Amikor az újságíró pályát választotta, milyen életformára számított?

- A burkolóénál lazábbra, kötetlenebbre és kevésbé mocskosra. A 90-es években még elég nagy divat volt az alkoholizmus ebben a szakmában is, ezt nagyrészt az autós újságírás miatt sikerült megúszni. Ott ugye állandóan tesztautót hoz el az ember, vagy visz vissza vagy fotózni vagy videózni, úgyhogy hál’isten nincs az az ugorjunk ki a gangra egy spanglira vagy a kocsmába egy unikumra életstílus. Meg hát ugye nagyon nem mindegy, milyen újság, milyen beosztás, milyen médium. A Günter Wallraff-féle tényfeltáró kohósalak-lapátolástól a Návai Anikó fémjelezte celebvilágról történő hazudozásig elég széles a skála. Én riportot is szeretek írni, meg autótesztet is, meg interjút is szívesen csinálok. A publicisztika sosem ment -, úgy érzem, a semmiről kéne valamit írni, és ez aztán elkezd nyomasztani. Párszor muszájból írtam, aztán igyekeztem elmozogni. Véleményem nyilván van a világ nagy dolgairól, de azt szeretem inkább egy autótesztbe vagy sörkóstolóba ágyazni.

Mikor dolgozott többet: pályája elején vagy most?

- Most, egyértelműen. Viszont most egyértelműen kevésbé fáj. A rutin óriási dolog. Meg amikor kezdtem, nem volt még internet, tehát a szükséges információk begyűjtése nem 0,2 másodpercig tartott. Nem beszélve a feldolgozásról, amit a CTRL/F jelentős mértékben könnyít meg. De annyira, hogy én ezeknek a dolgoknak napi szinten tudok örülni. Meg néha az is eszembe jut, hogy amikor a Kossuth rádió szombat délelőtti magazinjába gyakorlatilag egy valódi pengével vágtam a mágnesszalagot, mint vágás, ott azért nem kellett imádkozni, hogy a vágópont kijöjjön frame-re. Az is lehet, hogy nem dolgozok többet, csak többet termelek hatékonyabban, de szerintem a munkaóra is több. Csak sikerült úgy kialakítani a munkakörnyezetet, hogy a sok munka sem fáj.

Mi szórakoztatta, kapcsolta ki akkoriban? Hogyan kapcsolódott ki mondjuk 20 évvel ezelőtt? Mi tette akkor boldoggá?

- A motorozás. Nyilván a koncertre járás, a berúgás meg a csajozás is jó, de azzal több volt a nyűg meg a macera meg a tervezhetetlenség, pedig a VMax 1200-esem is tartogatott meglepetéseket. Meg azt is tudtam értékelni világéletemben, hogy van egy munkám, amiért kapok fizetést, ami azért sem akkor, sem most nem kis dolog. Meg általában az élet apró örömei: tévesen azt gondolni, hogy láttam egy új madárfajt az Árpád-hídon, meghallgatni egy lemezt, ami nagyon jó, de a létezéséről sem tudtam, esetleg egy látványos naplemente.

Mennyi az az idő, amit mindenképpen magára szán, bárhogy alakuljon is a napja vagy a hete?

- Hetente legalább háromszor elmegyek futni - az kell is -, közben podcastokat hallgatok. Valahogy a zenehallgatás kikopott; a futásnak elrontja a ritmusát, motorozás közben meg veszélyesnek tartom, mert kitakarja a közlekedési zajokat, amiket a beszéd nem. Otthon meg, mondjuk cikkírás vagy videóvágás közben nem lehet – vagy én legalábbis nem tudok – zenét hallgatni. Vettem egy elektromos dobot karira, mert világéletemben szerettem dobolni, de mindig másokéra kellett rájárnom. És ez szépen ott áll a hálószobában, és néma, csak fülhallgatóban jön a stadionkoncert-érzés. Az a középtávú stratégia, hogy eldoboljam a Motörhead Overkill című számát, de nem a sorlemez-változatot, hanem a koncertet. Mármint az Animal-féle koncertet, nem a Mikkey Dee-set. Gigászi feladat egy amatőrnek, de ez egyben szépséget is ad neki - videojátékból is a nehezeket unja meg az ember kevésbé. És ilyenkor - mármint dobolás közben - hallgat az ember zenét. De ez inkább termelés, mint fogyasztás, mondaná erre okoskodva egy médiaszociológus.

Mi teszi boldoggá, elégedetté? Változott-e a boldogságról alkotott felfogása az évek során?

-Igen: a családi életre nem számítottam, mint boldogságforrásra - aztán tessék. Mondjuk, lehet, hogy erre meg kell érni, vagy ilyesmi. De most már elég sok éves tapasztalatból mondhatom, hogy bevált. Kicsi kunyhó, szerető szív, messze égbolt, tiszta, kék, ahogy Karinthy írta a Szabolcska Mihály-paródiában.

Mennyire befolyásolják az általános közérzetét a körülöttünk zajló események?

- A kétharmad meg az ukrán háború? Az én kedvemet is el tudja rontani. A család azért ilyenkor is óriási találmány: együtt nézni a kanapén valami hülyeséget, az csodálatos dolog. Amikor pedig politikai okok miatt szétkúrják az ember munkahelyét, az rossz. Az is nyomasztó tud lenni, de amíg nem rabolják el az embert, mint a belorusz meg az orosz újságírókat, nem beszélve a meggyilkolt mexikóiakról, addig ugye ne panaszkodjunk.

Van-e olyan módszere, amivel képes kizárni a külvilágot?

- Nem tudom kizárni a külvilágot, meg nem is akarom, inkább igyekszem alkalmazkodni.

Hogyan képzeli az életét egy újabb 20 év múlva? Min akar változtatni, és mi az, amin semmiképpen?

- Még közép távra sem nagyon tervezek, inkább a következő lépésre koncentrálok. Azért remélem, 73 évesen elbír még az ember egy nagyköbcentis túramotorral. Túramotor alatt természetesen cruisert értek, de nem könnyű elmagyarázni a különbséget olyannak, akit nem érdekel, meg minek is. Nem próbálom kitalálni, hogy a mai sajtóból addigra mi marad, vagy mi lesz, egyáltalán lesz-e, hiszen egyrészt úgyse tudnám kitalálni, másrészt meg úgyis kiderül. Amúgy szerintem lesz, de majd meglátjuk. Az írott, a rádiószerű, mai fogalmaink szerint podcast, és a videóstartalom-gyártásra fel vagyok készülve, ha meg addig még feltalálnak valamit, majd meglátom, hogyan kell nekilátni. Az újságírás, illetve általában a tartalomgyártás azért jó ideje fel van találva. Időnként jönnek divatok, mint a gonzó, hogy annyira bedrogozunk, hogy a végén saját magunkról írjuk a riportot, de az alapok azért elég sztenderdek, akár írás, akár hang, akár videó.

Gönczi Annamária, Kiskegyed