hero
Nagy Zsolt 2021. május 14. 10:23
A kobrák sosem halnak meg!
Közel 30 év után, sorozat formájában, az eredeti főhősökkel folytatódik a Karate kölyök-történet. Ráadásul tök jó lett!

8 évvel a Rocky megjelenése után Hollywood úgy döntött, hogy megfeji ugyanazt a tehenet, csak boxkesztyű helyett karateruhával. A felvizezett, bunyós tini-akciófilm, a Karate kölyök instant siker volt, megélt egy pár folytatást, de az igazán élvezhető verzióra 30 évet kellett várni - Nagy Zsolt, a Kreatív online vezető szerkesztője ajánl sorozatot a Recharge mai kiadásában. 

/Apróbb szpojlerek következnek!/

Az alaptörténet 1984-ből a klasszikus szegénylegény-felállás, a frissen a városba költözött, madárcsontú, mellé nagyszájú Daniel LaRusso (Ralph Macchio) ráhajt a gimi legmenőbb figurájának, Johnny Lawrence-nek (William Zabka) barátnőjére. Pechére a srác a helyi karatedojóban, a Cobra Kai-ban edz, és ő a címvédő bunyós is. Ez az álmoskönyv szerint is hülye ötlet, értelemszerűen ripityára is pofozzák párszor a lelkes udvarlót.  Szerencséjére a házukban lakó öreg japán gondnokról, Mr. Miyagiról ( Pat Morita) kiderül, hogy karatemester. Miyagi szárnyai alá veszi a szerelmes főhőst, és rengeteg kerítésfestés, autópolírozás és fúvós hangszerekkel kísért elmélyült gondolkodás után LaRusso megtanul karatézni, majd egy hivatalos karateversenyen sérült lábbal is alázós vereséget mér Lawrence-ra. Övé a csaj, a dicsőség, Lawrence-t pedig eheti a penész. 

Azért mondom, hogy 30 évet kellett várni egy élvezhető verzióra, mert a Karate kölyök legnagyobb problémája az volt, hogy béna színészekkel és borzasztóan béna karatézással próbálta komolyan venni magát. 30 év után viszont újra összehozták a bandát, és bár sem színészkedni, sem egy tisztességes rúgást megtanulni nem sikerült senkinek, legalább megjelent némi önirónia is – ettől pedig varázsütésre élvezhető lett az egész. 

Strike first! Strike hard! No mercy! 

Kezdetnek az egész helyzetet megfordították, és a hős most nem LaRusso, aki a gimis karatés sikerekből építkezve a környék legjobb autókereskedője lett, hanem a versenyen alulmaradt egykori nagymenő, Johnny Lawrence szemszögéből látjuk a történetet.

Lawrence nem csak a páston kapott ki, az élet is jól eltángálta: alkalmi melókból él, piál, és teljesen szét van csúszva, fejben még mindig a nyolcvanas évekbeli macsót játssza, ráadásul esténként a karateverseny kínos másodperceit éli újra. Ha ez nem lenne elég, az egész város tele van plakátolva egykori ellenfelének idegesítő vigyorával. 

Amikor egyik este szemtanúja lesz, ahogy belekötnek pár kisiskolásba, a védelmükre kel, és szétkaratézza a támadókat, majd úgy dönt, hogy ad egy esélyt a kissrácoknak, és feltámasztja hamvaiból a Cobra Kai-t, hogy megtanítsa küzdeni őket. Persze az események hamar lángra kapnak, LaRusso nem hagyhatja annyiban, hogy visszatérjen a városba az a karate, ami annyi nyomorúságot hozott rá a nyolcvanas években, így szögre akasztja az Armani öltönyt, és a fekvőtámaszt sosem látott testét újra karateruhába burkolja, hogy borzasztó kellemetlen mozdulatokat végezzen, amire aztán másokat is meg akarjon tanítani. 

A sorozat szerencsére nem a karatézásról szól, hanem sokkal izgalmasabb kérdéseket feszeget felnőtté válásról, az évtizedekig cipelt sérelmekről, férfiképről és a szemet szemért elvről.

 A Cobra Kai befogadó, de keményvonalas, könyörületet nem ismerő stílusa gyorsan felszívja a gimi számkivetettjeit. A dojó pörög, ömlenek a tanítványok, ám Lawrence újra és újra szembekerül a saját értékrendjével, ami mentén élte az életét, és amit a Cobra Kai alapvetésének gondol. Attól lesz férfi a férfi, hogy baromi kemény? Valóban nincs helye a kíméletnek? Valóban elsőnek kell ütni? Lúzer semmirekellő az, aki veszít? A Cobra Kai tagjai a szürke egerekből karatés verőgépekké változnak, barátságok szakadnak szét, és iskolai lövöldözés helyett tömegverekedések törnek ki az ebédszünetben. Az egyik tanítvány súlyos, életveszélyes sérülést is szenved, ráadásul egy ponton visszatér az eredeti mester, aki háborús veterán és mellesleg gyakorló pszichopata, és csak tovább mélyíti a problémákat. 

Ezeket a témákat nagyon jó érzékkel higítja fel a finoman átszivárgó retró-vibe a nyolcvanas évekből, amikor még valaki menőnek hitte a fejpántot, nyilván a szerelmi szálat sem hagyják ki, és van egy csomó teljesen abszurd, vicces helyzet. LaRusso és Lawrence karaktere újra és újra összetalálkozik, beszélget, ezek a találkozások pedig rádöbbentik őket arra, hogy az évtizedes ellenszenv igazából szinte alaptalan. Igyekeztek a negatív karakterek lelki világa mögé is betekintést adni, megmutatják, milyen út vezet ahhoz, hogy valaki agresszív, elnyomó típus legyen, és miért lehet vonzó egy fiatal kamasz számára egy ránézésre kegyetlen sport.

A film rendezői időnként előhúznak egy-egy karaktert az eredeti filmekből, hogy a keményvonalas rajongók is ki legyenek szolgálva, így például megjelenik  Ali, a lány, akinek a kegyeiért az alap konfliktus kiéleződött, kap egy  epizódszerepet Lawrence gimis baráti köre, akik közül az egyik színész végstádiumú beteg volt már a forgatáskor, de egy ponton a történet Okinawán folytatódik, ahol a fiatal LaRusso szerzett magának egy halálos ellenséget.

Hogy miért ajánlom? 

Egyrészt patikamérlegen összerakott epizódokat készítettek, nem túl rövid, nem túl hosszú egyik sem, a karakterek szerethetőek, van benne egy csomó változatos élethelyzet, nem futnak el a mélyebb kérdések elől, de nem is ettől fogunk létfilozófiai dilemmákon töprengeni alvás helyett. Nem veszi túl komolyan magát a sorozat, emiatt könnyebben megbocsáthatóak neki azok a hibák, amik elő-előbukkannak, de nekem nagyon várós a  negyedik évad, amit az év végére ígér a Netflix! 

A Recharge rovatot a Mercedes EQA támogatta.