Az összes beszariság tök értelmetlen dolog

Horvát János veterán televíziós, utóbb volt kubai nagykövet és a Sport TV elnöke annak hőskorában. 2012-ben már készítettünk vele címlapinterjút, most mégis ezer meg egy új tanulsága van annak, hogy felidéztünk vele egy letűnt rendszert, és megpróbáltunk fogást találni egy újon. Az interjú a Kreatív júniusi lapszámában jelent meg.

Van első, mindent eldöntő élménye?

Volt egy nagybátyám, aki mindenáron újságíró szeretett volna lenni, de orvosprofesszor lett. Én orvosprofesszor akartam lenni, de a vége ez lett. A Bolyaiba jártam gimnáziumba, ahol egy nagyon agilis igazgató-helyettes elhatározta, hogy nálunk iskolarádió lesz. 1958-at írunk. Leválasztották a női wc-t a tanári wc-ről, lett egy helyiségünk, mikrofonunk, bazi nagy magnónk és beindult. Először csak a műszakiak által, aztán pedig én lettem kinevezve másodikos koromban az iskolarádió vezetőjének. Furcsa élmény volt, mert akkoriban ez még nem volt divat, de amikor átadtam az utódomnak az iskolarádiót – nevezzük őt Kern Andrásnak –, akkor ott már helyszíni közvetítések voltak, jegyzeteket mondtunk, például arról, hogy meghalt a pedellus. ’62-ben érettségiztem, áprilisban fellőtték a Gagarint és mi aznap készültünk el egy rádiójátékkal Ember az űrben címmel, ahol egy szifonpatron imitálta a rakétaindítást. A televízióban akkor mindenki megvadult, riportalanyokat kerestek arra a napra, engem is behívtak beszélgetni egy Élő újság című műsorba, ahol a televízió minden riportere bent ült, én Megyeri Károllyal beszélgettem erről, hogy csináltunk egy rádiójátékot, hah, milyen érdekes. Jókedvű voltam, fiatal, majd amikor vége volt a műsornak és kimentünk a stúdióból, odajött hozzám Vitray, és azt mondta, hogy ezt maga nagyon jól csinálja, fiatalember. Mire én azt feleltem, nem ügy.

Erős kezdés lehetett.

Azóta szégyellem ezt a mondatot. Jóval később, amikor már bent dolgoztam, odasompolyogtam hozzá, és azt mondtam, nem kellett volna az a mondat, mert ez azért igenis egy ügy. Érdekes módon emlékezett rá.

A sok nagy egó hogy fért meg egymással?

Én azért nem voltam ízig-vérig televíziós, mint Vitray, Vértessy Sanyi vagy mint ma Friderikusz. Nekik ez az életük volt, nekem ennyire nem. Az más dolog, hogy én is jó akartam lenni, örültem a sikernek és bánkódtam, ha valami nem sikerült, de valahogy természetesen jött, hogy nem lehet 24 órában valaki televíziós. Nem a magánéletről beszélek, hanem hogy ha ebbe belehajtja magát az ember, akkor mókuskerék, nincs kiút. És ez később igazolódott vissza számomra, amikor el tudtam menni máshova dolgozni. Például a Sport TV-hez, de oda már vezetőként. De a kérdés mögött az van, hogy ezek a nagy egyéniségek hogyan fértek meg egy kis televízióban. A saját emlékeimben nem voltak nagy, egó-jellegű koccanásaim. Sose kérdőjeleztem meg, hogy a Vitray a number one, ő sose kérdőjelezte meg, hogy én a number two vagyok. (Hiszem én!) A többiekkel meg elvoltunk. És nekem mindig volt egy-két olyan területem, ami másnak nem. A spanyol nyelvtudás például egy kitérőt jelenthetett a dologban. És volt még valami, ami nekem nagyon nagy támaszt adott: hogy én egy Riporter kerestetiket nyertem.Tehát értem senki nem szólt le, hogy tessék ezt az embert alkalmazni. Nem kellett senkit kinyírnom, kivégeznem, lelőnöm, elgáncsolnom. Aki engem utált, az is tudta, hogy ez egy demokratikus kvázi megmérettetés volt, és ez azért adott egy olyan indulóbázist, ami mindvégig megmaradt.

Emlékszik még, mivel nyerte meg a Riporter kerestetiket?

