Grisnik Petra markáns képi állásfoglalása sokakat elért szerda esti publikálása óta. A színésznő ezzel a fotósorozattal reagált arra, hogy a kommentelők nekiestek a külsejének egy origós cikk Facebook-posztja alatt. Erről az akcióról beszélgettünk vele.

Tegnap este véletlenül futottam bele a posztodba, és köszi, hogy helyettem és más érintettek helyett is kimondtad, ami hiányzott. Egyből az jutott eszembe, mennyire menő lenne, ha elindulna ebből egy kampány.

Grisnik Petra: Én nem kampányként gondolkodom erről, ez az én magányvéleményem. Őszintén sajnálom, hogy te is tudsz vele rezonálni, de annak örülök, ha másnál is betalál és segít. Nem gondolom, hogy ezzel forradalmat fogok csinálni, de muszáj volt megtennem. 

Az az igazság, hogy nem bírtam ki, hogy ne „terápiázzam ki” valahogy magamból az ügyet, és úgy gondoltam, hogy ha már itt a szar, akkor gyorsan érjen nyakig.

Az ítélkezés, megalázás, az online térben való gátlástalan verbális agresszió ellen emeltél szót, és fejezted ki képekben. Kezdjük ott, hogy hol jelentek meg ezek a szép kommentek, melyeket a képeken felhasználtatok?

Múlt héten jelent meg a cikk rólam, majd az Origo Facebook-posztja alatti nyilvános hozzászólásokból válogattam. Van köztük egy, ami az én egyik fotómhoz jött, az Insta oldalamra, ami szintén nyilvános. Ez egy üzenet, ami privátban érkezett, de kimondottan komikusnak találtam, hogy valaki szeretné felvenni velem a kapcsolatot, hogy elmondja, hogy egy „büdös kurva” vagyok. 

Ezt az üzenetfelvételi kísérletet láthatjuk a poszt utolsó képén.

Igen. Gondoltam, így lesz teljes a történet.

Tehát olvasgattad a kommenteket – azonnal jött is az ötlet, hogy erre nyilvánosan reagálj? Jó gyorsan történt.

Szinte az első gondolatom az volt, hogy úristen, de jó, hogy ez velem történik, és nem valakivel, aki ettől beomlana – mondjuk egy frissen diplomázott, fiatalabb színésznővel. Én ugyanis 10-20 év munkát tettem abba, hogy ne legyen problémám azzal, ha az emberek ujjal mutogatnak rám, és csúnya dolgokat mondanak. 

Nekem magánemberként a bullying problémakörével sok feldolgoznivalóm volt, amit meg is tettem, ezért őszintén szólva a lelki ingerküszöbömet ez nem túl intenzíven verte át. 

Számomra az még a fájdalmas része, hogy az emberek túl nagy részének fejében még mindig az él, hogy „minden színésznő kurva”. Nekem ez a kommentáradat szakmailag fájt leginkább. Nem is az előítélet a lényeg ebben a számomra, csak sajnálom, hogy erről a szakmáról így vélekednek az emberek.

Így éled meg, ezt tükrözi a közgondolkodás?

Nyilvánvalóan él ez a tévhit egy elég nagy többségben, és ez szomorú. Régen azt gondolták a színészekről, hogy mindegyikük különleges, most azt mondogatják a színésznőkről, hogy mindegyik kurva. Meg nyilván azt is gondolja az átlagember, hogy „minek ment oda”. Sőt, nemcsak az halljuk úton-útfélen, hogy minden színésznő kurva, de azt is, hogy „aki kurvának áll, az ne csodálkozzon, ha megb****ák”. Ez az általános közvélekedés. Mint ahogy az is, hogy 

aki a tévében és a médiában szerepel, az szabad préda, vagyis mindent el kell viselnie, mindent le kell nyelnie. Ehhez képest megnézegettem a kommentelőket…. 

ott egy pasas, aki nagy szeretettel öleli a kislányát. Akkor hogy is van ez? Úgy írja oda nekem, hogy buta is vagyok, meg kurva is, hogy közben nem gondolja, hogy valakinek a lánya vagyok én is.

Ezek szerint a valós kommentelők neveit-képeit láthatjuk a fotókon.

Igen. Neki is tudnia kell, hogy nyilvános, amit kiír.

Ilyen erős reakcióra nem számít egy átlagos kommentelő, tehát ilyen értelemben visszanyal a fagyi, mondhatnánk.

