Három olimpiai aranyérmet, három világbajnoki aranyérmet, öt Európa-bajnoki aranyérmet szereztél, és számtalan ezüstöt és bronzot csapatban, illetve egyénileg is. A vívás itthon mindig tradicionális sikersportnak számított, ehhez képest tömegsportként kevésbé van jelen a társadalomban. Mi ennek az oka, és hogyan lehetne erősebbé tenni a vívás brandjét? 

Ez egy nagyon sokfelé vezető, összetett kérdés. A vívás alapvetően egy niche tevékenység. Ennek több oka van, az egyik, hogy elképesztően felszerelésigényes. Nem csak annyi, hogy veszünk egy futócipőt és kimegyünk a Margit-szigetre, hanem teremre, gépekre, fegyverekre; vívófelszerelésre van szükség. Nem mellesleg pedig tudásra. Tegnap voltam egy kedves barátommal squasholni, és bár nagyon amatőr színvonalon űzzük, de mégis az első alkalomtól kezdve élvezhető. Lemész a terembe, ütöd a labdát – és ezt nem degradálóan értem, de a vívás egyáltalán nem ilyen. Attól, hogy valaki az utcáról bemegy a terembe, még nem tud vívni, meg kell tanulnia. 

Párbajtőrözni mégis sokkal többen járnak, mint mondjuk kardozni, akár felnőttként is.

A párbajtőr ebből a szempontból szerencsésebb, mert a szabályok egyszerűsége miatt amatőr szinten is hamarabb élvezhető, mint a kard vagy a tőr. Viszont, ha valaki kardozni akar, akkor az első két évet rá kell szánni arra, hogy megtanulja a sportágat és utána élvezheti majd. Ehhez hozzájárul még az edzőhiány: ameddig a sportág nem tudja kitermelni azt az edzőmennyiséget, ami hozhatná a terjeszkedést, addig nem juthatunk messzire. Továbbá a sportág látványossága és érthetősége is nagyon sokat számít. Ha valaki bekapcsolja a tévét, és mondjuk curlinget lát, általában azonnal érti a szabályokat, hogy mi történik, mire kell figyelni – de mondhattam volna akár a dartsot is. Vagy ott van az úszás, ami nagyon könnyen felfogható: beugranak a vízbe, és az nyer, aki elsőként éri el a falat. A vívásnál évtizedek óta nem tudunk mit kezdeni azzal a problémával, hogy a néző sokszor nem érti, mi történik, a zsűrizésnél még mi magunk is sokszor azt érezzük, hogy hatalmas szubjektivitás van benne, és amíg ezt nem vetkőzi le magáról a kardozás, addig nem lesz képes a sportágak között előkelő helyen szerepelni. 

A szakosztályotok egyébként népszerűsíti a sportágat? 

Abszolút. Már csak a saját létezésünk okán is elemi érdekünk, hogy minél többen jöjjenek be a terembe. Túl is vállaljuk magunkat: szeptemberben közel 450-en vívtak a Vasas kötelékében – ez az iskolai vívástól egészen a veteránig terjed, nem csak a versenysportot kell elképzelni. Az amatőr vívásnak komoly versenyrendszere van: léteznek amatőr vívó, szabadidős és veterán versenyek is. Egyébként az idősebb korban elkezdett vívás is nagyon hasznos. 

Szerinted a vívásban van a különböző fegyvernemeknek imidzse? Ha igen, milyenek ezek?

A tőr művészet: ahogy a pengét vezetik, bebújtatják, és megpróbálják eltalálni azt a kis zsebkendőnyi találati felületet, ahová a hegyét el tudják juttatni. A párbajtőr türelemjáték. Van, hogy kilenc percen keresztül nem történik semmi, nem esik találat, előkészítenek, keresik a tempót, próbálnak túljárni a másik eszén. Idegek harca. A kard pedig sebesség és színház, mindig is az volt. Nagyon gyorsan esnek a találatok, nincs idő fellélegezni, három perc alatt vége lesz egy asszónak, és ennyi idő alatt dőlnek el sorsok. Közben pedig teátrális az egész, mindenki megpróbálja eladni a tusokat, a zsűri felé kommunikál. Mindezekhez kell a sportolók karakterét is elképzelni.

