hero
Kreatív 2021. június 24. 23:31
Egyszer egy spanyol filmrendező azt mondta a képeimre, hogy a legtöbb olyan, mint egy szinopszis, filmet lehetne forgatni belőlük
Havasi Gábornak, a McCann Budapest kreatívigazgatójának szenvedélye a fotográfia. A Recharge legfrisebb ajánlójában mesél és mutat a munkáiból.

13 éves koromban találkoztam először komolyan a fotózással. Édesapám, aki egyben a tanárom volt, indított egy fotószakkört az elemiben. Akkor egy Zenit géppel készítettük a képeket és még ugyanazon a foglalkozáson elő is hívtuk és nagyítottuk azokat. Ott kezdődött a szerelem, ami azóta is tart. Ezután sokáig vissza-visszatért az életembe különböző formában, a szakdolgozatomnak is ez volt a témája a szegedi egyetemen. 

Havasi Gábor

Komolyabban azonban csak jóval később, 2005-ben kezdtem el fotózni. Egészen szigorú szabályokat állítottam fel magamnak. Kizárólag filmre készítem a képeket. Nem vágok belőlük, azaz már a gép keresőjében komponálok. És végül, soha nem rendezem meg a beállításokat, hagyom, hogy azokat az élet rendezze helyettem. Ezek a keretek számomra nagyon fontosak, mert gondolkodásra késztetnek, felelőssé tesznek. Manapság nagyon sok tartalom készül, általában nagyon gyorsan, nagyon rövid figyelemre célozva. Ezzel a trenddel az én fotós-filozófiám totálisan szembe megy. Itt már az eredményre is várni kell és nem instant kapom meg, hiszen van, hogy csak hetek múlva hívom elő a negatívot. Ez a varázslatos várakozás lassan kikopik az életünkből, mert mindent instant megkapunk, legtöbbször semmit nem kell tennünk érte. Amikor gyerekeket fényképezek, gyakran kérik, hogy mutassam meg nekik a képet. Ilyenkor nem nagyon tudják értelmezni a válaszomat, hogy erre nincs lehetőség, de általában azért elfogadják. A most nyíló kiállításom anyagában például az összes kiállított darab zselatinos ezüst, kézi nagyítás. Ez szintén nagyon fontos volt számomra, a fentebb említettek miatt.

Történeteket fotózok, legtöbbször az emberrel a középpontban. Olyan történeteket, amik a befogadót is gondolkodásra késztetik, amik kérdéseket tesznek fel. Vajon ők hova mennek, kire várnak? Mi lehet a kép határain túl?

 Egyszer egy spanyol filmrendező azt mondta a képeimre, hogy a legtöbb olyan, mint egy szinopszis, filmet lehetne forgatni belőlük. Talán ez volt a legnagyobb dicséret, amit eddig kaptam.

Az elmúlt 16 évben sokszor eszembe jutott, hogy meg kéne mutatnom a képeimet, de szerencsére lebeszéltem magam. Mindig úgy éreztem, hogy még kell tennem azért, hogy a közönség elé tárjam. Ez a pozitív halogatás persze összefügg a fenti gondolataimmal: ahhoz, hogy értéket hozzak létre, idő kell, alázat és rendkívül sok munka. Aztán 2019-ben megpályáztam egy támogatást a Nemzeti Kulturális Alapnál, amit meg is kaptam. Eredetileg 2020. márciusában nyílt volna meg, de mint annyi mindent, ezt is halasztani kellett a pandémia miatt. Ami azért is érdekes, mert így a meg nem valósult kiállítással egy törés keletkezett, az anyag címe pedig a Kintsugi. Hogy miért is érdekes ez és hogy jön össze a töréssel, arra a manifesztó ad magyarázatot.

 A Kintsugi a törött porcelán vagy más kerámiatárgyak speciális összeragasztásának művészete. Az ősi japán módszer lényege, hogy a törött darabokat arannyal, ezüsttel vagy platina keverékével kipótolva ragasztják össze. A kintsugi ahelyett, hogy eltűntetné a töréseket, inkább kiemeli, eseményként jeleníti meg a tárgy életében. Magában foglalja a változás fogalmát az emberi élet aspektusaként. E filozófia egyik esztétikai megközelítése, hogy egy tárgy szépsége a használata során szerzett nyomokból ered. Tizenhárom év, negyven pillanat, amelyek a fényképezés sajátos eredményeként törhetetlenné váltak. Térben és időben egymástól független, távoli történetek, számomra mégis összetartoznak. Úgy érzem bárhol és bármikor megtörténhetnének, bárkivel. Töredékek, amiket az élet rendezett, én pedig örökre összeragasztottam.

A picture containing person, standing

Description automatically generated

2010. Firenze

Ez a képem a firenzei dóm Giotto harangtornyának tetején készült. Már amikor a két lányt megláttam, éreztem, hogy itt valami nagyon izgalmas együttállás jött létre. Olyanok voltak, mint két sakkfigura, vagy mint a jin és jang. Kiegészítették egymást és összetartoztak. Ezen kívül adott volt egy izgalmas, ráccsal körülvett helyszín, amitől az ő szerepük is egy extra kontextusba került. Készítettem két képet róluk és éppen le akartam ereszteni a gépet, amikor mindketten megmozdultak egymással ellentétes irányba. Akkor tudtam, hogy ez egy jó kép lesz. Egyébként nagyon ritka az, hogy ezt előre tudom, várom a negatívot és emlékszem rá, hogy az adott tekercsen ott lesz egy jó felvétel.

 

A picture containing person

Description automatically generated

2015. Llandudno, Wales

Mindenki elölről fotózza a fotó-falakat. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha mögé mennék a gépemmel és azt a vicces pillanatot mutatnám meg, amikor az emberek bedugják a fejüket egy üres falba. Sokáig vártam, hogy jöjjön valaki, aki végre használja a falat. Aztán jött ez a fiú, aki először lelkesen kukucskált ki, de aztán unottan leszegte a fejét. Kíváncsi voltam, hogy mi történt, ezért a kamerával jobbra mozdultam, hogy kiláthassak a másik lyukon. Ekkor nyert értelmet a szituáció, amiben megláttam a fénykép készítőjét, az apukát, aki szintén lehajtott fejjel a gépét állította és a fia erre várt. Ebben a történetben nagyon jól érezhető, hogy honnan veszi át tőlem az élet az adott történet rendezését.

 

A picture containing indoor, window, plant, furniture

Description automatically generated

2009. Budapest, Magyarország

Azokkal a történetekkel, amin nem szerepel ember vagy más élőlény, nagyságrendekkel könnyebb a helyzetem. Ilyenkor sokkal több időm van megtalálni a tökéletes kompozíciót. Amikor megláttam ezt a filodendront ebben a csodálatos fényben, rögtön megragadott a fény és árnyék játéka. De önmagában, azon kívül, hogy érdekes képileg, még nem lesz belőle történet. Ezután vettem észre a háttérben az automatát, aminek kijelzőjén egy másik növény, egy pálma látszik. Ezzel a kibomló, hatalmas szabadsággal kontrasztban ott állt a bezártság egy üvegfal mögött. Itt kapott értelmet a kép. Az pedig csak tovább görgeti a történetet, hogy a fotó a Pető Intézetben készült.