Egy ponton meg lehetett volna fordítani

Milyen volt a Magyar Rádió Krónikája a 70-es években? Miért érezte olyan szabadnak magát 1986 és 1994 között? Mennyire volt bátor és mennyire gyáva? – portré Rangos Katalinról.

A hetedik kerületben nőtt fel, gyerekkorát kiegyensúlyozottnak és érdektelennek írja le, magát pedig locsogó, állandóan kíváncsiskodó lánynak. Első találkozása az újságírással az volt, hogy tizenkét éves korában egy táborozáson azt a feladatot kapták, hogy derítsék ki, a Dunakanyarban milyen híres emberek laknak és csináljanak velük riportot. „Nem volt olyan nehéz, mert a kis ugrifüleseknek a járókelők és a lakók szívesen segítenek, és a riportalanyok is könnyebben megnyílnak nekik. Így megtaláltam Áprily Lajos költőt és Török Sándor írót. Tetszett, hogy kérdezek, kapok válaszokat és utána közre lehet adni” – meséli. Általános iskolában az általa Süvölvénynek keresztelt, szülők által gépelt iskolaújságot csinálta, majd középiskolában egy időre szünetelt a közlés- és írásvágya. Harmadikos gimnazista volt, amikor először elment a Magyar Rádió irodalmi önképző körébe, ahol havonta saját verseket olvastak fel és ezekből a találkozókból rádióműsorok is születtek. „Iszonyú jó társaság volt, és a rádió is megtetszett belülről. Az én generációmra még amúgy sem a tévé volt nagy hatással, hanem a rádió, mert akkor jött be a hordozható táskarádió, így mindenütt jelen volt” – mondja.

Középiskola után a jogi karra jelentkezett, de tudta, hogy nem fog a pályán maradni, mert utálta a jogszabályokat magolni. A diplomát is azért szerezte meg, mert anélkül nem vették volna fel a rádióhoz később. A rádióval pedig úgy került ismét kapcsolatba, hogy az egyik csoporttársa olvasott egy hirdetést az egyetemi lapban arról, hogy a Magyar Rádió elindít egy ifjúsági képzést. „A barátom, aki később a férjem lett, addig nyaggatott, hogy adjam be a jelentkezésemet, míg végül megtettem. Simán felvettek. Amikor a szóbelin elkezdtek kérdezni az élet dolgairól, akkor nagyon magabiztosan válaszoltam. Szemben azzal, amikor a polgári jogról kellett beszélnem, mert az viszont egyáltalán nem ment olyan magabiztosan” – emlékszik vissza. A felkészítő iskola vezetője akkor Mester Ákos volt, a hírszerkesztést pedig Földi Iván tanította nekik.

A sors úgy hozta, hogy egyből politikai újságírással kezdte a Krónikánál 1976-ban, pedig nem azt szerette volna. „A politikát unalmasnak tartottam, nem bűnösnek. Én nem voltam olyan okos lány, hogy tudtam volna, hogy a szocializmus hazugságokra épül, ez csak később derült ki számomra. A szüleim sem tántorítottak el tőle, pedig ők Magyar Nemzetet olvastak, ami akkor egyfajta kiállásnak számított. De ők azt szerették volna, ha boldogulok, ahogy én is ezt szerettem volna, és távol állt tőlem az ellenzéki attitűd, noha a belvárosi fiatal értelmiségi körökkel is tartottam a kapcsolatot” – mondja. Viszont a rádióban percek alatt „kényelmes és egyenletes” karrierje lett, a jogi végzettsége pedig szerinte alkalmassá tette arra, hogy az állami intézmények rendszerében eligazodjon és hagyták, hogy végezze a munkáját, soha nem várták el tőle, hogy „jó elvtársnő” legyen.