Mindeközben téged alapvetően nyugodt, kiegyensúlyozott sportolónak ismerhetünk, aki introvertált, szerény, nem teátrális alkat – mint például a koreai párbajtőrözők. A habitusod hogyan párosítható össze a kard színház jellegével?   

Azt hiszem, hogy mivel introvertált, visszahúzódó srác vagyok, amikor én reklamálok a zsűri felé, az valahogy hiteles, hamarabb meghallják. Ezt éreztem sokszor már gyerekkoromban is, hogyha nem ugrok minden tusra és reklamálok folyamatosan, akkor, ha szólok, annak súlya van. Gyerekkoromban azért szerettem meg a vívást, mert szabályozott keretek között nyilvánulhattam meg, kapcsolódhattam másokhoz, és önmagam lehettem. A páston olyan intenzív mozgást hajtottam végre, hogy kiadtam magamból minden energiát, amit máshol nem tudtam volna megtenni. Ezt nagyon élveztem, mert ez nem volt meg sem a suliban, sem máshol. Alapvetően jól döntöttünk, mert passzol a személyiségemhez a kard.

Te magad is élsportolói mentorporgramot, coaching- és mentális felkészítés-programot indítottál sportolóknak. Mi ennek a programnak a motivációja, Szilágyi Áron brandjében hol helyezkedik el ez a tevékenység? 

A Magyar Élsportolók Érdekvédelmi Fórumának keretein belül indítottunk coachingot és mentális felkészítést, ingyenesen lehet csatlakozni. Nagyon sok önkéntessel dolgozunk, akik között HR-vezető, egyetemi adjunktus, szakszervezeti vezető, coach is szerepet vállalt, de lényegében hárman vagyunk főszervezők. Régóta foglalkoztat a magas szintű teljesítmény mentális, lélektani háttere. 2010 óta dolgozom együtt pszichológussal, mentális felkészítővel, eleve pszichológia alapképzést és sport mental coach képzést végeztem. Folyamatosan képzem magam, és most már coacholok is sportolót. Ez része lett az életemnek, és azt hiszem, hogy az aktív pályafutásom után is része marad. 

Azt tapasztaltam, hogy pozitív és előremutató folyamatok indultak el a sportolók nyitottságával és tájékozottságával kapcsolatban, ha mentális felkészülésről van szó. Ha a párizsi olimpia után meghallgatjuk a nyilatkozatokat, akkor majdnem minden érmes sportoló megköszönte a pszichológusának vagy mentális felkészítőjének a segítséget. 

Ugyanakkor érzékeljük azt is, hogy még mindig rengetegen kuruzslásnak tartják a sportolói társadalomban a pszichológiát mint tudományt. Edzők sokasága határolódik el tőle, vagy kifejezetten tiltja a sportolóinak, hogy pszichológushoz menjenek; sok sportoló nem igazán tudja, hogy ez miről is szól, hogy eleve sokszor nincsenek meg az alapok ahhoz, hogy egészséges mentálhigiéné mellett jussanak előre. 

Gondolok itt a verbálisan bántalmazó edzőkre, akik sajnos még mindig jelen vannak, ezt valahogy nem tudta levetkőzni magáról a magyar sport, és mi ebben próbálunk változást hozni. Együttműködünk sport mental-coachokkal, mentális felkészítőkkel. Elindítottunk egy programot fiatal sportolóknak, hogy ingyenesen kipróbálják, mit is jelent a coaching, hogyan működik egy session. Ha megtetszik nekik, akkor folytathatják: ez egy ismeretterjesztő edukáció is. Emellett pedig elindítottuk a Penge podcastot, ahol sportolókkal beszélgetünk, de bújtatottan mindig egy mentális egészséggel kapcsolatos témát járunk körbe. Schäfer Andrissal a motiváció kérdését feszegettük, Cseh Lacival az önbizalom, Kökény Beával pedig a csapatépítés volt a téma. Ez egy olyan program, amivel szeretnénk egy kicsit felnyitni az emberek szemét.   

