A súgógép a tüzes pokol lett volna

Vitray Tamás a magyar televíziózás első harminc évének legikonikusabb alakja. Ha nem is mindig mintája, ám feltétlenül támpontja volt kortársainak és az utána jövőknek is, de nem volt vele könnyű – ezt ő sem tagadja. Interjúnkban 56-os szökési kísérletéről, 71-es amerikai útjáról, propaganda- és kereskedelmi médiás tapasztalatáról, valamint a sportriporterek mai ellentmondásos szerepéről és az újságíró felelősségéről is szó esik. 

A szálloda halljában, ahol Vitray Tamással találkozunk, épp Simón Peresz temetését közvetítik élőben, hang nélkül egy nagyméretű plazmatévén. "Ha az ember nem hülyül el teljesen vagy nem beteg nagyon, 93 évesen meghalni nem olyan nagy dolog" – mondja, amikor arról kérdezem, mennyire van képben a volt izraeli államférfi munkásságával. Nincs egyébként, mondja teljesen őszintén, olyan természetességgel és nyugalommal, mint amikor a Tengerre, magyar! című 1981-es, a Vörösmarty tengerjáró hajó távolkeleti útját bemutató filmben félmeztelenül, egy halászsapkában beszél a kamerába, majd leveszi a sapkát, hogy „ne legyen tiszteletlen a nézővel".

Egy 93 éves ember életművében is feltehetően a halála a legkevésbé érdekes pillanat. Akár egy halászsapkához is hasonlíthatnánk, ha nagyon tiszteletlenek akarunk lenni. De nem akarunk.

Vitray Tamás

A szálloda a Vígszínház mögött van, Vitray azért jár ide, mert egyrészt nem Budapesten lakik és szüksége van egy bázisra, ahova találkozókat beszélhet meg, másrészt az ötvenes évek elején a Vígszínházban dolgozott díszletmunkásként.

„Minden pótmegoldás volt. Valamit el kellett kezdenem, miután jelentkeztem a Színművészetire rendező szakra és nem vettek fel. Major Tamás azt mondta, hogy menjek el színházhoz tanulni, és egy év múlva jöjjek vissza. Ahhoz nem fűlött a fogam, hogy elvigyenek katonának és három évet elvegyenek az életemből. 18 éves voltam. A nagyapám itt dolgozott negyven évig a háború előtt, így családilag is kötődtem a színházhoz.”

Vitray az érettségi után közvetlenül, 1951 és '52 között dolgozott a Vígszínháznál. 522 forintos fizetésével gyakorlatilag családfenntartó volt, ketten éltek a nagyanyjával. Közben nappali angol szakra járt – ez feküdt neki leginkább, hisz angolból érettségizett: a második világháborúban kezdte a nyolcosztályos gimnáziumot, az orosz akkor még nem volt kötelező.

Végül háromszor felvételizett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, de egyszer sem vették fel. Huszonöt évvel később tért oda vissza először, stúdiógyakorlatot oktatott. Majd a rendszerváltás után másodszor is meghívták, amikor elindult a televíziós szerkesztő, rendező, műsorvezető szak. Volt adjunktus, majd docens, végül egyetemi tanárként fejezte be.

A saját kárán tanulta meg

A ma nyolcvannégy éves Vitray Tamás médiakarrierje a rádióban kezdődött, a nyelvtudása miatt került ide. „A Magyar Rádiónak rövidhullámon volt tíz idegennyelvű adása, angol nyelven is, nem vitatható propagandaszándékkal. 1958-ban kerültem oda, hiányzott nekik egy olyan ember, aki magyarul is jól tud, hogy magyar emberekkel is lehessen az adásban beszélni úgy, hogy a riporter azonnal le is fordítja azt angolra. A sport és a magazinos anyagok tartoztak hozzám. Szombat esti körséta volt némileg erőltetett fordítással az egyiknek a címe. Riportokat csináltam budapesti és vidéki szórakozóhelyekről és bárokról. Azt hiszem, az volt az ambíciója a rádiónak, hogy igazolja: ’56 után konszolidálódik a helyzet. Propagandacélokat szolgált, még ha nem is annyira direkt bele a pofába" – meséli Vitray.