„A rádióba éjjel-nappal élvezet volt bemenni. Az igazi exhibicionisták a televíziózást választották, így az emberek és a légkör kitűnő volt. Emellett a rádió nemcsak a riporterek, hanem az alanyok tárháza is volt, bárkivel pillanatok alatt meg lehetett ismerkedni a Pagodában, ami olyan volt, mint egy kávéház” – meséli. Szerinte a Bródy Sándor utcában csak az számított, hogy ki mennyire tehetséges, és mindenki eszerint tudott érvényesülni is. „Nyilván ebből azt a téves következtetést is le lehetne vonni, hogy mi magasról tettünk arra, hogy milyen országban élünk, milyen társadalmi különbségek vannak, vagy hogy ki, milyen háttérrel, mire viheti a Kádár-rendszerben. Ráadásul ült néhány felelős vezető szerkesztő is a rádióban, akiknek ugyan az volt a feladatuk, hogy őrködjenek a párt érdekei felett, de ők is maximálisan támogatták, hogy legalább nagyjából mondjunk igazat” – mondja.Ebből is adódóan pályája legszabadabb időszakát 1986 és 1994 közé teszi, miközben tudja, hogy a második nyilvánosságban tevékeny értelmiségiek a rendszerváltás előtti időszakot egészen másként élték meg és értékelik akár az ő munkásságát is. De tudatosan nem választott ellenzéki pozíciót.„Szerettem jelen lenni, szerettem pénzt keresni és tudtam, hogy ehhez nem kell tisztességtelennek lennem.

A rendszerváltás előtt soha nem kényszerített arra a politika, hogy akár csak öt napig azon gondolkozzak, hogy mekkora görény vagyok, hogy ezt csinálom, és soha nem adódott olyan helyzet, hogy nagyon rosszul kellett volna magam éreznem. Ha nem tettem fel egy fontos kérdést, akkor nem azért nem tettem fel, mert nem engedték, hanem azért, mert hülye voltam” – mondja.

„Amikor először azt éreztem, hogy valami történik ebben az országban, az akkor volt, amikor megakadályoztam Fodros elvtárs villavásárlását” – mondja. A mostanában Seszták Miklós fejlesztési miniszternek „A sajtó munka segítéséért”-díjat adományozó Fodros István, aki az 1986-os tragikus szépségkirálynő-választás egyik főszervezője volt, és akiről később kiderült, hogy a KGB-nek dolgozott, 1987-ben protekcióval meg akarta szerezni Füst Milán egykori villáját. „Végigmentem az összes szerven, lépésről lépésre, több kínos interjút is készítettem, és végül nem sikerült neki” – meséli.

A rádiótól 1986-ban Aczél Endre meghívására ment át a Magyar Televízióba, a Híradó szerkesztőségébe. „Volt egy rémisztő főnököm a Krónikánál, aki később a MIÉP szóvivője és a Magyar Fórum főszerkesztő-helyettese volt. Vicces, mert ő volt az egyetlen, aki azt hajtogatta a rádióban, hogy amit el akarunk mondani, az nem esik egybe az ő pártja érdekeivel. Nem tudtuk eldönteni, hogy komolyan gondolja-e vagy csak viccel, mert mi meg azt gondoltuk mindig, hogy a párt bekaphatja. De akkor annyira rühelltem ezt az embert és annyira úgy éreztem, hogy ő örökre a főnököm marad, hogy elmentem a tévéhez először tudósítónak, majd szerkesztőnek. És amikor legelőször kiírták a nevem az esti Híradó szerkesztőjeként, óriási érzés volt, mert a rádióban ezt az elismerést nem kaptuk meg, és ezt igazságtalannak tartottam. A rádiós tevékenység a hibátlanul önálló munka, mert elmész a magnóddal, felveszed, megvágod, leadod és meghallgatod, ennyi. De a televízióban viszed magaddal az operatőrt, a vágó megvágja, csapatban dolgozol, szóval ki vagy szolgáltatva másoknak. És mellette, ha a tévében valami jól sült el, akkor jóval nagyobb hatása volt, mint amit a rádióban csináltál” – mondja. Aztán 1990. január 9-én közölték, hogy Aczélt kirúgják a Híradó éléről. „Rettenetes csalódás volt. Úgy dobták el, mint egy papírzsebkendőt, pedig amit a rendszerváltást megelőző években a Híradóval és A Héttel végigtoltunk, az szerintem történeti szempontból is jelentős teljesítmény volt” – meséli. Még aznap ő is felmondott, felhívta Mester Ákost és egy ebéd közben megkérdezte tőle, hogy visszamehetne-e a rádióhoz. Azt válaszolta neki Mester, hogy „persze, nyuszikám”. 1990-től egészen 2003-ig a Magyar Rádió vezető szerkesztője volt, többek közt a legendás 168 Órát is készítette a kilencvenes évek elején.

