom, hogy hányadán állok a felelősség kérdésével ebben a műfajban. Sokszor kihagyunk ziccereket, mert úgy érezzük nem illik benne hagyni a műsorban. Például, ha elsírja magát valaki, vagy az apjáról való viszonyáról beszél, de aztán megbánja, és kéri, hogy vágjuk ki. A mikrofon elcsábítja a vendéget. Ez olyasmi felelősség, mint a baráti társaságban elmondani, hogy a Juci csalja a Karcsit. Dolgunk ezt elárulni? Vagy Anyámnak azt, hogy szarul főz? A gyerekemnek, hogy bénán focizik? Ebből a szempontból könnyebb volt egyfajta álságos felelősséghez tartani magunkat egy olyan intézményben, aminek igazgatója van, főszerkesztője van, átengedési és eldöntési osztálya van. 

Itt az ember mondhat olyat, amitől maga is megijed, és felmerül benne, hogy nem tartozik-e a bullying kategóriába? Ebből a szempontból biztos hozzáteszünk ahhoz a nagy bántási zűrzavarhoz, amiben néha megkarcoljuk egymást. 

Márkó: Van egyébként a csapatunkban egy 21 éves szerkesztő, aki már más füllel hallja a műsorainkat, és nagyon sokszor helyre tesz bennünket, hogy srácok, bocsi, de ezt most már nem mondjuk. Mi meg rácsodálkozunk: mióta nem mondjuk?

Hajós: Vannak píszí viták, de amikor túlzásnak tartjuk, akkor nem fogadjuk el a szépítést. De azért törekszünk egyfajta felelősségteljességre.

Márkó: Mindeközben annyi vulgaritás, annyi altesti humor nincs az egész országban, mint az én podcastjeinkben. De ez sem öncélú. Modellezzük, hogy milyen a valódi életben egy párbeszéd, így beszélgetünk a konyhában, így beszélünk a haverokkal, így beszélnek egymással a gimisek. Ilyenek vagyunk, miért akarnánk bárkit is becsapni? Én abban hiszek, ami valódi.  

Amikor kitaláljátok, hogy mi lesz a podcast tematikája, mennyire próbáltok ráhangolódni a közönség elvárásaira? Honnan gondoltátok például, hogy a PHM működni fog?  

Hajós: Félreértés szerintem, ha valaki ki akarja találni, mit akarnak hallani az emberek. Amikor először láttam a gyerekeimet, hogy bámulnak egy gamert, aki közvetíti és kommentálja, ahogy játszik, döbbenten álltam. Mindeközben két és fél millióan követték élőben. Ez azóta egy megszokott médiatartalom lett. 

Ha azt gondoljuk, hogy mi egy olyan duó vagyunk, akik érdekesek és nézettek, akkor nekünk tudnunk kell egy kilógó kábelről is úgy beszélni, hogy az érdekes legyen. A PHM eredeti koncepciója az volt, hogy a vendégek hoznak egy személyes, vagy akár egy társadalmi problémát, ami őket éppen foglalkoztatja. Az a dolgunk, hogy próbáljunk egy safe place-t teremteni, egy olyan környezetet, ahol, ha valaki a laktózérzékenységről olyan mélységben akar beszélni, hogy hányszor kell emiatt vécére mennie, akkor ezt megtehesse a nyilvánosság előtt. 

Márkó: A PHM-mel a hetedik évadnál tartunk, és minden évadban kitaláltunk valami újat. Most például az élő műsort, élő visszajelzésekkel próbálgatjuk.

 Hajós: …mert egyébként az lenne jó a recept, hogy ha valami bejött, és kaptunk érte Arany Mikrofon díjat, akkor ezt kell csinálni bármi áron… 

 Márkó:…de mi inkább azt csináljuk, amihez kedvünk van.