Igazi 20. századi sztár volt, analóg celebritás, aki filterezés, retusálás és AI-segédlet nélkül nézett ki úgy, ahogy: jóképűen, sármosan, szívdöglesztőn. A „szép embör” archetípusa öltött benne testet – korzikai és olasz kromoszómák sajátos találkozása! –, azé az emberé, akit a nők imádtak, a férfiak irigyeltek (a nők irigyeltek, a férfiak imádtak?), Adonisz és Aprodithé volt egy személyben, hibátlan androgün-szépség – he's got the LOOK, nagybetűvel –, akit félig tréfásan, félig komolyan csak így becézett a korabeli sajtó: „a férfi Bridget Bardot”.

Alain „Charm” Delon persze nemcsak jóképű volt, de okos is; felismerte, hogyan kell a külsővel jól sáfárkodni (bizniszelni). Hogy a szépség önmagában nem elég, mert hamar kiüresedik, unalmassá és érdektelenné válik; ám ha e szépséget a bűnnel, a romlottsággal, a dekadenciával szikráztatja össze (vagyis: ha ellene megy az elvárásnak, kizökkent-megdöbbent-felkavar) máris érdekessé, kirívóvá és emlékezetessé válik. A szépség hirtelen „mélységet” kap, feszültsége, drámája lesz; és ami addig éterinek, istenien tökéletesnek tűnt, fájdalmasan esendővé, emberivé – és szerethetővé válik. Legjobb és -emlékezetesebb alakításainak erejét épp ez a kettősség: a külső szépség és a belső csúnyaság feszültsége adja. A vájtszeműek itt felismerni vélik a háttérben munkálkodó baki-hatást (pratfall effect) – és valóban, nem tévednek.

Ám ami igazán érdekes: ezt a dichotómiát magánéletében is sikerült – szándékosan? öntudatlanul? – fenntartania (lásd: maffiakapcsolatok; testőrgyilkossági ügy; nők elleni erőszak; a francia szélsőjobboldal iránti szimpátia). Ezek a privát botrányok ugyanakkor garantálták számára a sajtófigyelmet, a hírnév „ápolásához” szükséges folyamatos jelenlétet, hogy mást ne mondjunk: a mentális elérhetőséget. 

Nem csoda, hogy még életében nemzeti branddé nemesedett (vö. Macron X-bejegyzése a színész halála napján: „több volt, mint egy sztár: [Delon] egy francia emlékmű volt.”) Bár hazájában és egész Európában óriási népszerűségnek örvendett, a hollywoodi siker elkerülte. Igaz, ő maga sem küzdött nagyon Hollywood kegyeiért. Ugyan remekül beszélt angolul, de szívesebben időzött Párizsban, mint Los Angelesben, teljesen érthető okokból. 

És hát a diabolikus delonizmus, az általa megszemélyesített komplex karakterek sem voltak különösebben nézőbarátok; a szappanoperák világmagyarázatához szokott amerikai közönség nehezen tudta feldolgozni az ilyen mértékű ambivalenciát. 

Ó, azok az amerikai sajtómunkások! Minő találékony elmék! Mindent megpróbáltak, hogy a hoi polloi számára érthető módon definiálják Delont – mintha csak Jack Trout és Al Ries pozicionálási stratégiáját követték volna, a fogyasztók fejében kialakult mentális térképen próbálták elhelyezni, jobbnál jobb metaforákba sűrítve személyiségét, hogyhát: „A francia Paul Newman” (tengerkék szemek okán). Vagy: „A francia Frank Sinatra” (lásd: maffiakapcsolatok). Illetve: „A francia James Dean” (közös sármfaktor: 10/10). Azt már említettem, hogy Bridget Bardot-hoz is hasonlították? 

Delon európai népszerűségét viszont simán lepipálta a világ másik végén: Délkelet-Ázsiában kialakult kultusza. Igaz, ebben előkelő szerepet játszott remek üzleti érzéke, mellyel 1975-ben megalkotta saját brandjét. Hősünk hatalmas egóját figyelembe véve talán nem okoz nagy megdöbbenést, hogy a világhírű énmárka az ő saját nevét viseli, szép kompakt logotípiával.