„Semennyire sem volt rám erőltetve, hogy miről szóljanak a riportok. Az, hogy a helyzet konszolidálódott, az nem csak propagandajelszó volt, hanem a valóságban is így történt. Az egész Kádár-rendszernek, miután kiélte a retorziókat, az volt a fő ambíciója, hogy fokozatosan bebizonyítsa, akár az ENSZ-ben való megjelenéssel is, hogy helyreállt egyfajta rend. Erről szólt az, amit úgy neveztek, hogy a legvidámabb barakk. Nem kellett ezekben a műsorokban Sztálint éltetni, azok semmi másról nem szóltak, mint hogy valós helyeken, valós emberek, valósan szórakoznak. És elkezdtek külföldi vendégművészek is jönni, akik szintén beszéltek ezekben az adásokban. És sose kellett tőlük azt kérdezni, hogy "ugye itt nincs terror?", nem kellett direkt politizálni, hanem meg kellett mutatni, hogy lehet ide jönni nyugodtan" – emlékszik vissza. Mindennek a másik oldala persze azt is jelenti, hogy direkt nem-politizálni kellett.

A rádiótól való távozása után került a televízióhoz. És hogy milyen kilátásai voltak egy újságírónak, illetve egy tévésnek pályája kezdetén a szocializmusban? „Fogalmam sincs" – mondja Vitray: ebbe az egészbe lényegében véletlenül került bele. Bár ő a magyar televíziózás első harminc évének legikonikusabb alakja, mindannak, amit kollégáival csinált, nemigen volt szakmai előképe – gyakorlatilag a saját kárán tanult meg tévét csinálni. Ennek legismertebb példája az első tévés közvetítése 1958 augusztusából, amikor a felvételben benne maradt a sámli, amelyre azért állt fel, hogy felérjen egy magas atlétához. Azt hitte, utólag megvágják, nem tudta, hogy élő a közvetítés.

Fizetett tapsolók

A saját tapasztalata volt tehát az elsődleges mintája. Eleinte legalábbis. Mert bár Vitray Tamás sportközvetítőként kezdte – ha nem is feltétlenül mintaként, de mindenképpen támpontként szolgálva több generációnak –, több tévés műfajban is úttörő volt, legyen az beszélgetős, kvíz- vagy ismeretterjesztő műsor. 1971-ben adódott először alkalma, hogy a saját szemével lássa, miként működik a valódi televízióipar.

„Az amerikai nagykövetség a Szabadság tér túloldalán volt" – kezdi amerikai útjának történetét. „Éppen közvetítettem, augusztus volt, és behívtak a közvetítő kocsiba, hogy az elnök keres. Megkérdezte, hogy szeptemberben elmennék-e Amerikába ösztöndíjjal. Kiderült, hogy az akkori kulturális attasé, aki nagyon jól tudott magyarul, átjött a tévébe, és azt mondta az elnöknek, hogy a Vitraynak hozott egy ösztöndíjat" – meséli, közben szabadkozik: nem azért mondja, hogy nagyképűnek tűnjön, de hát ez történt, kész.

Vitray egyébként tényleg nem nagyképű, ez talán képzavar is lenne az ő esetében, inkább tökéletesen tisztában van a saját jelentőségével. „Én akkoriban elég jól álltam a közönséggel. Azt akartam tudni, hogyan nézek ki az ottani szaktársak mellett: az én tudásom és képességem összemérve az amerikai kollégákéval. Nem technikai értelemben, persze, hisz Amerika egyértelműen előrébb járt, fejlettebb volt".

Elvállalta az ösztöndíjat, 1971 szeptemberében kiment száz napra az Egyesült Államokba (ebből könyvet is írt Amerikai mozaik címmel). Az ösztöndíjban más országok újságírói is részt vettek, többen olyan helyről jöttek, ahol vagy éppen születőben volt a tévé, vagy még nem is volt egyáltalán. Másokkal ellentétben Vitraynak határozott elképzelése volt arról, hogy hova szeretne menni: Walter Cronkite-hoz, a CBS első számú emberéhez, illetve Dick Cavethez és David Frosthoz, a két legnépszerűbb talkshow vezetőihez. Ez meg is történt. Amikor hazajött Magyarországra, Fellegi Tamás, a tévé egyik főnöke (mellesleg az exminiszter Fellegi Tamás apja) megkérdezte tőle, hogy csinálna-e talkshow-t. Így indult az Ötszemközt, amelynek huszonegy adását készítette Vitray.

