A Kreatív kérdései a válaszadóhoz:

Mit gondol az alapötletről?
Mit gondol a megvalósításról az alapötlethez képest?
Újszerűnek tartja-e a szpotot?
Hatékony lehet-e a szpot?
Mi ragadta meg a szpotban?
Van-e kedvenc része?
Van-e hiba az ötletben, illetve a szpotban?

Azért bosszantó a dolog, mert lehetne jó is. Nem ez a konkrét reklámfilm (ez már menthetetlen), de mondjuk a következő. Torokfájás elleni szer reklámanyagát kitalálni, olyan szituációkat keresni, amelyekben valaki nem bír megszólalni, vagy nem olyan hangon szólal meg, ahogy kellene, elvileg hálás feladat. A szóban forgó reklám készítői azonban – vélhetően külső nyomásra – nem tudtak élni a lehetőséggel.

A Mebucain-szpotok torokfájós családjaiban sosem volt felhőtlen a gyerekek és a szülők közti viszony. Az előző reklámfilmben a torokfájástól – Mebucain segítségével – megszabadult kislány kárörvendő mosol.- lyal szólt oda az apjának, aki a fürdőszobatükör előtt vizsgálta a torkát, „Mi van, apu, fáj a torkod?”, grimaszolt is az apa háta mögött. A Mebucain újabb reklámfilmjében szereplő kisfiú pedig az ágyában fekszik, és miközben az anyjára mosolyog, az ajtóban toporgó apuka felé nyújtja a mesekönyvét, és azt mondja: „Apu, te mesélj!”. Kétségkívül van benne némi nagyvonalúság, mert nem zavarja ki az anyját a szobából. Hálátlanok, szemtelenek a Mebucain-gyerekek.

Gyógyszerreklámot kritizálni is szemtelenség, belátom. Olyan, mint cipőorral rugdosni a döglött oroszlánt. Ahhoz, hogy a teljes képet reálisan lássuk, tudnunk kell: a gyógyszerreklámok készítői zsebkendőnyi területen cseleznek. Egy harmincmásodperces reklámfilmből kapásból elmegy húsz olyan kötelező elemekre, mint amilyen a demo. Az semmi szín alatt nem maradhat ki. Muszáj megmutatni, mi az a torokfájás (azok kedvéért, akiknek még sosem fájt a torkuk, viszont lehet, hogy fog).

A grafikusok munkához látnak, megtervezik a kaparó, égő érzést. Legyen egy szörnyeteg, piros, abból baj nem lehet, legyenek hos.- szú körmei, amikkel végigszánthatják a torok belső falát. Ez a fájdalom, barátocskáim! A narrátor segít a megértésben: „A torokfájás nagyon fájdalmas lehet” – mondja, és vitathatatlanul igaza van, irtóra tud fájni a fájdalom. (Ez a felütés a Tic Tac reklám legendás első mondatát juttatja az eszembe. Női narrátor hangja: „Mindennapi életem során gyakran találkozom emberekkel”.)

Miután megtudjuk, mi a torokfájás, lássuk, miként bánik el vele a szer: a piros szörny belefullad a mentolos erő fehér felhőjébe. Ám a reklámkészítők ettől még nem lélegezhetnek fel, mert meg kell mutatniuk a terméket is (jó két másodperc), rendesen, életszerűen, például anyuka belenyomja a dobozt a kamerába. Aztán be is kell kapni a gyógyszert (újabb értékes másodpercek), ábrázolni kell a hatást: apuka már fel tudja olvasni a mesét. „Hol volt, hol nem volt”, kezdi, és gyermeke hahotázni kezd; ismeri és szereti az összes mesét, amelyik így kezdődik, ezek általában mind vicces mesék.

Éppen a sok kötelező elem szerepeltetése miatt muszáj, hogy az egy darab fránya ötlet, a torokfájásos szituáció jó legyen. Ennyit várunk el, nem többet. Nem szeretnénk több hamis, szemet sajdító reklámklisét látni, a gyereket biciklivel iskolába szállító anyukát, egy átlagos hétköznapon közösen reggeliző öttagú családot a teraszon; nem kell feltétlenül családot mutatni ahhoz, hogy a reklám a családokhoz szóljon! Ennél több bátorságra lenne szükség, sokkal többre.