Az interjú hosszabb változata a Kreatív szeptemberi nyomtatott számában jelenik meg.

Az Adom a napom első négy adása utáni pihenőnapodon beszélgetünk. Milyen volt az első hét?

Szerepeltem már sok élő produkcióban, de húsz éve nem vezettem élő tévéadást. A kilencvenes évek Ász című műsorát sokáig csináltam, ezután jött a 2001-es Gesztiméter, ami fényesen nagyot bukott, és csak három adást élt meg. Az Adom a napom első hetében sok régi emlék visszajött, és az ezt megelőző pilotműsorból is szerencsére kiderült, hogy mit nem szabad csinálni. De közben meg mégsem tudod egyszerűen előre lemodellezni, hogy egy élő adásban, ami stresszt tud rakni a vendégekre és rám is, hogyan működik jól a műsor. Hiszen egyszerre kell követnünk a nap eseményeiből készült kis bejátszásokat, de közben szeretnék mélyebbre menni a beszélgetésekben. Szeretnék ráfordulni azokra a tartalmakra, amelyek a beszélgetőtársamról szólnak, hogy ő hol tart ma, de nemcsak a napjában, hanem inkább az életében. Tehát az élő adásban többfajta dramaturgiának kell egyszerre megfelelni, és ezt igazán csak menet közben lehet megtanulni. Ami viszont nem hiányzott, az a műsor körüli habverés, a médiával való kötelező promotálási kűr – miközben tudom, hogy erre szükség van.

Friderikusz Sándor egy veled készült podcastja után döntött úgy, hogy felkér téged egy saját műsor indítására. Azonnal igent mondtál, vagy hezitáltál?

Egyrészt megtisztelő volt, mert nagyra tartom őt, azért is, mert képes volt az életének azt az alapparadigmáját megváltoztatni, hogy „Tévézni kell!”. A legelső podcastjában szerepeltem és mondtam neki, hogy mennyire fontos a megújulásra való képesség, hogy nemcsak azt csinálod, amit szoktál, hanem új erőfeszítésekre és tanulásra vagy képes. Hogy egy kis gesztizmus is legyen benne: a popularitásban, vagyis a mainstreamben dolgozóknak kötelező változni, tanulni, különben szellemi értelemben degradálják magukat. Sándor tudott változni, és ez inspiráló közeget teremtett, amihez jó volt csatlakozni. A felkérésnek a mai napig örülök, mert egy új teret nyitott az életemben. Itt tapasztaltam meg, hogy nem kell óriási felhajtás ahhoz, hogy tök jó tartalmat csinálj, hiszen a Geszti+-on összesen négyen dolgoztunk.

Van benne egyfajta ciklikusság, ahogy médiaszereplőként visszatérsz a képernyőre. A podcastsorozatnak köszönheted a Viasat3-as műsort? 

Igen. Amikor az Adom a napom ötletével megkeresett Árva László producer és Benda Gergely, az Antenna Entertainment ügyvezető igazgatója, akkor azt hangsúlyozták, hogy ez egy új formátum lesz, amit alapvetően az én személyemre akarnak építeni. Ha ez nem így lett volna, akkor nem vállaltam volna el. Nem azért, mert olyan fontosnak tartom magam, hanem pont azért nem akarok kereskedelmi tévézéssel foglalkozni régóta, mert azt érzem, hogy a formátumok a lényegesek, és nem a bennük szereplő emberek. Ilyen értelemben én a régi tévés és rádiós szerepléseimet ugyanúgy az előadói pályámnak tartottam, mint a koncertezést, ahová miattam jöttek el az emberek. Szerintem a személyiség a fontos, és ha a kereskedelmi tévékben ez már nem kell, akkor nekem nem kell tévézni.

Tehát nem vágysz mindenáron műsorvezetői szerepre? Nem bánt, ha időnként „elfelejtenek”?

Remekül elvagyok úgy, hogy egyáltalán nem szerepelek a médiában. Már nagyon régóta nincs erre belső igényem. Az ilyen jellegű lelki ambícióimat tökéletesen kielégítik a koncertjeim. 

A hátralévő 15-20 aktív évemet nem videós tartalmak előállításával szeretném elégetni, és ezért könnyű volt leadnom a marketinget is, mert én már csak az alkotói munkával akarok foglalkozni. 

Viszont ezek a felkérések megújítják az ember gondolkodását: új emberekkel találkozom, a tartalmak miatt új dolgokat kell olvasnom, és ez formában tart. És hát azzal sem árulok el zsákbamacskát, hogy ezek egyben promotálják a többi kulturális produkciómat, vagyis a kellemes és a hasznos találkozik egymással.

