Mint mindig, ezúttal is már kora reggel kivillogott a reptérre a fiúkkal, hamar becsekkolt, és a törzsutasváróban begyűjtötte a számára érdekes napilapokat. Szeretett olvasni. Mire felszállt a gép, az újságok egy részével végzett, s a maradékot is csakhamar kiolvasta útközben.

Amikor végzett, ki akart nézni a gépből, de csak a felhőket látta. Senki sem ült mellette. Középre húzódott, és megpróbált a jobb oldalra kikukucskálni, de ott sem látott semmit. Észrevett viszont az ott ülő utas napilapjában egy képet, ami azonnal megragadta a figyelmét. A kép egy söröskorsót ábrázolt, telis-teli eurókkal. Megpróbálta megsaccolni, mennyi lehet. Hatszáznak tűnt. Az nem kevés, gondolta. Egyre jobban érdekelte a dolog. Még a szemüvegét is megigazította, hogy jobban lásson. Egy ismerős logót is észrevett a hirdetésen: igen, az osztrák pénzügyminisztériumé volt, felismerte rögtön. Egyre izgatottabb lett.

El akarta olvasni, mit írnak róla. A vezércím első szavát hamar felismerte: trinkgeld. Régi kedves nyaralásokra emlékeztette a szó: külföldön, de néha még itthon is sokszor németnek nézték a fizimiskája miatt, így többször előfordult, hogy az éttermi számla rendezésekor a pincérek ezt a szót mondták neki kérdő, vagy épp felszólító hangsúllyal. Elmosolyodott, amikor arra gondolt: soha nem hatották meg. A következő szó, a geben határozottan nem tűnt fontosnak. Biztos valami lényegtelen töltelékszó. Aztán valami ismerősnek tűnő következett a végén: lohnt sich. Egyre csak törte a fejét, honnan ismerheti, mit jelenthet, legszívesebben hazatelefonált volna, mondják már meg, de nem akart feltűnést kelteni. Mégiscsak túlzás lenne hatszáz euró miatt. Aztán hirtelen eszébe jutott, honnan ismeri ezt: amikor át szoktak ugrani Mosonmagyaróvárról Parndorfba meg a Shopping Citybe, ez a felirat díszeleg majdnem minden üzlet bejáratánál. És emlékezett, ezt valami olyan kontextusban látta, hogy a bolti lopás nem kifizetődő dolog, nem éri meg. Hát persze, ezzel mindjárt nagyon is értelmet nyert a dolog: a borravaló nem éri meg! Eddig is így gondolta maga is. De hogy ennyi bejön mégis egy este egy pincérnek? És a pénzügyminisztérium jegyzi a fotót az újságban? Lassan összeáll a kép: nyilván arra akarnak rámutatni, hogy ekkora bevételt bizony meg kell adóztatni! Másról szó sem lehet. Ez biztos.

Mire a gép leszállt, meg is született a borravaló megadóztatásának ötlete. Végül is ha az osztrákok is ezt akarják, akkor nálunk is időszerű és eurokonform a dolog.

Amikor másnap a kommunikációs ügynökség emberének elmondta ötletét, és odaadta neki a külföldi hirdetést – a másik utas szerencsére otthagyta az ülésen a lapot –, látott valami zavart az illető arcán, de mivel a szóvivők magabiztosan mosolyogtak, nem foglalkozott vele tovább. A pr-szakember persze látta, miről van szó valójában, de nem akart szólni, nehogy megint a reklámszakma bújtatott alkalmazotti szerződéseit vegyék elő, ezért inkább legjobb tudása szerint elvégezte a rábízott munkát.

Így esett hát, hogy az osztrák pénzügyminisztérium borravalóadó-kampánya borravaló-adókampánnyá fajult Magyarországon: itt épp akkor tervezik bevezetni ezt az adónemet, amikor Ausztriában megszüntetik, sőt öt évre visszamenőleg vissza is fizetik. Mert hülyeség.

Más. Egy kérdés a Suzuki új reklámjaihoz.
Vajon feltette-e bárki a kérdést magának vagy a másiknak, akár az ügyfél, akár a reklámcég oldaláról: célszerű-e csupa-csupa szabálytalanságot, gyorshajtást, vad manővert bemutató reklámfilmmel építeni a (lássuk be, nem erre való) Suzuki autók imázsát egy olyan országban, ahol több száz ember hal meg évente a közutakon a túlzott önbizalom, a rossz közlekedési kultúra, a harmadik világbéli útminőség és a gyenge autópark miatt?