hero
Tóth Olivér 2021. október 04. 09:06
Rényi Ádám: A világ jobb hely annál, mint amilyennek sokan gondolják
Újságíró, kommunikációs és médiaszakember, kereskedelmi televíziók vállalati kommunikátora, PR-ügynökségek vezető beosztású munkatársa, író, könyvkiadó, a Főpolgármesteri Hivatal kommunikációs igazgatója, majd főtanácsadója. Őrület, hogy egy ember szakmai életébe mi belefér. Mégis… Az őt közelebbről ismerők többsége, ha meghallja a nevét, nem a többnyire a kulisszák mögé húzódó személyre gondol, hanem a magánember Rényi Ádámra, aki nem szeretne mást, mint egyre szélesebb körben jól érezni magát.

Ez az interjú a Kreatív szeptemberi számában jelent meg.

Osztálytalálkozó címmel jelent meg az első novellásköteted a közelmúltban, a borítóján egy fejjel lefelé fordított rókával, ami egyszerre szimbolizálhatja a ravaszságot és azt a feje tetejére állt világot, amelyet a könyv megjelenít. A címadó történet is a hamisságnak, a látszatnak állít tükröt. Milyen szerepet töltenek be az életedben ezek a fogalmak?

Amikor az iskolában irodalomról tanulunk, jellemzően komoly üzenetértékkel bíró koncepciókat gondolunk a művek mögé. Ezek sokszor csak következtetések. Nekem például a történetek írásakor nem volt konkrét célom, hogy görbe tükröt tartsak a társadalom elé, vagy ábrázoljam feje tetejére állt világunkat. Egyszerűen csak voltak ötleteim egy-egy csavarra, fordulatra, amelyeknek a novella műfaja felelt meg leginkább. Persze nyilván az életemben ért hatások is befolyásoltak. A novellák a közelmúlt és a jelen Magyarországán játszódnak, hőseik többségükben mindannyiunk számára ismerős karakterek.

Az Osztálytalálkozó volt az első novellám, egyben ez lett a legsikeresebb is, szóval azóta csak hanyatlom. Tartózkodnék attól, hogy írónak képzeljem magam. Legfeljebb melléknévi igenév formájában, és nem főnévként vagyok író. Nem is akarnám magam olyan magaslatokba emelni, ahova nem tartozom. Számomra az írás szórakozás. A barátaim, akik a blogomon követték ilyen típusú tevékenységemet, már régóta mondták, hogy adjam ki azokat kötetben, ráadásul a 21. Század Kiadó társtulajdonosaként nem lett volna szükségem kilincselni, mégsem éreztem sokáig, hogy ez fontos lenne. Ami meggyőzött, hogy a novellám bekerült a magyar irodalom próbaérettségi feladatsorába a szövegértési feladatok közé, majd a szóbeli érettségiken is elkezdték használni. Aztán később meghívtak iskolákba is az írások kapcsán. 

A kritikusok szerint a történeteid arra nevelnek, hogy ne higgyünk a látszatnak, miközben – teszem hozzá én – évekig kereskedelmi televíziók vállalati kommunikációjáért feleltél.

A média, különösen a szórakoztató média világa, tele van szemfényvesztéssel, de ez nem szélhámosság, inkább csak habosítás. A jó szórakoztató tévéműsorok izgalmas érzelmi utazásra viszik a nézőket, amely során nevetnek, mérgelődnek, akár el is érzékenyülnek. Tulajdonképpen az írásaimmal én is ezt a hatást szeretném kiváltani az olvasókból.

Rényi Ádám /Fotó: Szabó Réka

Azt a kihívást, amelyet a televíziós munka jelentett, megtaláltad másban?