Egy hat adásból álló műsor volt, amiből két konkrét adásra emlékszem. Az egyik egy helyszíni közvetítés a Hotel Ifjúságból, a másik, teljes órás adás pedig az óbudai öbölben volt, hajóépítésről szólt – néha megnézem, milyen ügyesen szaladgálok. Emlékszem arra is, amikor két percig Ben Bella (a független Algéria első elnöke) sajtófőnöke voltam, meg persze arra, hogy amikor vége volt és megnyertem – akkor még levélben zajlott a közönségszavazás –, a fődíj egy Moszkva-Leningrád-Helsinki utazás volt, meg egy ígéret 1964 nyarán, hogy majd ha befejezem az egyetemet, fölvesznek. Érdekes módon semmi kétségem nem volt az ígéret megtartását illetően. És valóban az történt, hogy ’69-ben végeztem és július elsejével aláírtam a munkaszerződésemet a Magyar Televízióhoz.

A Castro-interjút hova helyezi szakmailag?

Borzalmasan sikerült, nem szólt semmiről, csak hogy milyen színű a Duna, hogyan érzi magát. De meg tudtam ideologizálni magamnak, hogy ott tényleg a körülmény volt a lényeg, hogy hogyan szerezte meg az ember az interjút. Egész nap mentünk a stábbal Castro kísérete nyomában, utazott Martonvásárra és egyéb vidéki helyekre, majd a balatonaligai pártüdülőben landolt, és elment alukálni. Mi meg ott szobroztunk, aztán éjjel fél egykor fölkelt és elkezdett pingpongozni a társalgóban Marjaival, a miniszterelnök-helyettessel. Ő már nem bírta, én meg beléptem és átvettem. Előbb elkezdődött egy tanulságos dialógus köztünk, hogy ő tudja ám, hogy én riportot akarok, majd jött a fogadás, hogy ha én nyerek, mehet, ha ő, akkor nincs riport. Mondtam, az se jó, ha én nyerek, mert akkor rosszkedvű lesz a riportban. Végül vesztettem, de a riport elkészült.

És a Rabszolgasorsot?

Nem szégyellem, sőt. Akkor már a Filmosztályt vezettem, mert a ’74-es, országos balra fordulás után, amikor az én szeretett főnökömet, Polgár Dénest szépen elmarták a tévétől és a Hét egy majdnem olyan agitprop műsor lett, mint ma az összes M1-es vagy TV2-s híradó, azt mondtam, nem akarok képernyőn lenni. Így átkerültem a Filmosztályra, aminek később a vezetője lettem. És a spanyol, meg latin-amerikai kötődésem miatt a filmvásárokon az ő produkcióik után is mentem. Eredetileg Jorge Amado Gabriela című regényéből készült sorozatot akartam megvenni, de Roberto Filippelli, a Rede Globo értékesítője azt mondta, az nem eladó, de van helyette más, az is egy nagyszerű írónak, Bernardo Guimarães regényének a feldolgozása. Ez volt az Escrava Isaura. Kérdeztem, hány rész a picike. Mondta, 112. Belenéztünk az első részbe, rémes volt. Mondta, nem baj, ne izgasd magad, jövőre megint találkozunk, addigra csinálunk egy európai verziót, ami 26 epizódos lesz. ’85 tavaszán újra találkoztunk és sosem felejtem el, egy ARD-s és egy francia kollégával ott ültünk és néztük az újravágott epizódot, ami majdnem olyan volt, mint az előző: borzasztó volt a játékstílus és minden más. Mindhárman a tenyerünkbe temettük az arcunk, hogy most mi lesz, és akkor azt mondta Filippelli, hogy figyeljetek ide, úgyse fogtok tudni elugrani előle. Miért ne ti legyetek azok, akik ezt az egészet behozzák a pia­cra? Majd odaadott egy tájékoztató füzetkét, benne a Globo felmérésével arról, hogy az értelmiségiek Brazíliában mit mondanak a sorozatról. Szó szerinti idézetek voltak, gyakoriság szerint. Az entellektüelek általában azt mondták, hogy „én ugyan nem nézem, de anyósom, apósom satöbbi igen”. A második így szólt: „A családom bent ült, tévét nézett, én átmentem a szobán, hát, ezt a rémálmot!”. A harmadik: „az íróasztalomnál ültem, felnéztem, kikérem magamnak”. De a felmérésből szép lassan kiderült, hogy mindenki pontosan tudja, mi van a sorozatban, ki a Leoncio, mi és hogyan alakult. És akkor mi ott ültünk ezzel a mondattal, hogy úgyse tudtok előle elugrani. Hát, a ma fényesen igazol engem, hogy az Isaura egy parádés sorozat volt. Egy időben indultunk el a németekkel ’86-ban, nem sokkal utánunk az egész szocialista tábor megtört és mindenki megvette.