Ezekből az időkből több, számára emlékezetes történetet idéz, így azt is, hogy először ő készíthetett interjút Grósz Károllyal. „Korábban elképzelhetetlen volt, hogy egy valós hatalommal rendelkező állami vezető szóba álljon újságíróval, de a kalandvágyam arra sarkallt, hogy megszólítsam, mivel eszembe sem jutott, hogy belemegy. Végül nyolc percig interjúzhattam vele” – meséli. Utoljára a víkendházában készített vele interjút annak apropóján, hogy a rendszerváltás után a Váci utcában megdobálták. „Nem volt megbeszélve, csak odamentem, becsöngettem ő meg beengedett. Szívet tépő volt látni, ahogy valaki megéli, hogy mindenből semmi lett” – mondja.

Médiatörténeti pillanatként azt említi meg, amikor először mutathatta be, hogy hol van Nagy Imre sírja. „Kivitettem magamat az igazságügyi államtitkárral, aki megtörten azt mondta a pusztában, hogy itt, ahol állunk, itt van Nagy Imre elhantolva. Azóta tudom, hogy nagyon nem mindegy, mibe öltözik a riporter. Nem sokkal előtte a kolléganőmmel vettünk magunknak egy rókabundát, mert azt gondoltuk, hogy menő újságírócsajokként megengedhetjük magunknak. A tévében meg az a kép volt meg, hogy a nyomorult rókabundámban kérdezem az államtitkárt, miközben rajta sem kellett volna lennem a képernyőn. Szóval ez így utólag kellemetlen, de maga a pillanat fontos, mondhatni korszakos” – emlékszik vissza. 

Nincs jó emléke Antall Józsefről, akivel először készíthetett interjút a 168 Óra számára, de utána többet nem kísérletezett vele. „Azt hittem, megbolondulok. Két órán keresztül tartó méltóságteljes hömpölygés volt. Biztosan nagyszerű és jó szándékú ember volt, interjút viszont rémisztően adott” – emlékszik vissza. És kicsit talán része volt abban is, hogy a Dunagate-botrány után Horváth István belügyminiszter lemondott. „Elmentem hozzá vasárnap, és megkérdeztem tőle, hogy lemond-e? Addig sem én, sem más nem nagyon tett fel ilyen kérdést a médiában, ma már persze nehezen érthető ennek a súlya. És akkor Horváthról elkezdett dőlni a víz, én pedig kétszer leállítottam a felvételt, mert nem akartam rájátszani a helyzetre” – mondja.

