Varga Balázs: Ugyan nem vagyok kommunikációs szakember, hiszen klubkoncerteket szervezek, zenekarokat menedzselek, de látom a partnereink elakadásait, eszközhasználat, platform, korosztályos viszonylatban. Az egyik legnagyobb kihívás az algoritmus…

Vető Viki: Kétségtelen, és ez nem korosztályfüggő. A fiatalokra inkább jellemző, hogy nincs kontrolljuk, de annyira sok inger és információ ér mindenkit, hogy a digitalizáció inkább a befogadó kifáradásához vezet. Túltoljuk az infót, és nem tudom, ennek a hatékonysága mennyire mérhető a jegyeladásban.

V.B.: És közben a technológiák egyik napról a másikra elavulnak. Egyik, kamaszgyerekeket nevelő kollégám mondta nemrég, hogy bizonyos platformok és technológiák kapcsán már a 16 éves is öregnek számít, mert annyira gyorsan jönnek az újak.

V.V: És ha megengeded magadnak, hogy valami ne érdekeljen, akkor azt fogod érezni, hogy lemaradtál, mert ez nem a munkád, nem gazdasági kényszered. Ami igazán fárasztó, az az, hogy nincs idő gondolkodni és nincs idő kételyeket megfogalmazni, csak jönnek az információk. A digitalizációnak le kell tisztulnia.

V.B.: Művészoldalról is komoly teher a saját csatornákon jelen lenni, megfelelő tartalmakat a megfelelő platformokra helyezni, hogy a rajongók érezzék: törődnek velük. És ugyanez igaz fesztiváloldalról is: ha csak egyvalaki nem eléggé naprakész, könnyen félremehetnek a kampányok.

V.V.: És mire ezt észreveszed, már elvesztetted a figyelmet, amit ugyan vissza lehet hozni, de az költséges. Ha a művészek nem gyors, pillanatnyi figyelmet szeretnének, akkor lassabban, de masszívabban és tartósabban  magukhoz tudják kötni a közönségüket.

V.B.: Ez attól is függ, hogy ki mennyire tudja kezelni az érzéseit, hiszen ők is mindenhol szeretnének jelen lenni, de azok a módszerek, amiket korábban alkalmaztak, már nem működnek, sem a közönség, sem az algoritmus szempontjából. Ez okozhatja az elakadást: hiába csinál jó zenét, nem tud elérni az emberekhez. Az természetes, hogy valakinek elöregszik a közönsége, de ha nem tud megújulni és eljutni az emberekhez, akkor csapdába esik.
Közben pedig mindenhonnan a nagy helyszín, a nagy produkció presztizse érkezik, jelenleg ez a nagy tett előadói szinten.

V.V.: Egy idő után minden lecseng nem lesz mindig igény csak a nagyra, a sokra, lehet, hogy egy idő után már az is szempont lesz egy-egy  helyszín kiválasztásánál, hogy magához visszataláljon, kicsit talajt tudjon fogni… Mindeközben azt is látom, hogy elindulnak tudatosabb dolgok az online jelenlétben – főleg a 25 évnél idősebbek körében, mert nem tud az emberi agy mindezzel lépést tartani.

Abban bízom, hogy a technológiai megoldásokat, digitális cuccokat egyszerűen  csak használni fogjuk, mint eszközt. Szerintem mi, akik analógból indultunk, ezt értjük, tudjuk, mit jelent még, ha a mindennapokban be is húz az egész digitális élet. 

A fesztiválok esetében is az lesz a meghatározó, hogy hogyan tudunk hosszú távon kapcsolódni egy-egy  fesztivállal, ne valamelyik online platformon érezzük, hogy a része vagyunk valaminek. Egyszerűen fogalmazva: szeressünk ott lenni, érdekeljen, mi minden van ott, ott vesszünk el helyben a sok inger között. 