Van ma is valid tehetsége, képessége?

Riporterként nem rendelkeztem különleges tulajdonságokkal, és egy valami, ami viszont nélkülözhetetlen, sokszor hiányzott belőlem: hogy érdekeljen a másik. Aki például igazán tud emberekre figyelni, az a Kepes. Mert őt érdeklik. Én meg ahogy telt az idő, egyre inkább azt éreztem: mit dumálnak nekem ezek, hagyjanak békén! Nekem egy olyan képességem volt, amire más hívta föl a figyelmemet. Ez érdekes módon egy mentori képesség, tehát nagyon jól tudtam és tudnék talán ma is – kedvem nem biztos, hogy lenne hozzá – pozícionálni embereket. A Sport TV-nél összekerültem a magyar sportriporter-világ összes nagyágyújával úgy, hogy sok fogalmam nincs a sportról, nem vagyok sportszakértő – vigasztalhatom magam azzal, hogy a televízióhoz értek. Mégis rendre előfordult, hogy órákat beszélgettünk a kollégákkal a közvetítéseikről, riportjaikról. És zömében, azt hiszem, hogy elfogadták, amit mondtam. Ezek nem egyszerűen meglátások voltak, hogy máskor ne mondd azt, hogy a fekete versenyző miért veri a fehéret, hanem sokkal inkább arról szóltak, hogy egy műsorvezető vagy szerkesztő mikor találja meg a leginkább neki való helyet műsorban, műsorkészítésben.

Jókor jött a Pulitzer-emlékdíj? Szakmailag, hiúságban.

Azt nem tudom, hogy jókor jött-e, de azt tudom, hogy nagyon jólesett. Az utolsó díjamat 1996-ban kaptam, azóta már leszoktam arról, hogy díjakat kapjak, nem nagyon csinálok olyat, nem végzek olyan újságírói munkát, amire föl lehetne nézni, amiért díjakat szoktak osztani. Az idő múlásával pedig egyre kevésbé örülnék annak, ha valami állami megemlékezésben lenne részem. Ráadásul utólag a kurátorok elmondták, hosszú évek óta ez volt a legrövidebb ülés, sem Gergő (Brückner Gergely, a Figyelőtől az Indexhez igazolt újságíró), sem az én esetemben semmi vita nem volt. Persze, ettől még lehet, hogy úgy volt, hogy valaki a zsűriben a homlokára csapott, hogy a Horvát még nem kapott! De ez engem most nem érdekel, nagyon örültem neki.

2006-os megalapítása óta a Független Médiaközpont kuratóriumi elnöke. A sajtó jelenlegi helyzetében, a mostani médiaviszonyok között, van még ennek bármi értelme? Ad például bármilyen sikerélményt?

