Köszönettel tartozunk Révész Emesének azért, hogy a kommunikációs szakma meglehetősen szétszórt figyelmét ráirányította végre a művészetekhez kapcsolódó kommunikációs munka érdekességére és fontosságára.

A téma – amellyel magánszemélyként és ügynökségvezetőként egyaránt hosszú évek óta foglalkozom – ugyanis valóban kurrenssé vált az utóbbi időben, és talán csak a lustaságnak vagy a szakmára egyébként is jellemző hosszú reakcióidőnek köszönhető, hogy ez eddig még nem kapott nagyobb teret a szakmai fórumokon.

Az első olvasásra valóban a művészet és kommunikáció kibékíthetetlen ellentétéről értekezni látszó, a Munkácsy-kiállítás esetében a kommunikációt valóban szinte teljes mértékben mellőző gyakorlatot látszólag magasztaló írás voltaképpen pengeéles és fájdalmasan jogos kritikája annak a hibás elgondolásnak (amennyiben egyáltalán beszélhetünk „elgondolásról”), amely egy kiemelkedő művészeti produkció hírének elterjesztését a szóbeszédre bízza.

Második olvasásra azonban nyilvánvaló, hogy a szerző nem gondolja, nem is gondolhatja komolyan, hogy „Munkácsy olyan nagy festő, hogy az ő hatalmas zsenijéhez a reklám nem is méltó”, vagy „az információ visszatartása a közlés leghatékonyabb módozata”. Az írást jellemző irónia jogos és elegáns.

A Magyar Nemzeti Galéria „Munkácsy a nagyvilágban” című, régen nem látott gazdagságú kiállításáról ugyanis még a művészet iránt érdeklődők is csak szóbeszéd útján vagy szórványosan megjelent újságcikkekből értesülhetnek. Illetve esetleg oly módon, hogy épp jó helyen és megfelelő szögben állnak a pesti rakparton, és felnézve a Galéria Dunára néző homlokzatára kifeszített molinóra, megsejtik, mit is jelenthet az ott látható gigászi „Munkácsy” felirat.

Érthetetlen ez a gyakorlat, és nehezen magyarázható az is, hogy az olyan kommunikációs ügynökségi közreműködéssel elért sikerek után, mint például a nemrégiben 300 ezres rekordlátogatottságot hozó „Mesterművek – 400 év francia festészete” kiállítás, az egyes művészeti intézmények legalább jelentősebb programjaik esetén miért nem bízzák a kommunikációs tevékenységeket szakértőkre ugyanúgy, ahogy például azt teszik a műtárgyak szállíttatásakor vagy biztosításakor.

Révész Emese egyetlen ponton vét apró hibát írásában, ez a baki azonban bocsánatos bűnnek tekinthető. A cikkében említett patinás New York-i intézmény neve ugyanis nem Modern Museum of Art, hanem Museum of Modern Art (MoMA), amely valóban szintén „eladta a lelkét”.

De nézzük csak meg, mi történt New Yorkban! Alig fél évvel ezelőtt nyitotta meg újra kapuit a közönség előtt a MoMA felújított épülete Manhattan szívében. A megnyitást kiterjedt kommunikációs kampány kísérte a kampányt átszövő szlogen szerint „Manhattan újra modern!”. A múzeumról a városban mindenki tud, és arról ma is csillogó szemmel nyilatkozik a New York Times szerkesztője éppúgy, mint a sarki kínai fűszeres. És valahogy még a forgalommal és az angol nyelvvel egyaránt heves küzdelmet folytató pakisztáni taxisofőr is lelkesen és büszkén nyújtotta át utasának a MoMA újság-formájúra szerkesztett, színes napilaphoz hasonló tájékoztató brosúráját. Mert volt neki olyan is…

És Manhattan valóban modern – és boldogan az!

És mennyire szomorú, hogy Budapestnek valahogy még ma is hallatlanul nehezére esik modernnek lenni. Mert ellepi a tisztánlátást és logikát elhomályosító szürke gomolyag. Talán a Munkácsy-KÖD?