Napijegy, mint kapudrog

V.B.: Mi a Fekete Zajjal ez utóbbiak vagyunk, mert a látogatókra bízzuk a felfedezést. Nincs is olyan nagy headliner, aki a mi színpadjainkon elférne és igazán nagyot szólna, és abban a kategóriában, amiben mi mozgunk, nem vagyunk versenyképesek egy budapesti helyszínnel. Persze, ettől még vannak headlinerek, de egy ésszerű határig, mert nem tudjuk egy zenekar miatt kimozdítani Budapestről az embereket. És a cél a bérletesek számának megtartása, növeléséről jelenleg nem álmodhatunk – sem mi, sem más fesztiválok szervezői.

V.V.: Nálunk a jelen állás szerint a jegyelőadások jó számokat mutatnak. Különösen a magyar látogatók körében látunk nagy ugrást. Kérdés, hogy ez vajon a programnak szól vagy a fesztiválnak, de mi azt hisszük, hogy mindkettőnek. Az idei headliner sorunk elég erősre sikerült, miközben folyamatosan csinosítjuk, színesítjük a Szigetet. A nemzetközi porondon éppúgy fontos a fellépők sora, mint a vendégélmény. 
De azt látjuk mi is, hogy a nagy koncertszervezők elviszik a közönséget, az embereknek egyre kevesebb pénzük marad fesztiválozni.

V.B.: És fesztiválozni drága lett, a kérdés az, hogy hányan tudnak egy nyaralást egy fesztivállal abszolválni?

V.V.: A koncert is drága, és ha elmennek több koncertre, drágábban jönnek ki, mint egy Sziget napijeggyel, amiért rengeteg programot kapnak.

V.B.: Nekem az a legnagyobb kérdésem, hogy tudnak-e fesztiválbérletre áldozni, mert a napijegyek értékesítése most nálunk jól néz ki. De a napijegyes kevesebbet van a fesztiválon, kevesebbet költ, kevésbé kötődik, ezért mi pár éve a jegyeket a bérletek „kapudrogjaként” határoztuk meg, ám sajnos ettől nem nőtt a bérletesek száma. És nálunk kis fesztiválként ugyanazt az infrastuktúrát kell felépíteni 1000-1200 főre mint 1500-ra, és ezt a szintet nem tudjuk meglépni.

V.V.: Ugyanakkor a közösségre nagy igény van, de a fesztiválok esetében ezt nem látom. Talán azért, mert a fiataloknak ez nem volt meg a Covid miatt, utána pedig koncertekkel kezdtek, nem fesztivállal és itt lett egy nagy lyuk.

V.B.: Én is ugyanezt érzem, nekünk klubkoncertes fronton az Arénával kell versenyeznünk. Én rock-metál-indusztriál vonallal foglalkozom, és Európa-szerte azt látom, hogy ebben a műfajban küzdenek az előadók és inkább összállnak ketten-hárman, hogy nagyobb helyszíneken játszanak.

V.V.: Pedig ez az a közönség, ami valóban elmegy a koncertre…

V.B.: Igen, ők szeretik az élő koncerteket, és ez egy működő ökoszisztéma, de ahogy megyünk lejjebb az aljára, 2-300 fős jegyeladásokkal nem jön ki a matek. Drágább az utazás, a klub, és így egy nagyon értékes része esik ki a zenének. Belföldön is érezhető: vidéken nagyon drága a klubozás, aki az Arénába megy, az pedig inkább visszatartja a turnét, hogy oda jobban fogyjanak a jegyek, és kevés az olyan produkció, amely képes Budapesten kívül akár 500 fős közönséget vonzani. Ennél kisebb létszámmal pedig sokszor nem éri meg, így néhány kivételtől eltekintve vidéken nagyon leült a klubélet.

V.V.: Holott pont ezek azok az élmények, amelyek utána generálják a következőt.

V.B.: Fiatalként jobb esetben egy klubban találod meg az első zenei élményedet és nem egy falunapon, zsibvásáron, ahol a zene másodlagos. És ennek van most egy ellenkultúrája, ami az elektronikus zenéből táplálkozik: a DJ-k nem klubokban, hanem illegális helyszíneken játszanak, nem profi működésre alapozva, sokkal inkább alulról szerveződve, közösséget építve, mindentől távol, semmiképpen sem fesztiválosra építve. Ez klubos szempontból szomorú, de egyébként nagyon izgalmas tendencia.