Korábban azt mondtad, hogy a podcasthoz azért csatlakoztál, mert tetszett, hogy a beszélgetésekben a pozitív életszemléleted megjelenhet, míg az Adom a napomban az ötlet vonzott. 

Tetszett, hogy a Viasat3 tudatosan gondolt arra, hogy eltér a két nagy kereskedelmi tévé gyakorlatától, ahol hétköznap esténként ugyanolyan típusú főzőshow huszonkétezredik verziója megy. Ezekben egyre durvább, szélsőségesebb dolgokat kell kitalálni ahhoz, hogy érdekelje még az embereket, és megfeleljen a néptévézésnek. Ezek vásári mutatványok digitális közvetítésben, ugyanakkor nem felel meg annak a becslésem szerint 500 ezertől másfél millióig terjedő magyar lakosságnak, amelyik egyébként fogyasztana mást is, és ezért a neten lóg. 
A Viasat3 műsora marketing értelemben egy szabálytalan kísérlet. A talkshow-t ma alapvetően podcast néven nézegetjük vagy hallgatjuk, ezekből pedig rengeteg van. Az Adom a napomat egy kis reality elem pörgeti meg, mivel az aznapi szereplő saját napját követjük végig – bár nem szívesen nevezem realitynek, mert ma egy olyan műfajt jelölünk vele, ami általában szerkesztett, rendezett, és pont a kreáltsága miatt nagyon hamis szokott lenni. Ezen sok ember átlát, és ezért is fordultak el nagyon sokan a kereskedelmi tévézéstől. 

Szerintem azok a 35 év feletti generációk, akik éltek akkor is, amikor az internet nem volt ennyire központja a napi életünknek, vágynak arra, hogy színvonalas verbális megnyilatkozásokból álljon egy műsor, amelynek vendégei mögött már tényleg áll egy teljesítmény. 

Ők azt akarják, hogy ha a tévén keresztül egy órára beköltözik valaki a szobájukba, akkor otthonosan érezzék magukat. Nem azt, hogy idegenek a világban, mert az kiabálással, magamutogatással, erőszakos nyomulással, primitívséggel van tele. Én ezt a fajta ismerős, otthonos érzést, az akár old schoolnak tekinthető, kulturális stílusbeli erőteret tudom megjeleníteni. A kommentek és a posztok alapján úgy látom, hogy emiatt sokan szívesen visszajönnek a tévéképernyő elé, de nagyon sokan szóvá teszik, hogy miért nem a Youtube-on megy.
 

Céged, a Grund Production a gyártás mellett brandinggel is foglalkozott, de említetted, hogy visszavonultál a reklámtól, és az alkotásra szeretnél fókuszálni. Miért döntöttél így? 

A Grundot mára produkciós céggé alakítottuk át, most is fejlesztünk például tévéfilmsorozatot, és gyártjuk az összes produkciómhoz kapcsolódó háttéranyagokat a socialtől a klipeken át sok mindent. De magát a reklámpiaci tevékenységet fél éve befejeztük. Az én életemet egyfajta kettősség jellemzi: az egyik részem mindig is reklámszaki volt – amit ma úgy illik mondani, hogy kommunikációs szakember –, a másik részem pedig az előadói, szerzői életre fókuszált. Régen mindig azt mondtam ezzel kapcsolatban, hogy Thomas Mann írta az egyik regényében azt, hogy az ember vagy művész lesz, vagy polgár. Az én polgári részem a kreatív szakember, a kreatívigazgató, az ügynökségi vállalkozó, a másik pedig aki csinálta a Rapülőket, a Jazz+Azt, A dzsungel könyvét, A Pál utcai fiúkat – és számomra ebben az életemben van a lényeg. 

Ha ez az alkotói részem nem lenne eleven, akkor a reklámszakma akármilyen sikerei után is azt gondolnám, hogy tök üres lenne az életem szellemi, spirituális és tartalmi értelemben. 

Még reklámosként többször nyilatkoztad, hogy neked a zenélés a fő tevékenységed, és közben foglalkozol kreatív dolgokkal. Ezek szerint te mindig is a zenét tartottad a hivatásodnak? 