Amikor öt vagy hat évvel ezelőtt ugyanilyen formában fölmerült bennem ez a kérdés, akkor valami olyasmi választ tudtam magamnak adni, hogy még mindig van egy pici lángocska, amit újságírásnak hívunk, és azt próbáljuk őrizgetni. Másfél-két éve pedig azt mondtam, ennek vége. Most meg úgy gondolom, picit jobban körbenézve, hogy már nem a hagyományos újságírás fog újjászületni, tehát nem annak a lángját kell valamilyen módon ápolgatni, hanem az adat- és tényfeltáró újságírással valami újét, amiben viszont érdemes segítséget nyújtani. És ami még – idézőjelben – megnyugtat: volt egy furcsa bekezdés a Nieman Alapítvány tavaly decemberi, szokásos év végi támogatást kérő hírlevelében (Horvát 1976-ban az Alapítvány ösztöndíjasa volt), amiben a kurátor azt írta: „Kedves Amerikán kívüli fellow-k, azt érezhettétek évtizedeken keresztül, hogy mi nem értjük a gondjaitokat. Hát, így is volt. Most viszont értjük.” Egy hónappal voltunk akkor Trump megválasztása után, és addigra már ott is beindult a csetepaté. Ők is bajban vannak. Persze, sokkal nagyobb az amerikai sajtó önvédelmi ereje, hatótávolsága, reflexei, mint ennek az egyre inkább elcsenevészedő magyar, mondjuk úgy, független médiá­nak. Egyébként az, ami Magyarországon kialakult, majdhogynem egyedülvaló Európában. Sokféle megközelítés van másfelé, lehet mondani, hogy kormánypárti meg ellenzéki lap, hogy jobb- vagy baloldali, kormányközeli, de Magyarországon ez mind értelmezhetetlen. Egy dolog van: kormány által birtokolt vagy nem. Itt van a választóvonal. És erre mondom, hogy ilyet nem is nagyon tudok Európában. Mert az, hogy egy közbülső vevő, mondjuk egy Mészáros Lőrinc-féle ember megvesz egy újságot Szerbiában vagy Macedóniában és összeáll kicsit a kormánnyal, olyan van. De az, hogy a kormány megbízásából vegye meg valaki a lapokat, erre ilyen tömegméretekben nincs példa. Ez egy teljesen eredeti megoldás a sajtó bedarálására. És tényleg egyszerűbb, mint udvarolni a főszerkesztőnek vagy jóban lenni az újságírókkal. Ez valóban arról szól, hogy ez a miénk, kész, azt kell írniuk, amit mondunk.

Magánál mi az első, erre utaló momentum?

A kilencvenes évek elején egy-két kollégámmal szinte egész évben az országot jártuk és mentoráltuk a helyi televíziókat, hogy hogyan kell jó műsorokat, jó híradót csinálni. Akkoriban ezek a televíziók még relatíve függetlenként működtek, ha önkormányzati tulajdonban voltak is, annak megoszlásából fakadóan voltak ellenzékiek, kormánypártiak; a műsorkészítők nagyfokú függetlenségben dolgoztak, a helyi híreknek esténként nagyon nagy nézettsége volt, nem volt könnyű leváltani a szerkesztőség vezetőjét. Aztán ahogy az ország politikai térképe változott, elkezdték ezeket is bedarálni, a kétezres évek közepére-végére el is dőlt: a helyi tévék függetlensége megszűnt. Majd jött a következő lépés, ami még fájóbb volt, és aminek a lényege szerintem szintén nem igazán szivárgott át a sajtóba: a médiatörvény Magyar Televízióra vonatkozó része. Ez egy nagyon aljas ügy, amiben a tényleges műsorkészítő, az MTVA munkáltatója a Médiatanács elnöke, akinek elvileg felügyelnie kéne a médiapiac függetlenségét. Eltűnt a civil felügyelet. És innentől kezdve nincs is miről beszélgetni, mert azt, amit MTV-nek hívnak, szépen kirakták egy kiüresített dobozkába. Borzasztó ügyes dolog, de ez volt az, amikor a közszolgálati televízió elvesztette közszolgálati jellegét. Ezek után jött a vidéki lapok bedarálása, ami igazi lórúgás volt, de nekem ez már csak a hab volt a tortán.

A Rangos Katalinnal készült beszélgetésünkben szóba került, hogy a mostani sajtóviszonyok annak is köszönhetők, hogy a maguk generációja gyáva volt szembeszállni a hatalommal.