Az is volt a célom, hogy rámutassak, ha valaki egy közösségi oldalon megnyilvánul, az tudjon róla, hogy annak nyoma van, nyoma marad. Tehát: először csak válogattam a kommentek közül, aztán azt gondoltam, én készítek velük otthon szelfiket, majd eszembe jutott egy ismerősöm, aki korábban ajánlotta, milyen szívesen dolgozna velem bármilyen vizuális projekten. Itt a megfelelő alkalom, gondoltam, nyitott és lelkes volt.

Így szombaton László Dorinával, a fotóssal – Dorinka Studio - és Urbán Zsanettel, aki a kreatív oldalt képviselte, összejöttünk, és az én otthoni körülményeimnél jóval profibb keretek között, rendes világítással stb. elkészítettük a képeket. 

Ők profik, de abszolút DIY-módon csinálták a dolgot: kinyomtattuk a printscreeneket, és egy remek hangulatú fotózás során ki tudtam fejezni, amit akartam. Nagyon hálás vagyok nekik érte.

Továbbgondoljuk a történetet, lesz-e ebből szerinted egy kampány? Egy nappal a posztod után beszélünk, tudjuk, hogy most korai erről konkrétumokat látni.

Én csak örülök, ha másokat is megszólít, és ha valaki úgy érzi, hasonló formában kell az igazságérzetének hangot adnia, az csak jó. Az üzenet fontos. Én a magam részéről elmondtam, amit akartam. Mindenki más előtt is szabad a pálya, de én sem biztatni, sem lebeszélni nem akarok senkit, kampányvezetés sem a célom.

Az utolsó kép nekem is lekerekítette a dolgot, átjött, mit akartál, de az is eszembe jutott, egy bosszúszomjasabb attitűdű befogadónak már csak egy bemutatott középső ujjas kép hiányzott volna.

Ez nekem is eszembe jutott, de gyorsan elvetettem, mert az volt a lényeg, hogy az agresszióra ne agresszióval reagáljak.

Azaz csak tükröt tartottál.

Igen. Mindenki vállalja a felelősséget azért, amit a nyilvánosság előtt közöl, legyen az egy cikk, egy komment, amihez a nevét adja. Nem tartottam adekvátnak a bántalmazó kommentekre dühvel reagálni, vagyis ugyanazt a minőséget képviselni, amit a kommentelők. 

Beszéljünk az eredeti képeidről, melyek az egész ügyet elindították. Ha felmegyek az Instagram oldaladra, számos olyan képet találok, amik művészi fotók, legyen akár rajtad ruha éppen, vagy nem.

Épp ez a vicces, volt olyan kommentelő, akit az zavart, hogy valójában nem „teljesen” voltam félmeztelen a képeken, ahogy a cím is ígérte.

Az egy hete megjelent cikk címe szerint „mutogatod magad”, amit én önmagában is ellentmondásos kifejezésnek érzek, hiszen mindenki, aki képet közöl magáról, ezt teszi.

Sőt, nekem papírom is van róla! Színésznő vagyok, ez a munkám. Az önmutogatásnál nyilván nem áll meg a dolog, kár, hogy magyarázni kell, hogy a művészet önkifejezés is. 

Bizony, mutogatom magam, és nemcsak az Instagram képeimen, hanem napi szinten, van, hogy fűzős kosztümben, van, hogy miniruhában, esténként Budapest különféle helyszínein ilyen „botrányos” dolgokat művelek, és az emberek eljönnek nagy létszámban, és ezt nézik…

- …a színpadon, és ehhez gratulálok is. És mi a helyzet a félaktokkal, amik mindenféle heves érzelmeket váltottak ki?

Van egy fotós barátnőm, Szeidl Marian, aki csodás képeket készít. 

Ezek a képek műalkotásként is értelmezhetők, ráadásul, ha én a gyönyörű naplemente fényénél egy folyóparton félmeztelenül állok egy esztétikailag értékes, szépen fotózott-komponált képen, az másnak is ad, nekem pedig ha hozzátesz az egyébként még mindig hiányos önbecsülésemhez, az nekem is jó. 

Pár napja voltam egy művészi fotózáson, gyönyörűek lettek az ott készült félaktok is, naná, hogy meg is fogok osztani az oldalamon belőlük… 

Mi volt a fő fókuszod a képekkel?

Nekem ebben a történetben az volt a fontos, hogy azt tegyem, ami belülről jön. Korábban sok olyan tanácsot kaptam, hogy a kommentekkel nem kell foglalkozni. Én most azt éreztem, hogy de igen, kell. 

Jogom és indíttatásom volt lereagálni és a magam módján önmagamban és a nyilvánosság számára az értékrendemben elhelyezni, szerintem mi az, ami belefér, és mi az, aminél meghúzok egy határt.

Fotók: László Dorina, Urbán Zsanett