A negatív benyomások jobban megmaradtak benne Amerikáról – ami jó volt, azt átvette, de nem emlékszik pontosan, hogy mi volt az. „Megbotránkozva láttam viszont, ami ma már itthon is napi gyakorlat, de én sose értettem meg, amíg ebben a műfajban dolgoztam: fizetik a közönséget, hogy pénzért tapsoljanak, illetve jeleznek, hogy mikor kell tapsolni" – mondja Vitray. Számára a műsorba ékelt reklámok is visszatetszőek voltak. Mindezeket nem is honosította – azt a kereskedelmi tévézés tette meg huszonöt évvel később.

„Én mindig a meg nem hamisított helyzeteket kerestem és erőltettem. Amikor a Teleferét csináltam a Mikroszkóp Színpadon, ragaszkodtam ahhoz, hogy pénzért adják a jegyeket, mint a színházi előadásra, és nem fordítva, hogy pénzt kapjon a statiszta. Nem voltam hajlandó a riportalannyal a műsor előtt találkozni, hogy az a kézfogás, amikor bejön elém a színpadra, az primér legyen. Nem a külsőség miatt, hanem azért, hogy a jó értelemben vett feszültség, izgalom megmaradjon benne. A súgógép számomra a tüzes pokol lett volna. Sose vállaltam volna egy füldugót a fülembe, hogy utasítsanak kintről, hogy mit kérdezzek vagy mondjak" – mondja Vitray. Indirekt módon ezzel arra is rávilágít, hogy mennyire ellentmondásos lehet egy szocializmusban dolgozó sikeres újságíró, illetve tévés műsorkészítő helyzete és utólagos megítélése.

A határátlépési kísérlet

Munkájából kifolyólag sokat utazott, és bár mindig volt benne olyankor nosztalgia, hogy milyen jó lett volna máshova születni, családos ember volt, ezért nem merült fel benne, hogy nem jön haza. Illetve csak egyszer, de akkor még semmi köze nem volt a tévéhez.

„Engem a nagyanyám nevelt, egy hetvenhat éves beteg öregasszony volt az egyetlen élő ember, akihez akkor tartoztam, akihez vérségi közöm volt. Őneki köszönhettem addig mindent" – kezdi. A Neufeld néven született Vitray nyolc családtagját vesztette el a második világháborúban, édesanyját Auschwitzban: a tábor felszabadítása után 90 nappal halt meg.

„56-ban volt egy abortív kísérletem. Már amikor útnak indultam, tudtam, hogy ez egy nagy disznóság. Hiszen az, hogy a nagyanyámat magam után hozzam, fel sem merülhetett. Másodmagammal mentem a határnak egy orosz szakos fiúval, akit a főiskoláról ismertem. Nagy hóban kellett futni. Egyszer csak a ruszkik kiabáltak ránk, hogy sztoj, eldördült egy lövés, de csak a levegőbe lőttek. Én gyorsabban futottam, a fiú pedig lemaradt és ordított, hogy várjam, hogy jöjjek vissza érte. Talán már a túloldalról fordultam vissza. Nagyon jól beszélt a srác oroszul, és azt hitték róla, hogy egy orosz, aki éppen átszökik a határon. Nem lőtték le, de éppen eldurrant egy nagy pofon, amikor visszaértem. Mindkettőnket elfogtak, feltehetően regisztráltak is, de másnap szélnek eresztettek. Több évtizeddel később a levéltárban utánanéztem, ott derült ki, hogy a fiút megzsarolták és ő mondta el, hogy ki voltam. Ez bekerült az aktámba, amikor pedig a rádióból kirúgtak és át akartam kerülni a tévébe, már tudták rólam. Utána ez velem utazott."