Azt hiszem, teljesen igaza van Katinak is, Wisingernek is és még jónéhányaknak, akik ezt mondják. Ez a társulat, amely a televíziós újságírás krémje volt, egy kicsit elkényelmesedett, és amikor jött a rendszerváltás, egyikünk sem vette észre, hogy itt valami nagyon nagy dolog történik az életünkben. Amikor pedig észrevettük, a becsületesebbje, vagy a kompromittáltabb becsületesebbje, kivált, mint például Szabó Laci, aki azt mondta, neki vége, nem állhat ki tovább. És ez igaz volt. A többiek nem voltak ennyire megpörkölődve és mindannyian föl tudunk mutatni kisebb-nagyobb skalpokat, dicsekedhetünk mondjuk a Napzártával. De való igaz, hogy mi egy rezsimhez kapcsolódtunk, és azokkal a kollégákkal, akik korábbi önmagukkal látványosan szembefordultak, mint Chrudinák Alajos vagy Sugár András, nem is nagyon tudok mit kezdeni. Aljasságnak tartom, ugyanolyan szekértolói vagy legalábbis társutasai voltak a rezsimnek. Azok pedig, akik megpróbáltak arra alapozni, hogy eddig is tisztességesen dolgoztak, ezután is úgy fognak, egy idő után elkallódtak. Pontosan azért, mert egy idő után már nem lehetett tisztességesen dolgozni. Mert a magántulajdonosi érdek már egészen más dolgokat kívánt meg és arra ez a társulat, a maga primadonna voltában alkalmatlan volt. A mi generációnknak a ’89-91 körüli években kellett volna ugrálnia, amikor még volt közszolgálati televízió, amikor még megőrizhetők lettek volna az értékek. Nem lett volna szabad például hagyni a kereskedelmi tévék által felvásárolódni magunkat.

Gundel Takács Gábor arról beszélt egy tévéműsorban, hogy nagyon magas helyről szóltak le annak érdekében, hogy ő közvetítse a 2010-es labdarúgó-világbajnokság döntőjét, miközben ezt a feladatot korábban már egy kollégájára bízta az állami média sportosztályának a vezetője. Régen az ilyesmi hogyan működött?

Persze, hogy leszóltak, persze, hogy megpróbáltak beleszólni, és persze, hogy voltak irányelvek. De azért tegyünk egy nagy különbséget: akkor diktatúra volt, most meg állítólag nincs. De volt még egy nagyon nagy, hozzáállásbeli különbség a résztvevőket illetően: az én emlékeim szerint a Magyar Televízió akkori nagyon erős gárdája mindent megtett, hogy mindennek dacára jól teljesítsen. Most meg azt látom, hogy azok, akik az MTV vagy a TV2 hírműsoraiban excellálnak, a legnagyobb igyekezettel próbálnak mind mélyebbre hatolni a hatalom hátfelében, amiből teljesen beteges és mulatságos történetek fakadnak. Meg aztán mi sokkal visszapofázósabbak is voltunk, aminek nagyobb részt az volt az oka, hogy kevesebb vesztenivalónk volt.

Milyen szempontból?

Kevesebb vagyonunk volt, kis fizetésű ember volt a maga módján mindenki, hát mit tudott veszteni valaki, ha kirúgták a tévéből? Átment a rádióba. Ma azért itt megalapozott egzisztenciák vannak, nálunk nem voltak ilyen sokmilliós fizetések, mint most például egy műsorvezetőnek a híradóban. Úgy nagyobb most a vesztenivaló, hogy anyagilag száll el a történet, nem politikailag. És van még valami, amit én elég furának látok: hogy például ma ami a magyar televíziózásban történik, az teljesen kívül történik a televízió falain. Tehát kívül döntődnek el a műsorvezetők, kívül szabatik meg a napi üzenet, hogy miről kell szólni, mik a jelszavak. Ilyen centralizált sajtóirányítás nem volt. Voltak törekvések rá, hogy ki legyen például a műsorvezető, és voltak helyi főnökök, akik visszaszóltak, hogy nem. Ma senki nem szól vissza.

És az öncenzúra?

Biztos, hogy volt. Az ember azt tudta, meddig lehet elmenni, hogy nem áll ki a Kádárt szidni a képernyőre. De azért megvolt a lehetőség, hogy a véleményünket tükröztessük. És nekem volt egy nagyon furcsa fegyverem ebben az egész politikai újságírásban anno, ezt úgy hívták, hogy élő adás. Gyűlöltem felvételre dolgozni, pontosan azért, amit aztán később főnökként kiismertem: amikor valami föl van véve, a főnöknek kellő ideje van bekakilni, hogy jaj, mi lesz ebből. Élő adásban kimegy a dolog és akkor majd meglátjuk, hogy szólnak-e. Nálam is volt, hogy szóltak, de végül is nem lett belőle semmi. Nem volt látványos, botrányszagú történetem. Lehet, hogy gyávább műsorokat csináltam. De úgy érzem, politikailag korrekteket.

Magának mikor szóltak?

