hero
Kreatív 2022. január 28. 07:38
Ha nem bízol a hevederben, minek van rajtad?
Ádám Tamás, a WhiteRabbit szövegírója elmeséli, hogy mitől mászik falra igazán.

Gyermekkorom óta rettegtem a magasban. Már egy létra tetején is rám tört a pánik, kivert a víz, remegett a lábam és sípolt a fülem; ugyanígy dögrováson voltam, mikor az iskolában kötelet kellett mászni, és akkor is rám jött a sikítófrász, ha lenéztem egy szikláról.

Egy meleg, júniusi nap volt, mikor az amúgy totyogó korában már mindenféle extrém sportba belekóstoló párom és az ő pszichológiában jártas édesapja kitalálta, hogy márpedig ezt a nyavalyás akrofóbiát meg kellene szüntetni egyszer s mindenkorra, erre pedig Isten se talált ki jobb megoldást a sokkterápiánál. Úgyhogy felcihelődtünk, és beülőstől-hevederestől-mindenestől elkocsikáztunk Csesznekre. A vár alatt húzódik ugyanis az egyik hazai via ferrata pálya.

A via ferrata (avagy vasalt út) a sziklamászás egy egyszerűsített módja, a mászást ugyanis sziklába rögzített fémkábelek, létrák, hidak és patkók segítik. A zuhanás elkerülése végett hevederrel ellátott beülő visel, a karabinert pedig a sziklába rögzített folytonos fémkábelre csatolja. Az utaknak saját nevük van, szakaszokra vannak osztva. Ezeket az etapokat A-tól F-ig betűkóddal látnak el, amelyek a pályák nehézségét jelölik: az A a legkönnyebb, az F a legnehezebb.

Cseszneken egy B-C betűkóddal ellátott pályát próbáltam ki elsőként, az ugyanis „baromi egyszerű”. Mondanom sem kell, sem fizikálisan, sem felszerelésileg nem voltam felkészülve erre a megmérettetésre: kissé lefogyva, csúszós talpú sportcipőben vágtam neki, és végig az előttem lévő mohás sziklafalat bámultam, miközben tíz körömmel kapaszkodtam a kábelben. Bár az adrenalin úgy elöntött, hogy a pálya végén azonnal menni akartam a következőre, az alkarom Popeye-t megszégyenítő vastagságúra dagadt  az erőlködéstől, párom édesapja pedig megkérdezte, hogy mi az Istennyiláért nem lógtam egy kicsit a hevederen, hogy pihentessem a karom? Elmondtam neki, hogy jobb dolgom is volt nekem annál, minthogy ott himbálózzak a szélben a fák felett harminc méterrel, mire megnyugtatott, hogy kilenc méter felett már úgyis mindegy: ha leesek, úgyis megmurdelek.

Másnap – felbátorodva az előző napi sikerektől – nekivágtunk a következő útnak, ahol nagyon gyorsan kiderült, hogy jócskán túlbecsültem képességeimet – és félelmem mélységét –, az E-s nehézségű pályákat ugyanis gyakorlott mászóknak ajánlják; én meg aztán minden is voltam, csak gyakorlott mászó nem. Szóval alaposan elakadtam az út közepén, és mire kettőt pislogtam, ott találtam magam egy negatív falon, két kézzel kapaszkodva a sodronykötélben, miközben csúszós talpú cipőmmel próbáltam lépést találni a köveken. Párom édesapja ekkor jelezte, hogy ha továbbra is úgy vergődöm, mint egy agonizáló fóka, akkor minden erő kiszáll a kezemből, a végén meg majd a hegyimentőknek kell lekaparniuk a falról, úgyhogy engedjem már el végre azt a nyavalyás kábelt, és lógjak egy kicsit a hevederen. Mondtam, hogy nem vagyok én hülye, hát biztosan nem, de segítsen már valaki, mert mindjárt leesek, olyan magasan vagyunk, légyszi, légyszi, alig bírom tartani magam, jojózik a szemem a mélység felé megatöbbi. Ekkor tette fel a kérdést apósjelöltem: ha nem bízol a hevederben, minek van rajtad?

Én pedig elgondolkodtam. Tényleg; minek is? Szóval finoman leengedtem magam, és láss csodát, nem zuhantam le, nem murdeltem meg; cserébe úgy arcon vágott valami elképesztő szabadságérzet, hogy bepárált a szemem.

És azóta? Azóta másfél kilométeres mélység felett másztam az Alpokban; két hegyormot összekötő függőhídon vágtattam lelkesen; egy hegyi tó sziklafalán vezető útról lehajolva ittam a kristálytiszta vízből; kötélen lendültem át körömnyi patkókról egy buszülésre, amit egy szirt oldalára rögzítettek pár száz méter magasan; azóta is a mászás megszállottja vagyok (falmászó- és boulder termekben is); és azóta nem jön rám a sikítófrász, ha létrára kell állnom.