V.V.: Én rendszeresen kutatom az online-offline igényeket és én is beléjük futottam már, sokan nem is éjszakai, hanem délutáni programokat csinálnak. Izgalmas, pont amiatt, mert a digitalizáció átszőtte az életed és kell egy ellensúly. Ha a Gen Z-t nézzük, ők jobban szeretik a kisebb helyeket, kerülik a tömeget és sok olyan parájuk van, ami régen nem volt jellemző a fiatalokra, ugyanakkor ők is szeretik a közösséget - és ezek pont a folyamatos online jelenlét miatti bizonytalanságot kompenzálják. Nehezen mozdulnak ki abból a biztonságos zónából, ahol jól érzik magukat, mert a telefonon tömegével ömlik rájuk az információ és ez rengeteg lehetőséget és ingert ad, ami frusztráló. Ha a fesztiválozásra gondolsz, ott mindenki meg akarja mutatni létezésének az esszenciáját, ami egy mindig nagyon intenzív jelenlét és talán ez azt váltja ki, hogy te nem akarod ezzel felvenni a versenyt.

V.B.: A Fekete Zaj pont ezért különleges. Mi a közönségünktől épp azt a visszajelzést kapjuk, hogy van életterük, nem tömegben élik meg a fesztivált. Tudnak egyedül lenni, a természetben sétálni – vannak helyszíneink az erdőben és oda próbálunk techno-közösségeket elhozni, a saját DJ-jükkel.

Nagyon sokat beszélgetünk velük, év közben saját, zárt csoportjainkban, a fesztivál utolsó napján pedig a stáb készít reggelit a közönségnek és leülünk közéjük, ahol szabadon kérdezhetnek, mi pedig elmondjuk saját meglátásainkat. Ez egy sokkal közvetlenebb kommunikáció és a látogatók emiatt sokkal inkább magukénak érzik a fesztivált. És akinek fontos ez a négy nap a nyárból, az szívesen vesz merch termékeket is – sőt, arányaiban sokkal több ilyen áru fogy, mint más fesztiválokon. Jó látni, ahogy városszerte jönnek velünk szembe ezek a cuccok, és ezért csinálunk közösségi támogatói kampányt is – ezzel nem csupán a rendezvényt lehet segíteni, hanem azokat is, akiknek idén nem jön össze a belépő.

V.V.: Volt olyan változás, amit épp a közönség kérésére vezettetek be?

V.B.: Persze, megkérdezzük őket arról, hogy több vagy hosszabb koncertek legyenek, mikor induljanak a túrák, infrastruktúrával és vendéglátással kapcsolatban is kapunk ötleteket, hogy otthonosabb legyen a rendezvény és nyilvánvalóan zenei inputok is jönnek. Ilyenkor elmondjuk például, hogy a zenekarok pályázhatnak is a részvételre, nem csak mi hívjuk meg őket, de erre fel kell hívni a figyelmüket. És a zenekaroknak is elmondjuk, hogy ismerjék meg egymást, járjanak egymás koncertjeire, esetleg lépjenek is fel együtt, hogy a közösségi médián kívüli közösségépítés is megvalósuljon, a klasszikus módszerekkel. Ha ezek korábban működtek, most is van létjogosultságuk.

V.V.: A Szigeten mi is készülünk új helyszínekkel és új negyedekkel, de épp ez a személyes kapcsolódás az, amit a folyamatos online jelenléttel nem kapsz meg. Ha valaki ehhez következetesen ragaszkodik és szépen építi, akkor biztos bázis lehet. A digitális kommunikációval a profik nagyon szép eredményeket érnek el, de ez szép lassan kiégeti az agyat. A „szeretek fesztiválra járni” momentum viszont nem teremthető meg figyelemelvonással, az csupán impulzusokat ad, a hosszútávú lojalitáshoz más kell. Az a jó, ha valaki nem azt nézi, hogy ki lép fel az adott rendezvényen, hanem hogy mikor lesz a fesztivál, mert bízik abban, hogy a szervezők jó line-upot hoznak össze.

