hero
Kreatív 2021. december 03. 09:00
A kevés szép
Hammer Ferenc, az ELTE Média oktatója arról, hogyan lesz egyre szebb az egyre kevesebb.

Itt most a kevés, a zsugorodás, a visszavonulás örömeiről, szépségeiről és éthoszáról fogok beszélni. Észrevettem, hogy elkezdett nőni a képzeletemben valami olyasmi, amit divatos kifejezéssel amolyan bakancslistának lehet nevezni, csak éppen fordítottnak. Tehát nem valami olyan, amit még el szeretnék érni, mint például egy színpadon punkrockerkedni az Exploiteddel – még most is majd’ elájulok, ha eszembe jut az ott két éve a Barbában, – hanem valami olyan, amit immár ezentúl szívesen kikerülnék az életem hátralévő részében. 

Ilyen például a szokványosnak tekinthető, de pocsék virsliből készült paprikás krumpli, ami éppenséggel nem ehetetlen, de úgy érzem, hogy a „szokványosnak tekinthető, de pocsék virsliből készült paprikás krumpli”-visszaszámláló odaért a nullához és én olyat többet soha nem akarok enni. Egyelőre úgy fest, hogy nosztalgiából sem. Ezt a nosztalgia dolgot csak azért jegyzem meg, mert például Coca-Colát körülbelül évente egyszer szoktam inni, csinálok mellé két darab vajas-párizsis zsömlét két szelet csemegeuborkával és egy pötty piros arannyal, és az elnyammogott zsömle és a mellé kortyonként a kóla összetéveszthetetlen ízével idézem fel azt az évet, amikor ez volt szinte minden nap az ebédem egy laktanyában. 

Hammer Ferenc

Egy másik ilyen item a fordított bakancslistán az olyan kocsma vagy étterem, ahol korábban csak azért ittam azt a bort, amelyiket ittam, mert azon a borlapon az a legkevésbé pocsék, míg egy normális borlapon nem jönne szóba. Így hát nem iszom bort ilyenkor. Aztán ott vannak a pólók. Pólóban csak nyaralni, kertészkedni, horgászni, aludni és dolgozatot javítani szoktam, ami egyelőre a napjaim inkább kisebbik részét teszi ki összességében. Mivel a fiaim jóvoltából körülbelül van most szerintem száz pólóm, és mivel a fizikai állapotom nem tesz lehetővé olyan életmódot, amely azt hozná, hogy évente tucatnyi póló szakadjon szét rajtam, így arra az örömteli felismerésre jutottam, hogy a pólóvásárlás-visszaszámláló is elérkezett a nulla pozícióba. Azaz azzal sem kell többet törődni immár. 

Ennek a „kevés szép”-esztétikának az alapvonalai több területen feltűnedeztek korábban. Már régebben észrevettem például, hogy olykor azért főzök azt, amit éppen főzök, mert a hozzávalók mind az utolsó maradékai valami alapanyagoknak – például egy marék rizs a szekrényben, egy árva zeller a hűtőben stb. – és olyankor valahogy elégedetten mustrálom a hűlt helyüket, azt, hogy nincs több. Vagy például egy másik: még nem találkoztam olyan horgásszal, akinek kisebb horgászfelszerelése lenne az enyémnél. Míg mások csak az úsztatott műhalaiknak egy előszobaszekrény-forma kegyhelyet tartanak fenn, nekem az összes motyóm, benne koherral, késsel, húszféle horoggal, két fejlámpával, zacskókkal, zsinórokkal és még jó ötven dologgal együtt mind elfér egy orvosi táskában. Mondjuk ezt a lecsupaszított funkcionalitást szoktam tanítani az iskolában is, mondják, hogy az ipari formatervezés hajnalán, kétszáz éve, vagy még régebben, volt olyan norma, hogy egy adott funkciót betöltő masina annál jobb volt, minél kevesebb alkatrészből sikerült összerakni. 

Ennek a kevés-érzésnek az édes bizsergése akkor a legfeltűnőbb, amikor emberek fordított viselkedésével szembesülök. Amikor a terjeszkedés, a több, a  „még” motívuma kerül elő. Mintha efolyamatos izgalom tartana foglyul sokakat, mely kényszerképzet arra vezeti őket, hogy az élet magától értetődő része az, hogy amikor fizetnek valamiért, akkor nem egyet, hanem kettőt kapnak belőle. Én például törzsvásárló lennék egy PAY ONE – GET ONE boltban. 

Meg hát a bakancslista is maga a kinyilvánított kapituláció. „Kedves barátaim, immár lemondtam arról, hogy az életem azt hozza valahogy, hogy a Honeymoon Beach-en koktélozzak a Turtle Island-en és/vagy hogy tankot vezessek, és most immár ezt közhírré is teszem.”