hero
Kreatív 2021. május 07. 08:18
Amikor befejeztem a negyedik kötetet, tíz percig zokogtam
Sztarenki Dórával megfordult a világ a koronavírus alatt, de cserébe megtanult bánni a saját idejével, és ezzel visszatért hozzá egy régi szerelem is – ennek ajánlóját olvashatjátok a friss Recharge-ban!

A pandémia kitörése óta teljesen felborult az a rendszer, amiben hosszú évek óta éltem. 

Megszokott volt, hogy rengeteget dolgozom, nem igazán marad időm csak úgy semmittevésre - de lassan már több mint egy éve ez felcserélődött. A napom nagy részét azzal töltöm, amivel szeretném. Legalábbis egy darabig azt hittem, hogy ez így lesz!

Sztarenki Dóra / Fotó: Fábián Zoltán

Rá kellett jönnöm, hogy ha van időm, akkor rendesen, hosszasan bíbelődőm minden mással, sétálok egy nagyot a kutyával, elmegyek bevásárolni, majd elkezdek ebédet főzni, jógázom egyet, kicsit pakolok vagy takarítok, és hopp már el is ment a napom.

Rájöttem, hogy az időbeosztás soha nem volt az erősségem, csak én mindig az időhiányra fogtam. Be kellett látnom, hogy csak szimplán béna vagyok benne. Rám szakadt a nagy szabadság, közben még mindig képes vagyok úgy érezni, hogy nincs elég időm olyan dolgokra, amikre szeretném, hogy legyen...Teljes képzavar!  Márpedig ennél alkalmasabb időszak, hogy ezt megtanuljam kezelni, nem igen lesz.

Azzal kezdtem, hogy megfigyeltem magamat, mivel mennyi időt töltök, hogyan is osztom be egy napomat. Kiderült, mindig túlbecsülöm, hogy mire mennyi időm van, és alul, hogy mennyi idő alatt készülök el bármivel.

Az egyik olyan tevékenység, ami túl sokszor a háttérbe szorult, amíg dolgoztam, az az olvasás volt. Színészként leginkább a szövegkönyveket szoktam bújni, néha egy-egy pszichológiai témájú könyvet, de csak úgy regényt már régen nem olvastam, egészen egy évvel ezelőttig. Azóta újra elkezdtem falni a könyveket, és csodák csodájára rájöttem, hogy nagyon sok lecsíphető idő van egy napból, amit általában azzal töltünk, hogy a telefonunkat bámuljuk, lényegtelen és felesleges dolgokat olvasgatva. 

Én is olyan vagyok, hogy ha egy könyv megfog, nem tudom letenni és ezt szó szerint értem. Könyvvel közlekedek az utcán, előveszem, ha valahol 5 percet várakozni kell és úgy összességében mindenhol (is) azt olvasom. Kevés dolog jobb annál, mint annyira belemerülni egy könyvbe, vagy egy könyvsorozatba, hogy folyamatosan csak olvasni akarjak.  

Ilyen volt nekem Elena Ferrante tetralógiája, a Brilliáns Barátnőm.

A regény két kislány barátságával kezdődik a második világháború utáni Nápolyban, és őket kiséri végig az életük során. Lila és Elena ugyanarról a telepről indulnak, de egy teljesen eltérő életutat járnak be. Váltakozó perspektívából bontakozik ki az ő és a velük élők története. Betekinthetünk az 50-es évektől Olaszország működésébe, leginkább a szegényebb telepi létbe.  

Ami a legjobban megfogott a könyvben az az őszinteség. 

Kendőzetlenül ír az emberi kapcsolatokról anélkül, hogy romanticizálná és kihagyná belőle a gyarlóságunkat. Ez nekem nagyon tetszett, mert úgy érzem a mai világban már mindig és mindenhol csak az a cél, hogy tökéletesnek tűnjünk. 

Nem vagyunk azok és annál jobb dolgot nem is tudok elképzelni, mint hogy merjünk ennyire őszinték lenni, mint Ferrante. Nem csak azt mutatja meg, hogyan tudnak szeretni a lányok, hanem a rivalizálásukat, a féltékenységüket, az egymás iránti elköteleződésüket is, ami az évek során sem változik, noha már egyikőjük sem ugyanaz az ember, mint előtte. 

Nagyon izgalmas volt végigkísérni a nővé érésüket, óhatatlanul bevonódik az ember érzelmileg a különböző élethelyzetekbe. Voltam rájük nagyon dühös, szurkoltam és izgultam értük, és volt, hogy nagyon sajnáltam őket. Azt volt végig az érzésem, hogy ha két ember igazán szereti egymást, nincs semmi, ami ezt kettészakíthatná. 

És ha már őszinteség, be kell vallanom, hogy én olaszul olvastam a könyveket, és így még nagyobb élmény volt, mert egy kicsit újra Olaszországban érezhettem magamat. 

Amikor befejeztem a negyedik kötetet, 10 percig zokogtam, és nem csak azért, ahogyan a történetnek vége lett, hanem mert olyan hosszan velem volt a két nő, hogy úgy érzetem, elveszítek két jó barátot.

A könyvek olvasása közben megcsapott annak az újdonsült felismerése, hogy mennyire fontosak az ember életében a barátságok. És rögtön utána az is, hogy milyen fontos a megbocsátás, mert az élet túl rövid ahhoz, hogy haragot tartsunk olyan emberekkel szemben, akiket szeretünk. Persze elengedni a sérelmeinket nem egyszerű, de a struccpolitika biztosan nem kifizetődő. Az idő (amit talán sikerül megtanulnom beosztani) az egyik legértékesebb dolog a világon, és ha elpazaroljuk, senki nem fogja tudni visszaadni nekünk. 

Sztarenki Dóra

 

A Recharge rovatot a Mercedes EQA támogatta.