Van bevált módszered a kudarcok, a nehéz helyzetek feldolgozására? 

Egy-egy rosszul sikerült bajnokság vagy olimpia, sérülésből való visszajövetel: a versenyek eleve sok tapasztalatot adnak a kudarcfeldolgozásban. Én magam is dolgoztam együtt mentális felkészítőkkel, és nagyon nagy részük van a sikereimben. Sok módszert kipróbáltam, sokféle helyzetbe kerültem a pályafutásom alatt, van, amit jól oldottam meg, és voltak kudarcok is, amiből tanultam. De itt nem arról van szó, hogy valaki lefogy egy terméktől, és elkezdi népszerűsíteni. Ez egyszerűen mindig is érdekelt, és ha már ilyen jellegű tapasztalatom is van, miért ne építsem be ebbe a munkába? Mentális felkészítőként, coachként segítek a sportolóknak a jobb teljesítmény elérésében. A munkám alapja az empátia, a hitelesség és a megfelelő szakmai háttér. Mindezektől függetlenül én elsősorban élsportolóként definiálom magam.

Komoly műtéten estél át tavaly ősszel, de idén nyáron már a genovai EB-n nyertél ezüstérmet egyéniben, míg a csapat aranyérmes lett. Milyen az állapotod most, és mi lesz a következő verseny, amire készülsz?   

Ami a műtétekből (az Achilles-ín csontos tapadásánál küzdött krónikus gyulladással, ami a párizsi olimpián megnehezítette a versenyzést, és 2024 őszén operációra szorult – a szerk.)  fakad, az folyamatos monitorozást igényel: oda kell figyelni, hogy a testem milyen jelzéseket ad egy-egy időszak terhelése alatt a különböző feladatok során. Ez nem unikális, nem az én felkészülésem sajátossága, egy élsportoló életében folyamatosan jelen van, de egyedi tervezést és karbantartást igényel. Tíz-tizenöt éven keresztül volt napi két edzésem, délelőtt és délután, de most megpróbálok visszavenni belőle, és igyekszem periodizálni. Vannak olyan időszakok, amikor jóval kevesebbet edzem, vagy akár teljes egészében csak pihenek, illetve a felkészülési időszakban is intenzívebb edzéseket csinálok több pihenővel. 35 évesen már nem attól fejlődöm, hogy hat órát eltöltök a teremben. A szezonnyitány idén egy decemberi Grand Prix lesz Orleans-ban, majd jön az országos bajnokság december végén, januártól pedig folytatódnak a nemzetközi versenyek. 

Párizs után és a sérülésed miatt kicsit mintha sötétebben láttad volna a jövőt, és a nyilatkozataidban még egy-két aktív sportolói évről beszéltél. Most milyenek az élsportolói kilátásaid?

Mivel nagyon olimpiacentrikus a sportág, ezért mi hatványozottan olimpiai ciklusokban gondolkozunk, így minden ötkarikás játék után el kell gondolkodni azon, hogy van-e értelme még négy évet belerakni. Párizs után nem volt teljesen egyértelmű számomra, hogy én ezt még egy olimpia ciklusain keresztül szeretném-e csinálni, találok-e kellő motivációt, megtalálom-e a kapaszkodókat és a célokat. Mivel ezt nem láttam tisztán, ezért évről évre igyekeztem haladni. Az első évem nagyjából ráment a műtétem utáni rehabilitációra, és az idő nagy részét a gyógytornákon és a kezeléseken töltöttem, nem pedig a vívóedzéseken, de ebből szerencsésen és eredményesen kijöttem. A genovai Európa-bajnokságon ezüstérmes lettem (a magyar férfi kardcsapat aranyérmet nyert – a szerk.), és azt hiszem, a világbajnoki hetedik helyemmel sem kell nagyon szerénykedni. Ezek adtak muníciót a következő évre biztosan, de az is lehet, hogy ez Los Angelesig kitart. Tehát folyamatosan keresem a motivációt, mert napi szinten kell izzadni, hogy az ember ott lehessen a legjobbak között. Most egyébként nagyon pozitívan látom a jövőt és a pályafutásomat, mert azt hittem, hogy 35 évesen egyre nehezebb lesz a fiatalokkal is felvenni a versenyt – de ez egyszerűen nincs így. Tévedtem. Sokat változott az élsport: kimunkált edzésmódszerek vannak, ott áll mögöttünk a táplálkozástudomány, az élettan, a sportorvoslás: 35 évesen is tudok magas szintű teljesítményt hozni. Azt még mindig nem döntöttem el, hogy Los Angelesnek nekifutok-e vagy sem, de az biztos, hogy most jól érzem magam. 