És hát a porfólióban van minden, mint a búcsúban, megannyi luxuscikk, stílusos és sikkes franciás dizájn produktum, Fabriqué à Paris, amelyek természetesen hűen tükrözik a névadó úriember minőség és elegancia iránti elköteleződését, mintegy. Delon ezerrel tolta a lineáris termékbővítést, biztosra ment, a választék ajtaját jó szélesre tárva: ing, cipő, zokni, táska, óra, toll, bőrönd – utazáshoz, tollászkodáshoz, mi szem-szájnak ingere. Csak tessék bátran körbenézni, hölgyek, urak, amíg nem késő! 

Mivel Delon vonzerejének nélkülözhetetlen alkatrésze volt a cigaretta (ahogy fogta a cigit, beleszívott, kifújta a füstöt – bizony, rajongók milliói vették tőle szaporábban a levegőt), teljesen érthető, hogy a márkacsaládban dohányipari termékek is szerepeltek. Hogy hányan szoktak rá miatta a bagózásra? Marketinges collateral damage.

A dohányzás súlyosan károsítja az Ön és rajongótábora egészségét!

Képzelhetjük, hogy 1967-es filmje, A szamuráj [Le Samouraï] mennyire megdobta a márka eladásait Japánban. Különösen a Samurai névre keresztelt sajátmárkás parfümjét és napszemüvegét vették, mint a cukrot.

A bushidón nevelkedett japán lélek éjszakánként arról álmodott, hogy újra olyan kemény és könyörtelen, mint az a ballonkabátos-kalapos francia csávó, az a Dölon nevű gajdzsin. (Nota bene: Takeshi Kitano 25 évvel későbbi jakuzafilmje, a Sonatine talán épp egy ilyen álom hatására született meg, melynek főhőse nyomokban ugyancsak Delon bérgyilkosára hajazott...) 

A „francia emlékmű” népszerűségét jól példázza, hogy japán utazási irodák még a 80-as, 90-es években is kínáltak szervezett utakat Párizsba, és exkluzív bankettekre vitték a turistáikat, ahol a rajongók személyesen találkozhattak magával Delonnal. 

Talán nem meglepő, hogy Japánban egyéb reklámfeladatok is megtalálták (persze tudjuk: mint oly sok más hollywoodi színészt). Hosszú éveken át például a Mazda legújabb modelljeit népszerűsítette, meglehetősen felejthető reklámfilmekben.

A D'Urban nevű japán divatmárkának ugyancsak előszeretettel kölcsönadta arcát. Ahol megjelent – és ezt rengeteg reklámfilmben tette – sugározta magából a „modern férfi eleganciáját”. Mit ad isten, mindig fel is hívta magára a csinos nők figyelmét. Ki érti ezt?

Aztán később – igaz, már újra a vén kontinensen – az Annabella szőrmemárkát hirdette Monica Beluccival. Bár Monica inkább csak szexisen aludt, a melót Delon hozta le.

Szőr Delon

Már volt saját illata, de ez a Diort egyáltalán nem érdekelte. 2009-ben felkérték, legyen az Eau Sauvage márkaarca. „Megbabonázó és állatias: arca a férfias szépség emblémája”, hangzott a divatház stílszerű indoklása. De ami még ennél is bátrabb vállalás: a kampány során csak és kizárólag egykori Delon-filmek jeleneteit használták fel – olyan filmeket (Kalandorok, 1967; A medence, 1968), melyekben Delon vadember-módjára demonstrálja, mennyire „sármos rosszfiú”. A múltidézés ugyanakkor korántsem véletlen: mivel az Eau Sauvage illatát 1966-ban alkották meg a Dior parfümmesterei, ezért a kampányban olyan fotókat használtak Delonról, melyek pontosan ugyanabban az esztendőben, 1966-ban készültek. 

Executive summary-ként valami ilyesmit írhatunk róla: Alain Delon a hűvös elegancia, a sármos kúlság márkanagykövete volt. Lehetett szeretni, lehetett gyűlölni – de volt valami delejes hatása a fazonnak, ahogy csak szimplán jelent volt a vásznon, és nézett szótlanul, szépen, titokzatosan.

A minap Háy János egy művészkerti gondolatfutamában azt mondta: „Meghalt Alain Delon. Halálával véget ért a 20. század.” 

Nem igazán értem, mire gondolt. 

De érzem, pontosan.