V.B.: A zárt csoportban megkérdeztük, hogy ki miért vesz napi- vagy hetijegyet, mert az eladásokból látszott, hogy a bérletesek nagy része már az első fellépők bejelentése előtt megvette a passzot. Megerősítették: nem a névsorban látják a kihívást, mert tudják, hogy jó programot fogunk összehozni. Ezt nagyon jó volt hallani, de távolról sem jelenti azt, hogy programszinten hátradőlhetünk.

V.V.: Nyilván nem, de ez egy hozzáadott érték. Kicsit erősen fogalmazva, egy fellépő el tud vinni bármilyen helyszínt, de a fellépő az csak egy koncert és nem alakít ki érzelmi kapcsolódást hosszú távon, mondjuk egy fesztivállal.

V.B.: Tapasztalataim szerint a zenészek már nem is nagyon kommunikálnak arról, hol lépnek fel, maximum a bejelentéskor vagy érkezés előtt egy nappal.

V.V.: Főleg, ha valakinek sok fellépése van… Rengetegszer hallom, újságírótól, kollégától, baráttól, hogy egyszerűen telítődött információval – és persze ezek nagy része hasznos is –, de a kérdés az, hogy mindebből vajon mi az, ami hosszú távon meg tud maradni? Van-e idő szintetizálni az ismereteinket, tudásunkat, az információkat, hogy egyáltalán, mire van szükségünk?

V.B.: A bejelentés is csak a nagy sztárok esetében hírérték, alapvetően több sztorit kell adni az újságírónak.

V.V.: Szakmailag nem az a kihívás, hogy a nagyszínpadra bejelents egy világsztárt, hanem azt átadni, amiért érdemes akkor eljönni, amikor épp nem a headliner van műsoron. Attól még, hogy az aktuális kedvenced épp nem lép fel, rengeteg jó zene és egyéb dolog van, amit máshol nem kapsz meg – de ez az info lehet, hogy épp a hatalmas mennyiségű információ miatt nem megy át vagy marad meg. Tényleg csak az érzelmi kötődéssel lehet nyerni.

V.B.: Vannak a sajtóval való együttműködésekre jó példáitok?

V.V.: Extra sztori nincs, de az, hogy mennyi műfajt tud adni a Sziget – világzene, cirkusz, színház, stb.  – és rengeteg szórakozási lehetőség van a Vándor Vurstlitól a Civil Szigeten át a Yettel Colosseumig, amit az év többi részében nem láthatsz, már megmozgatja az újságírókat.

V.B.: És ezt hajlandóak a nagy fellépők is kommunikálni?

V.V.: Nem, ők nem szoktak körbemenni a Szigeten, és jóval kevesebb interjút adnak. Amikor én elkezdtem dolgozni, még sajtótájékoztatót is tartottak a fellépők, azóta saját platformjukon mondják el, amit akarnak. Inkább a helyszínek és a sajtó a partnerek, főleg, ha extra tartalmat adsz, amik odakötik az embereket. Ezek tudják megkülönböztetni a Szigetet, ettől más, mintha elmennél az Arénába egy koncertre.

V.B.: Korábban is megjegyezték már a fellépők, hogy a Sziget nem olyan, mint más fesztiválok: a városban van, nemcsak színpadok vannak, hanem vizuálisan is rengeteg inger éri az embert.

V.V.: Igen, de megkérni erre őket nem lehet. Van, aki visszatér, és elmondja, hogy ez a kedvenc fesztiválja, azonban nem ez a jellemző. Azért mondjuk Shawn Mendes például nagyon oda volt a korábbi szigetes koncertje miatt és nyilatkozta is itt-ott, Martin Garrix meg örömmel posztolta a tavalyi fellépését. 

V.B.: A kisebb, underground előadók is nagyon nehezen mozgósíthatóak, és idejük sincs a kommunikációra.

V.V.: És esetlegesen azt is tudják, hogy ez egy értékesítési eszköz, amit ők nem szívesen adnak ingyen – és talán van az a pénz, amiért a világba kiabálják, hogy ez a világ legjobb fesztiválja.