Sok kihívást találtam sok mindenben, nagyon kegyes volt hozzám a sors a szakmai életemben. Az egyik flash, amit szívesen idézek fel 2007 tavaszán, nem sokkal a harmincadik születésnapom után történt. A piacvezető kereskedelmi csatorna, az RTL akkori vezérigazgatójával és társtulajdonosával ültünk a Le Méridien szálloda egyik szobájában, és egyszer csak Dirk Gerkens és Rákosi Tamás arról győzködtek, hogy legyek a televízió kommunikációs igazgatója. Előtte már volt egy hasonló találkozásom Róbert Ákos akkori vezérigazgató-helyettessel a Remízben. Ekkor a TV2 PR-csoport-vezetőjeként dolgoztam, és elégedett voltam a sorsommal. Ugyanakkor tudtam, hogy a lehetőségek soha nem akkor jönnek, amikor várjuk őket. Rábólintottam, de éreztem, hogy bizonyos értelemben a pályám csúcsára érek, és ha egyszer vége lesz, másfajta irányt vesz majd az utam.

Érdekes kihívást jelentenek az életemben a tévévetélkedők is, amelyeknek gyerekkorom rajongója vagyok. Tizenhárom éves voltam a rendszerváltás idején, amikor sorra megjelentek a magyar piacon a külföldi kábeltévék, a Pro7, az RTL, a Sat.1, a Sky vagy a Super Channel. Emlékszem, az anyai nagymamám is nagyon szerette nézni az ezeken a csatornákon futó vetélkedőket, sokszor együtt ültünk a képernyő előtt, majd a műsor végén megbeszéltük a látottakat. Angol nyelvtudásom egy részét és azt, hogy németül is értek valamit, jobbára ezeknek a műsoroknak köszönhetem. Tévében először 2001-ben, //A leggyengébb láncszem// című vetélkedőben dolgoztam. Édesapám ismerte Bányai Gábort, a műsor producerét, és elmondta neki, hogy egész fiatal korom óta nézek külföldi és magyar tévévetélkedőket, nagyon izgat a műfaj, és talán kezdhetnének velem valamit. Gábor beültetett a stúdióba, ahol először csak figyeltem. Később már kérdéseket is írhattam, aztán már szerkeszthettem a teljes kérdésadatbázist. Így kezdődött, és tulajdonképpen sosem ért véget: az elmúlt húsz évben munka mellett szabadidőmben mindig írtam kvízkérdéseket vagy szerkesztettem kvízműsorokat. De legalább ekkora kihívás volt a lapszerkesztés is, ami talán van olyan addiktív, mint a tévézés.

Mit tanultál a Playboy főszerkesztő-helyetteseként?

A Playboyhoz Radnai Péter hívott, aki a Big Brother producereként a főnököm volt, amikor a produkció sajtófőnökeként dolgoztam 2002-ben – az volt az első PR-es munkám. Amikor Péter a kétezres évek közepén a Playboy főszerkesztője lett, és megkeresett, hogy legyek a helyettese, eleinte ódzkodtam, én épp a Viasat PR-vezetője voltam, de végül igent mondtam. Péter szerette volna visszaadni a lap presztízsét, és jól megkülönböztethetővé tenni az akkor még létező férfimagazin-piacon; sikerült neki. A Playboyba nem csak írni volt klassz dolog, hanem jó témákat kitalálni, és ahhoz megtalálni a legjobb szerzőket, akik mind örömmel vállalták a feladatot. Ne felejtsük el, hogy ez még egy sokkal jobb kedvű, nagyvonalúbb médiavilág volt, amikor az is simán belefért, hogy a Sanoma újságírója cikket ír a Marquard lapjába. 

A médiapiac pénzügyi megbicsaklása, majd 2010-ben az új kormány radikális médiapolitikája megálljt parancsolt a szárnyalásnak, ahogy az én szárnyalásomnak is. Bár egy rövid időre még visszamentem a TV2-höz, de az hiba volt. Éreztem, hogy televíziós kommunikátorként már minden megtörtént velem. Nem voltak vágyaim. Ekkor vágtunk bele Bárdos Andrással a könyvkiadásba.

Milyen hatással volt a szakmai életedre a nagyapád, Rényi Péter, aki több mint harminc évig volt a Népszabadság nagy hatalmú főszerkesztő-helyettese?

A szocializmusban volt egy pártdelegált vezetője a lapnak, de valójában a nagyapám irányította a szerkesztőség munkáját. Amikor elkezdtem újságot írni, ő már nem tudta követni, hogy mi történik körülötte, nem sokkal később meg is halt, így nem érezhette, hogy a nyomdokaiban járok. A családunkban mindig jelen volt a sajtó, a nagymamám is szerkesztő volt, járt több újság, volt, hogy miattam három napilapra is elő kellett fizetni.