Igen, ebben vagyok a legszabadabb és a legboldogabb. Amikor az 1990-es rendszerváltás jött, akkor mindent lehetett. Volt olyan, hogy ismert popsztárok csináltak reklámfilmeket, vagy reklámosok zenéltek. Én a mai napig azt látom, hogy a kreatívok nagy része a továbbiakban is zenél, vagy foglalkozik képzőművészeti dolgokkal, és én azt mondom, hogy csinálják is, mert ez lesz idősebb korukban az, amire rá tudnak mutatni, hogy „ez vagyok én”. Mert amit a reklámszakmában csinálsz, annak sajnos igazából utólag semmilyen hatása és semmilyen értelme nem lesz, azon kívül, hogy eltartott téged az érte kapott fizetésből. Ezt már régóta tudtam, de amikor még jól ment a reklámpiac, üzleti értelemben nem volt értelme elengedni. Ráadásul nagyon sok mindent megtanultam belőle, bármennyire is ambivalens a viszonyom a reklámbiznisszel, a benne szerzett szakmai tudás egy érték. Amikor az Akciónál lehúztuk a rolót, azt hittem, hogy sosem fogok reklámmal foglalkozni, de rácáfolt az élet, először az Okego nevű céggel, majd a feleségemmel, Ditz Edit producerrel közös Grund Productions nevű cégünkkel. De ezalatt beköszöntött a történelem jelenlegi szakasza, és nyugatias demokráciával együtt véget ért a szabadversenyes kapitalizmus kora Magyarországon. A jelenlegi állampárti berendezkedés egyszerűen horizontálisan és vertikálisan is megette az egész piacot. Ebben a térben nem maradt hely a független embereknek és azoknak a vállalkozóknak, akik abban bíznak, hogy a teljesítmény számít a versenyben, nem pedig az, hogy az aktuális klientúrába be vagy-e kötve. Ez egyre durvábban mutatta magát, és eljött egy pont, ahol egyszer csak egymásra néztünk Edittel, és azt mondtuk, hogy nincs értelme ezt tovább csinálni.

De ezt 2012-ben, amikor az Okegót létrehoztátok, még nem érezted? 

 Lehetett érezni, de az Okego az akkoriban éppen átalakulóban lévő Carnation Group részeként jött létre, és nekem még volt jövőképem arról, hogy egy nagy, alapvetően digitális üzletben utazó vállalattal karöltve egy számomra új know how megismerésén keresztül létre tudunk hozni valami érdekes dolgot. Csak közben két dolog történt, egyrészt eladták a Carnationt, és a kivásárlási stratégia nem segítette az Okegót, másrészt az a cég alapvetően külföldre kezdett dolgozni – többek között pont azért, mert ők is felismerték, hogy a magyar piacon egyszerűen nem érvényesek már a klasszikus versenyhelyzetek, mert olyan nagy a presszúra. Erre szokták azt a megjegyzést mondani, hogy ha nem ebben a klientúrában vagy benne, akkor a korábbiban benne voltál. Bár valóban volt néhány állami megrendelésünk az Akciónál, a bevételünk elenyésző része származott abból. Én az a generáció vagyok, aki azt gondolta, hogy meg lehet élni a piacról, de mára egy olyan hatalmi helyzet alakult ki, amiben már egyszerűen nem tudsz versenyezni. A reklámszakma – tisztelet a kivételnek – ügyfél és ügynökségi oldalon is tele van hólyagokkal, és ha kicsit is elgondolkoztál már azon, hogy minek mi az értéke, hol van az élet lényege, akkor rájössz, hogy nem itt van – persze sok komoly ember van ebben a szakmában is, de máshol még több. És még egy fontos dolog közrejátszott abban, hogy nemet mondtam a reklámra: a lelkiismeret-furdalás. A '80-as évek végén kezdtem el a reklámmal foglalkozni, és legalább 10-15 év eltelt, mire egyszer csak felnyílt a szemünk arra, hogy „ja, hogy amit mi csinálunk, az egyébként hozzájárul a klímaváltozáshoz?!” Nem volt benne egyáltalán a közgondolkodásban az, hogy a reklámkészítés, ami egy kereskedelmi folyamat része, az olyan erővel pörgeti a fogyasztást, ami túlfogyasztáshoz vezet, a túlfogyasztás pedig az egyik legfőbb okozója annak, hogy tönkretesszük a planétát. 

Természetesen sokkal nehezebb lett volna kiszállni a reklámból, ha itthon még szabad piac lenne és dübörögne minden. Akkor az egy feloldhatatlannak tűnő ellentmondást okozna, mint ahogy ma is sokan vannak a szakmában – akár még a hátszéllel rendelkező cégekben is –, akik ugyanezt gondolják a reklámiparról, amit én, csak nem mernek kilépni, mert jó pénzt keresnek belőle. 

Portréfotók: Kiss Viktor
A műsorról és az élő felvételről olvassátok el Almási Fanni beszámolóját!