Nem egyik napról a másikra történt, nem volt egy konkrét pont, amikor hirtelen elfelejtettünk vitatkozni, kérdezni vagy véleményt formálni. Másfél évtized alatt, lassan, fokozatosan szoktunk le róla, mint a béka a fazékban: alkalmazkodtunk, halkultunk, majd végül elnémultunk.

Pedig nem volt ez mindig így.

Fiatal voltam, és mentem előre – szó szerint a falon is át. Nem mérlegeltem, nem finomítottam: kimondtam, amit gondoltam, amikor és ahol annak helye volt. 

A vélemény természetes volt, nem stratégiai kérdés.

Az elmúlt bő tíz év történései azonban engem is formáltak. Óvatosabb lettem, talán túl óvatos is. Ma már sokszor mérlegelek, visszafogok, újrafogalmazok – még akkor is, amikor pontosan tudom, mit gondolok. És miközben ezt leírom, azt is érzem: ez a fajta óvatosság nem múlt el. Még mindig bennem van a beidegződés.

És azt gondolom, ezzel nem vagyok egyedül.

Pedig az ezredfordulótól új korszak nyílt meg a kommunikációs szakma számára: egyre bővültek a médiaplatformok, sokszínűsödött az eszköztárunk. A nyilvánosság növekedése alapvetően alakította át a szakértői szerepet. Míg korábban a megszólalási lehetőségek korlátozottak voltak, mivel egy nyomtatott újság terjedelme véges, addig az online és később a közösségi média megjelenésével ez a korlát megszűnt.

Az internetes portálok, blogok és digitális felületek állandó tartalomigénye új helyzetet teremtett: folyamatos igény lett értelmezésre, kontextusra, véleményre. Ebben a környezetben a szakértők szerepe nemcsak megjelent, de gyorsan fel is értékelődött, hiszen ők tudtak kapaszkodót adni az egyre bővülő információáradatban.

Iparági szakértők szólaltak meg, cégek képviselői mondták el világos álláspontjukat, és a szakmai viták nem kivételnek, hanem alapállapotnak számítottak. Volt tere az érveknek, és volt értéke a különböző nézőpontoknak.

Azóta egy teljes generáció nőtt fel úgy, hogy ezt már nem tapasztalta meg.

A csend normalizálódása

Másfél évtized alatt lassan, észrevétlenül megváltozott a kommunikációs kultúra. Egyre kevesebb szakértő vállalta a nyilvános megszólalást, a vállalatok kommunikációja óvatosabbá és kontrolláltabbá vált, a szakmai viták helyét pedig fokozatosan a hallgatás vagy a kockázatkerülő, semmitmondó üzenetek vették át.

Ma már ott tartunk, hogy nemcsak a cégek nem mondanak véleményt egy-egy törvényjavaslatról, legtöbbször már meg sem kérdezik őket.

A folyamat nem független a hatalmi és intézményi környezettől sem. Sokan megtapasztalták, hogy a nyilvános véleményformálásnak következménye lehet, különösen akkor, ha az eltér a domináns állásponttól. Ez a légkör óhatatlanul a visszafogottság irányába terelte a megszólalásokat.

És ez a hatás velünk marad. Nem egyik napról a másikra múlik el. 

Az óvatosság beépül, reflexszé válik, még akkor is, amikor már lenne tér a megszólalásra.

Mit veszítettünk el?

A vélemény nem pusztán állásfoglalás, hanem jelenlét a szakmai, iparági és gazdasági térben: irányt mutat, kontextust ad, segít megérteni a döntések hatásait, párbeszédet teremt, és lehetőséget ad arra, hogy egy-egy témát új megvilágításba helyezzünk.

Amikor ez eltűnik, nemcsak a kommunikáció szegényedik el, hanem maga a szakma is. A fiatal kollégák számára nem marad minta arra, hogyan lehet kulturáltan vitatkozni, érvelni, vagy akár egyet nem érteni.

Ha nincs vita, az nem a béke jele, hanem a párbeszéd hiányáé.

Újra kell tanulnunk megszólalni

Újra meg kell tanulnunk véleményt mondani, nem hangosan vagy erőből, hanem érthetően, felelősen és bátran.

Újra meg kell tanulnunk meghallgatni egymást, elfogadni a különböző álláspontokat, és nem ellenséget látni a másként gondolkodóban.

A szakmai vita nem konfliktus, hanem értékteremtés.

Közös felelősségünk

Ebben a folyamatban a szakmai közösségeknek és szövetségeknek kiemelt szerepük van, nem elég követni a változásokat, irányt is kell mutatnunk: fórumot adni a megszólalásnak, bátorítani a szakértőket, és példát mutatni abban, hogyan lehet kulturáltan, szakmai alapon vitázni. Ez egyértelmű felelősségünk.

Most van itt az idő

A kommunikáció nem csupán eszköz, hanem lehetőség is: arra, hogy formáljuk a környezetünket, hatással legyünk a döntésekre, és visszaadjuk a szakmai párbeszéd értékét.

És bár tudjuk, hogy az elmúlt évek reflexei még sokáig velünk maradnak, mégis el kell kezdenünk. Mert beszélni kell róla. 

El kell kezdenünk visszatalálni ahhoz, ami valaha természetes volt: a nyílt, őszinte, szakmai alapú párbeszédhez.

Most van itt az ideje annak, hogy újra megtanuljunk szabadon beszélni.

Hogy a fiatal kollégák ne csak azt lássák, hogyan kell csendben maradni – hanem azt is, hogyan lehet jól, felelősen és bátran megszólalni.

Földes Veronika, MPRSZ, főtitkár