Térjünk vissza a rókához, illetve a ravaszsághoz! 2020. január 13-tól igazgatóként irányítottad a Főpolgármesteri Hivatal kommunikációs tevékenységét. Egyes vélemények szerint ma egy politikai kommunikátornak nem a közvélemény tájékoztatása az elsődleges feladata, hanem a hárítás, a PR-szakma a dezinformálást szolgálja. Hogyan látod a szereped?

Köztisztviselőként az ember a fizetését az adófizetőktől kapja, ez nagyon komoly felelősség. Komolyan is vettem. A lakosság felé történő tájékozottsági kötelezettség nem lehet megfontolás tárgya. Tudom, hogy bizonyos körökben a PR a hárítás eszköze, de nagyon el lennék keseredve, ha ez általánosan igaz lenne. Erős dilemma ugyanakkor, hogy mit lehet kezdeni a helyzettel, hogy miközben a közigazgatási szervek, intézmények kommunikációja nem mindenhol működik úgy, ahogy azt az állampolgárok joggal elvárják, addig van a sajtónak is olyan szegmense, ami nem az újságíró szakmai elvek, írott és íratlan szabályok figyelembevételével működik. A szakmát megmérgezték, tele van rossz feszültséggel. Ennek ellenére hiszem, hogy a hazugságra nem hazugság a válasz.

Ha már kihívásokról beszélgettünk, januárban kezdtem a munkát, majd márciusban kitört egy világjárvány. Amellett, hogy a klasszikus értelemben vett sajtóirodát is vezetnem kellett, óriási felelősségünk volt az állampolgárok felé, hogy legyenek tájékoztató plakátok a távolságtartás vagy a kézmosás fontosságáról, vagy hogy legyenek a maszkviselés szabályaira figyelmeztető matricák a boltok kirakatain. Gyakorlatilag egy 360 fokos integrált marketingügynökséget kellett egyik napról a másikra létrehoznunk és működtetnünk úgy, hogy közben közpénzekkel dolgoztunk, és a gyorsaság mellett a jogszabályoknak való megfelelés sem sérülhetett.

A sajtóiroda irányítása mellett a digitális és a közösségi kommunikáció erősítésével és stratégiaalkotással is foglalkoztál. Végeztem egy gyors összehasonlítást a Budapest Városháza és a főváros márka- és turizmusstratégiáját alakító Budapest Brand Zrt. által működtetett Énbudapestem közösségi média kommunikációja között. Számszerű adatokban, mint like és megtekintés, finoman szólva is az utóbbi felé billen a mérleg. Arról nem beszélve, mennyivel korszerűbbek a nyugati fővárosok, így akár a párizsi, akár a londoni főpolgármesteri hivatal weboldalai. Mennyire vagy elégedett?

Amikor elkezdtem a munkám, a főpolgármesternek volt Facebook- és Instagram-oldala, de a Városházának nem voltak közösségimédia-felületei. Kezdeményeztem a platformok kialakítását, így ma már van Facebook- és YouTube-oldal is. Ahhoz képest, hogy a felületek tavaly a nulláról indultak el, sok budapestit tájékoztatnak. A főváros közösségimédia-stratégiája Facebook-fókuszú, elsősorban azért, mert ez a legelterjedtebb Magyarországon és a fővárosban, a YouTube-csatorna inkább videótárként működik. Idén februártól kommunikációs főtanácsadóként dolgozom a Főpolgármesteri Hivatalban, így ezek működtetése már az utódom feladatkörébe tartoznak.

Mi volt a váltás oka? Merthogy van, aki szerint kiderült számodra, hogy nem az igazgatói pozícióra vágytál, van, aki szerint pedig a megbízóid számítottak másra veled kapcsolatban.

 

A TELJES CIKK CSAK ELŐFIZETŐINK SZÁMÁRA ELÉRHETŐ. KÉRÜNK, LÉPJ BE A FELHASZNÁLÓNEVEDDEL!