Sose volt párttag és a házon belüli elithez sem tartozott, mondja. Szerinte ez elő se fordulhatott, hisz épp a határátlépési kísérlete miatt ítélték nem megbízhatónak. Sokat hallani róla, hogy konfliktusai voltak kollégáival, és nem volt könnyű kijönni vele, többekkel összeveszett és megszakították a kapcsolatot. Ennek köze lehet ahhoz is, hogy több interjúban elsősorban zárkózottnak és gátlásosnak vallja magát, de arról is elég nyíltan beszél, hogy sértődékeny. Bosszút mégsem állt soha, senkin – állítja, de hozzáteszi, hogy nem felejt. Emlékei szerint konfliktusai elsősorban felfelé voltak, olyankor, amikor a vezetőség nem támogatta eléggé az elképzeléseit. Tizenhárom „nagyfőnököt" élt meg.

„Azt találtam egyszer mondani, hogy a házban egy őrvezető csillaga van a képzeletbeli váll-lapomon, az utcán pedig tábornoki piros csík a nadrágomon. A tévében beosztott voltam, de az utcán nem lehetett vitatkozni, hogy én voltam a magam szakmájában az első. És ezt nem lehetett a főnökségnek sem figyelmen kívül hagyni" – mondja Vitray.

Az a kedves meztelen férfisegg

Az, hogy Vitray tisztában van a saját jelentőségével és helyével, azt is jelenti, hogy az idő múlását is tökéletesen látja, és a mai médiában, illetve televíziózásban egyáltalán nem találja a helyét, de nem is igazán keresi – leszámítva azt, hogy a Digisporton fut műsora. Már jó ideje úgy tekint magára, mint aki befejezte. Egy korábbi interjúban utal rá, hogy a tanítást is azért hagyta abba, mert úgy érezte, hogy avíttnak tűnhet a mondandója a mai fiataloknak. Az On The Spotos Cseke Eszter és S. Takács András is az ő tanítványai, rájuk nagyon büszke. Beszélgetésünk után épp utóbbival találkozik.

A kereskedelmi televíziózásról rossz véleménnyel van, még ha ódzkodik is attól, hogy ezt direkten kimondja. „Ami most van, az nem rosszabb vagy jobb, de teljesen más. Mindenki eszköze a televíziónak, és erre nem lennék képes. Most csereszabatos emberek kellenek. Nem mondom, hogy rosszabb, mert nem tapasztalom, hogy hiány jelentkezne a befogadóknál. Szeretik őket, megszokták őket. Egy kollegám mondta egykor, hogy ha egy este megjelenne egy meztelen férfisegg a képernyőn, az emberek felháborodnának. Aztán másnap megjelenne újból, és ők elkezdenék mustrálni, hogy milyen érdekes ez. Aztán, ha egy hónap után elmaradna, akkor meglepődnének, hiányolnák, ugyan hová lett az a kedves férfisegg. A mi viszonyunk a nézőkkel teljesen más volt. Mi nem voltunk celebek, minket nem emeltek el, hogy a nézők irigyeljenek minket. Mi családtagok voltunk. És amikor láttuk, hogy ez a viszony jött létre, és az esendőségünket is megszerették, annál szebb kapcsolatot nem tudtunk volna elképzelni. És ezzel nem csak én voltam így.”

Mégsem gondolja, hogy bárkinek ki kéne kapcsolnia a tévét, sőt, hibásnak tartja ezt a megközelítést. Ugyanis szerinte elképesztő a kínálat és a választék, és mindenki megtalálhatja a magának valót. „Én csak egycsatornás televízióban dolgoztam, aztán lett belőle kettő.”

Az internetről pozitívabban nyilatkozik. „Hatalmas módon könnyítette meg a létezésemet. Vegyük az én sportszakmai tevékenységemet. Ma gombnyomásra többszörösen többet kapunk meg, mint amennyire valaha képes voltam szert tenni pályám elején. Az információt mind magam kellett, hogy felkutassam, megszerezzem. Be kellett jutnom az öltözőbe vagy az öltözők elé, hogy a csapatösszeállítás felől tájékozódjak. Amikor kikerültem Rómába, az volt az első olimpiám, egyes egyedül közvetítettem " – mondja. Amikor a töménytelen dezinformációról kérdezem, arra azt mondja, hogy annyira nem merül el az internetben, hogy annak a negatív oldalával találkozzon, amivel neki kell dolgoznia, ott ilyen problémák nincsenek.

Na és? Fociznak.