Volt egy műsor, 1973-ban, amikor a Vietnamba menő magyar rendfenntartó katonákat búcsúztatták. Eredetileg én ebben nem szerepeltem volna, de este megszólalt a telefon, hogy ne kérdezzek semmit, azonnal menjek ki a reptérre, ahol az akkori miniszterelnök-helyettes annyira pártos búcsúbeszédet tartott, hogy azt nem lehetett közvetíteni – hiszen mi független rendfenntartónak mentünk ki –, így a beszéd alatt nekem kellett riportokat készíteni. Odarángattam három embert a kamera elé, intettek, elkezdtük, és azt hiszem, hogy életem egyik legjobb riportját csináltam. Félnek-e, járványok, lövöldözés. Aztán megint intettek, hogy Fehér Lajos befejezte a beszédet, a katonák kimentek a betonra, az én három emberem csatlakozott hozzájuk, fény, harsona, pompa, elutaztak, vége. Aztán a közvetítőkocsinál három halál sápadt ember állt. Kérdem, mi baj, nem volt nagyszerű a riport?

Egy szót se szólt a rendező, csak benyúlt a zsebébe és elővett egy papírt, amin rajta volt, hogy miről nem szabad beszélni. Olyan volt, mint egy checklist a pilótafülkében. Járvány, lövés, félelem – ki voltam pipálva. Mondtam, gyerekek, én nem voltam ott az eligazításon, amelyen Komócsin elvtárs szóról-szóra elmondta, mit szabad és mit nem, nektek nem volt időtök mondani nekem, Isten kezében vagyunk. Másnap behívatott a főnököm, hogy áll a bál és hiába nem voltam ott az eligazításon, az öncenzúra miatt tudnom kellene, hol vannak a határok, meddig lehet elmenni. Mondtam, akkor én egy hülye vagyok és megérettem a kirúgásra. Az emberek a folyosón kezdtek eltávolodni tőlem, magányosan távoztam. Másnap be se mentem, meg se szólalt a telefonom, majd harmadnap reggel Tömpe István – aki a rádió- és televízióbizottság vezetője volt – titkárnője telefonált és nagyon gyászos hangon annyit mondott, „János, a főnök akar magával beszélni”. Gondoltam, legalább megadják a módját. És akkor jött Tömpe a telefonhoz és azt mondta, "Horvát elvtárs, első akarok lenni, aki Kádár elvtárs üdvözletét átadja. Ilyen riportokra van szükség." Nekem ez amiatt egy örök életre szóló történet, mert ha éppen akkor Kádár nem nézi, akkor én ki vagyok rúgva. De arról is szól, hogy az összes beszariság tök értelmetlen dolog. A cenzúra és az öncenzúra a világ leghülyébb módján működik. Másnap egyébként mindenki a nyakamba borult, „mi tudtuk, mi láttuk ezt előre”.

Ha 2010-ben még a Sport TV elnöke, engedte volna azt az ominózus interjút a miniszterelnökkel?

Azt hiszem, igen. Tudom, melyik interjúról beszél, és tudom, hogy látványosabb volna azt mondani, hogy nem engedtem volna. Ha egy miniszterelnök, aki közelinek érzi magához a focit és a sportot, fölkínálkozik – mert nem a Sport TV kereste meg –, hogy szívesen adna Felcsúton egy egyórás interjút, akkor nagyon kevéssé hiszem azt, hogy lenne olyan televízióvezető, aki azt mondja, nekem ez nem kell. De hadd mondjak erre egy példát. Abban az időben, amikor a Sport TV-nél voltam, 2001-2006 között, számtalan alkalommal előfordult olyan, hogy valamelyik sportágnak vagy sportegyesületnek adott választókerületből származó képviselője vagy jelöltje bejelentkezett, hogy kint lesz a pályán és szeretné, ha mutatnánk őt a nézőtéren. Ezzel értelemszerűen engem kerestek meg, vagy telefonon, vagy a főszerkesztőn keresztül, és a válaszom mindig igen volt, de meg fogjuk hívni a konkurens jelöltet is, vagy ha ott van, mutatni fogjuk. És akkor a dolog a maga módján elrendeződött.

Azt értem, hogy nem ugrunk el egy miniszterelnöki interjú elől, de azért mégse mikrofonállványként funkcionálunk, nem?