Az újságírói szabadság érzése egészen 1994-ig tartott számára, szerinte akkortól kezdett el érvényesülni a politikai kontroll. „Nem cenzúráztak bennünket, de meg kellett tanulni, hogy az aktuális hatalom milyen dinamikával engedi a dolgozóknak az érvényesülést. Ha valakit 1990-ben liberálisnak bélyegeztek, akkor ez egyre fokozottabban jelentett hátrányt és az egymást váltó kormányok ehhez viszonyulva szerettek vagy utáltak bennünket. A teljesítményünk pedig egyre kevésbé számított” – véli.  „Egyszer az egyik tanítványom, Hadas Kriszta a generációm szemére hányta, hogy a mostani sajtóviszonyok annak köszönhetők, hogy mi gyávák voltunk szembeszállni a hatalommal a kilencvenes években. És azt hiszem, igaza van. Mindig azt gondoltuk, hogy csak kicsit fáj, hogy nem minket érint, vagyis örökké kompromisszumot és önfelmentést kerestünk. Egészen addig, amíg lábhoz nem parancsoltak bennünket. És ezen a ponton még meg lehetett volna fordítani a folyamatot, mert nem voltunk egzisztenciális veszélyben. Nem lett volna állásunk, de volt lakásunk, autónk, éppen ezért vállalhattunk volna kockázatot, mégsem tettük. Nem értem, hogy az 1994-es rádiós kirúgásoknál vajon miért nem éreztem rá, hogy ezt meg kellett volna lépnem. Ha eljöttem valahonnan, akkor sem politikai okból tettem, hanem szakmai oka volt” – mondja.

A közmédiával a kapcsolata 2010-ig tartott, azóta a Klubrádión futnak műsorai. Több díjat is kapott újságírói munkája elismeréséért, az 1998-ban kapott Táncsics-díjról 2013-ban többedmagával (például másik portréalanyunkkal, Horváth Zoltánnal) közösen lemondott Szaniszló Ferenc kitüntetése miatt. „Sajnos visszaküldeni nem tudtam, mert nem tudom, hová tettem. Küldtem egy lemondólevelet és visszaküldtem a lóvét” – mondja. Az internet szerinte kettős valóságát riadtan szemléli. "És én is elgondolkozom ilyenkor, hogy mekkora hülye vagyok, hogy nem arra használom a Facebookot, hogy megosszam másokkal a gondolataimat. Ha viszont más teszi ezt, akkor mindig azt gondolom, hogy erre való az újság. De tanulékony vagyok, és most azon gondolkodom, hogy az ősszel megjelenő kötetemet, amit orvosokkal készített interjúkból állítok össze, kicsiny darabkákban elkezdeném megosztani, hogy eszik-e, ízlik-e másoknak” – mondja.

A mostani médiából az Átlátszó és a Direkt36 munkáját tartja fontosnak, viszont sajnálja, hogy elveszni látszik, ami az ő generációjuknak volt fontos. „Az Élet és Irodalom, a beszélgetős műsorok, egyáltalán a rádiózás csurognak le a lefolyóban, és kár, hogy az utókor nem is fog rájuk emlékezni” – zárja.

(forrás: Kreatív Online)
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 

Képzés marketingeseknek, akik tömegeket szeretnének megszólítani, de közvetlen, bizalmas formában, személyre szólóan. Enter!Digital a neoval szeptember 14-én.

A verseny célja díjazni azokat a kommunikációs megoldásokat, melyek támogatják és elősegítik, hogy egy vállalat termékét vagy szolgáltatását egy másik vállalatnak értékesítse. Nevezési határidő: szeptember 8.

Célja, hogy díjazza a Magyarországon futó, munkáltatói tevékenységhez kötődő különféle kampányokat, kommunikációs aktivitásokat. Nevezési határidő: 09.08.

A verseny célja, hogy megtaláljuk és díjazzuk a legszebben tervezett és kivitelezett médiatermékeket Magyarországon. Weboldalakat, alkalmazásokat, tévéműsorokat, magazinokat és más nyomtatott kiadványokat lehet nevezni. Nevezési határidő: szeptember 15.

Az első benyomás megismételhetetlen. Légy rá felkészülve! Konferencia a POME-ról és fontosságáról szeptember 21-én

Szeptember 28-án ismét Gyógyszerkommunikációs konferencia. Fókuszban a technológiai fejlődés előnyei és kihívásai: E-recept, Data Science, okos eszközök.

A verseny célja, hogy megtaláljuk a legjobb hazai PR-projekteket és ügynökségeket, valamint hogy a PR kiemelt kommunikációs szerepét tudatosítsuk. Nevezési határidő: október 6.