Vitray nem szívesen fogalmaz meg véleményt a sportkommentátorokról, pedig rendszeresen kérdezik. Érezteti, hogy negatív dolgokat mondana, és ahhoz semmi kedve. Azt azért elmondja, hogy a riporternek szerinte ki kéne magát találnia újból, és ez nem nagyon megy.

„Most gyönyörű a kép! Itt volt az olimpia, és én szégyelltem volna magam, önmagam előtt is, ha azzal foglalkozom, hogy milyenek a kommentátorok. Nem erre vagyok kíváncsi, nekem elég a kép, nem hallgattam a kommentátorokat. Ma már mindent látok és minden tudok a képről, ugyanis mindent kiírnak rá. Az én időmben az volt a munkám, hogy megszerezzem és megosszam az információt. A néző ma itthon sokkal többet látott az olimpiából, mint az, aki kiment megnézni. Sokkal többet.”

A sportriportert tehát ott felejtették? „A fő baj, hogy a riporter konkurál a képpel. A kép primátusát nem lehet megtagadni, a kép akkor is a legfontosabb marad, ha egy istenáldotta zseni van ott és beszél. Ha ő az adatait sorolja, a jólértesültségéről ad tanúbizonyságot, sztorikat mond, és megy már a játék, akkor ő zavar. Kiderül, hogy ő egy polihisztor. Na és? Fociznak.”

Felmerül, hogy fontos-e egyáltalán, hogy mit gondol a riporter és az újságíró, illetve egyáltalán mi a felelőssége. „Szakmánk etikája empirikus úton jön létre" – kezdi némileg távolságtartóan. De kis gondolkodás után hozzáteszi: nem emlékszik olyanra a pályája során, hogy ő valakit valamilyenné akart volna beállítani. „Erőltetni a saját véleményét nem ildomos újságírónak, semmi áron. Nem kell megtanítanom a hallgatóságomat arra, hogy mit kell gondolnia, de arra igen, hogy véleményt tudjon alkotni és helyesen tudjon ítélni. És ehhez nem csak információra, hanem támpontokra is szüksége van.”

Legendás Újságírók sorozatunkat a Blikk támogatja.

Puskár Krisztián
a szerző cikkei

(forrás: Kreatív Online)
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 

Meghosszabbított nevezési határidő: október 20. A verseny célja: kreatív btl-megoldások és kapcsolódó kommunikációs kampányok díjazása.

Célja, hogy díjazza a Magyarországon futó, munkáltatói tevékenységhez kötődő különféle kampányokat, kommunikációs aktivitásokat. Díjátadó: 10.25. Kapunyitás: 19 óra

A verseny célja, hogy megtaláljuk és díjazzuk a legszebben tervezett és kivitelezett médiatermékeket Magyarországon. Weboldalakat, alkalmazásokat, tévéműsorokat, magazinokat és más nyomtatott kiadványokat lehet nevezni. Díjátadó: 10.26. kapunyitás: 19 óra

Cél: a reklám- és tágabb értelemben vett kommunikációs ipar gyártói oldalának legkiválóbb megoldásait jutalmazni. Nevezési határidő: október 27.

Workshop az Európai Unió Általános Adatvédelmi Rendeletéről, közismertebb nevén a GDPR-ról november 10-én.

Facebook és Instagram hirdetések kezelése a gyakorlatban november 16-án.

Prizma Kreatív PR Díj díjátadó: november 22. Helyszín: Akvárium Klub

Minden gallérhoz másképp kell szólnunk HR-eseként? Kiderül a november 21-i workshopunkon, ahová kék gallérosokra specializálódott HR-eseket várunk.

Hr-esként Ön hol nézi meg először egy jelölt profilját? És kiről mit árul el az adatlapja? És azt vajon tudja, hogy a jelöltek hol és hogyan keresnek a legaktívabban munkát? Workshopunkon mindenre választ kap. November 21. 09:00

A Kreatív hagyományos éves konferenciáján ismét a pr-szakma előtt álló legaktuálisabb kihívásokat járjuk körbe. Időpont: november 23.

A Kreatív év végi médiakonferenciája mindig arra keresi a választ, mi vár a piacra a következő évben. Időpont: december 6.