Nem tudok erre jobb választ adni annál, amit már mondtam. Nagy bajban lettem volna, ha nekem ott dönteni kell, mert zsigerileg tiltakoztam volna ugyan ellene, és valószínűleg, hogy ha nem egy felcsúti helyszínen kvázi sportvezetőként jelentkezik be, akkor könnyebb lett volna nemet mondani. De így ez még ráadásul kötődött is, tehát én nem tudom ezért Máté Paliékat (a Sport TV főszerkesztője) elítélni. Lehet, hogy ugyanígy lement volna az az interjú, de született volna utána még más politikusokkal is, tehát valamilyen módon egalizálva lett volna a történet. De ha most olyanokkal beszél, akik bent vannak a MTV Sportosztályán, hát, ők napi utasításokat kapnak, hogy mi a mondandójuk.

Maga szerint meg lehet még szerelni ezt az egészet?

A jelenlegi tulajdonosi viszonyok között nem, csak független újságírókkal, adat- és tényfeltáró újságírókkal, blogokkal. Várni kell, hogy konszolidálódjanak a viszonyok, mert ez nem marad mindig így. Nem biztos, hogy az fog visszaállni, ami volt, tehát hogy sok tévé, sok rádió lesz. De valamilyen komolyabb kifutása mégiscsak lesz, mert itt végül is csak egyetlen dologról beszélünk: a szeriőz újságírás helyéről. Mindig lesz bulvár. Esetleg lesz a szeriőz sajtóra felvevőpiac, esetleg csak a neten, de előbb-utóbb visszaállnak a trendek, mert az embereknek mégiscsak információkra lesz szükségük, nem pedig lózungokra. Akkor valamelyest visszanyeri majd az újságírás a rangját. Én csak ebben bízom, és tudom, hogy nem fog gyorsan menni, majdhogynem egy évtizedet saccolok ennek. Itt ugyanis nagyon nagy veszteségeket szenvedett a szürkeállomány: egyrészt emberek hagyták ott a szakmát, másrészt gerincek hajoltak meg vagy törtek el. Én elfogadok mindent, a sárga csekket, a családot, de van egy pont, amikor tovább már az ember nem adhatja magát. De senkit sincs jogom elítélni.

A Legendás újságírók sorozat támogatója a Blikk.

A cikk a Kreatív júniusi nyomtatott lapszámában jelent meg.

(forrás: Kreatív Online)
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 

Az első benyomás megismételhetetlen. Légy rá felkészülve! Konferencia a POME-ról és fontosságáról szeptember 21-én

A verseny célja, hogy megtaláljuk és díjazzuk a legszebben tervezett és kivitelezett médiatermékeket Magyarországon. Weboldalakat, alkalmazásokat, tévéműsorokat, magazinokat és más nyomtatott kiadványokat lehet nevezni. Meghosszabbított nevezési határidő: szeptember 22.

Célja, hogy díjazza a Magyarországon futó, munkáltatói tevékenységhez kötődő különféle kampányokat, kommunikációs aktivitásokat. Hosszabbított nevezési határidő: 09.22.

Szeptember 28-án ismét Gyógyszerkommunikációs konferencia. Fókuszban a technológiai fejlődés előnyei és kihívásai: E-recept, Data Science, okos eszközök.

A 2017. október 4-én megrendezésre kerülő rendezvényen a nyomdaipar és marketing találkozik egymással!

A verseny célja, hogy megtaláljuk a legjobb hazai PR-projekteket és ügynökségeket, valamint hogy a PR kiemelt kommunikációs szerepét tudatosítsuk. Nevezési határidő: október 6.

Mindennapi marketing a turizmusban – adatelemzés, szegmentálás, termékfejlesztés és kommunikáció a gyakorlatban. Turisztikai marketing konferencia 2.0 október 10-én.

Workshop a Kreatív szervezésében a Sakkom Interaktív szakmai támogatásával. Október 11.

Október 12-én ismét Youtube hajó a Google és a Kreatív szervezésében!

Elindult a Lollipop 2017 nevezési időszaka. A verseny célja: kreatív btl-megoldások és kapcsolódó kommunikációs kampányok díjazása. Nevezési határidő: 2017.10.13.

Cél: a reklám- és tágabb értelemben vett kommunikációs ipar gyártói oldalának legkiválóbb megoldásait jutalmazni. Nevezési határidő: október 27.