Van olyan társadalmi téma, amely különösen közel áll a szívedhez? Mit képviselsz szívesen? 

A jövőbe és a fiatalokba való befektetés mellé bármikor teljes mellszélességgel odaállok. Én is így kezdtem, és a támogatóim, az edzőim mondhatni befektettek a jövőmbe, és bízom abban, hogy megtérült nekik ez az invesztíció. 

Miben segítenek a támogatók?

A sportszponzoráció nem egyszerű ügy: ha egy cég ezzel szeretne foglalkozni, akkor el kell döntenie, hogy az Olimpiai Bizottságot szeretné-e támogatni, valamely sportág szövetsége mellé áll, vagy egy klubot – vagy csak egy szakosztályt – szponzorálna, esetleg egy egyéni sportolót. A One Magyarország nagyköveteként fontos számomra, hogy ne csak a sport világában, hanem a szurkolók számára sokszor láthatatlan üzleti és társadalmi folyamatokban is hitelesen képviselhessem azokat az értékeket, amelyekben hiszek. A One Alapítvánnyal együttműködve például olyan kiemelt projektekben veszek részt, amelyek valódi, kézzelfogható társadalmi hatást gyakorolnak a közösségek fejlődésére az oktatás, a fenntarthatóság és a digitális innováció területén.

Mi mostanában a hot topic, amivel kapcsolatban előadni hívnak?

Leginkább a változásmenedzsment kapcsán. Annyi kérdőjel van a mostani világban, hogy ezekkel hatványozottan kell foglalkozni, én ehhez általában az edzőváltást szoktam kapcsolni, mert ez egy hatalmas, mindent megmozgató változás. Vannak klasszikus motivációs előadásaim is, például, hogy miként kerülhető el a kiégés, ez inkább felsővezetőknek szól, akiknek a karrierjében különösen fontos a motiváció. 

Paradigmaváltás van-e az élsportban azzal kapcsolatban, hogy hogyan menedzselik magukat a sportolók a karrierjük zenitje után? Szükség van-e az alaposabb felkészítésre, vagy az ezzel kapcsolatos tudás bővítésére? 

A visszajelzések alapján nagyon vegyes a kép. Az biztos, hogy pályafutása végeztével a sportoló nagyon magára marad, hiszen az egyesülete, a szövetség vagy az Olimpiai Bizottság addig lehet ott mellette, amíg aktívan versenyez. Mentálisan ez borzasztó nehéz, hiszen hirtelen minden keret eltűnik, ami az életét addig formálta, amihez igazodott. Volt, akinek négy-öt évig tartott, amíg megtalálta a helyét a civil világban. Az erre való tudatos készülés csak előnyére válik a sportolónak. Sok edző azt mondja, hogy „a húszas éveid elején te csak sporttal foglalkozz, mindent fektess bele, majd ráérsz tanulni”. Sok sportágban a kultúra része, hogy a sportolók egyetemre járnak, képzik magukat, a vívás is szerencsés ebből a szempontból, mert egy kulturális sportág. De attól még, hogy valakinek lesz egy diplomája, egyáltalán nem biztos, hogy fel is készült a civil életre. Itt jön a képbe a Pannon Egyetemmel közös duális képzésünk, ami egy általuk és nemzetközi szinten kidolgozott programra épül, és kifejezetten a sportolókat készíti fel többek közt a munkerőpiaci integrációra, a karrierváltásra, a pénzügyi tudatosságra. Komplex megtámasztó rendszert szerettünk volna adni a sportolók kezébe, mert tudjuk, hogy ez legalább annyira nehéz kihívás, mint amivel a sportkarrierjük során a versenyeken szembesülnek.