„Azt hittük, minden fasza lesz. Nem lett az.”

Vágvölgyi B. András Amerikában edződött, aztán többször, több székből karambolozott a rendszerváltás utáni magyar médiavalósággal. A legtöbben a hőskori Magyar Narancs főszerkesztőjeként ismerik, pedig rendezőként és újabban a romagyilkosságokról írt könyve után íróként is lehetne. A nyomtatott Kreatív portréjának hosszabb változata.

Értelmiségi családban nőtt fel, anyja előbb gimnáziumban, majd a Szegedi Tudományegyetemen tanított angolt, apja szociológus volt. Szülei – évfolyamtársaik zömével ellentétben – nem disszidáltak 1956-ban. „Négy éves lehettem, amikor rákérdeztem apámnál miért nem élünk mi Amerikában és látszott rajta, hogy nagyon mély ütés volt ez neki, elérzékenyült. Az történt, hogy a fogorvos nagyapám abban az évben vett nekik egy lakást, saját kezűleg festette, mázolta, szóval annyi meló volt benne, hogy szerintük akkor azt nem lehetett itthon hagyni”.

Apja dolgozott Konrád Györggyel és Szelényi Ivánnal, közösen végeztek városkutatásokat pécsi és szegedi lakótelepeken a hatvanas évek végén. Vágvölgyi már tinédzser volt, amikor mindkettejüket kiutasították az országból Az értelmiség útja az osztályhatalomig című világhírű dolgozatuk miatt, Szelényi ki is vándorolt a családjával.

Vágvölgyi B. András
Vágvölgyi B. András

Középiskola után Szegeden kezdte el a jogi tanulmányait, Budapesten fejezte be, ám nem akart gyakorló jogász lenni, habár mostanában, a romagyilkosságokat feldolgozó sorozata és új könyve (arcvonal keleten) miatt újra hasznát vette egykori jogi tanulmányainak. Korán találkozott szamizdat-kiadványokkal, apja akadémiai intézeti kollégái közül többen is publikáltak a Bibó-emlékkönyvbe, amelyet Bertalan László szociológustól kapott meg biblia-papíros verzióban. A könyvet eredetileg nem szamizdatnak szánták, de a Gondolat Kiadó végül megtagadta a kiadását 1980-ban. A könyv szerzői közül a Kornidesz-Knopp-jelentés végül tizenhetet ellenzékiként jelölt meg. Ezek az élmények hatottak Vágvölgyire. „Mindenképpen hagyott valamilyen nyomot a személyiségemen, hogy általam ismert és kedvelt embereket a rezsim egy írás alapján zavart el az országból”, majd hozzáteszi, hogy személyiségéből fakadó lázadó hajlamai mellé az ellenzéki hajlandóság is viszonylag hamar jelentkezett nála. „Jártam újhullámos, posztpunk együttesek koncertjeire, az identitászenekaraim a mai napig az URH, az Európa Kiadó és a Kontroll Csoport” – mondja.

Budapesten a Krúdy utcában lakott, utóbbit sorsszerűnek is gondolja, hiszen tőle ötven méterre nyílt meg később a Tilos az Á is, és egy házban lakott Vig Monikával, a Fidesz választmányának tagjával, aki később fontos szerepet tölt majd be a Magyar Narancs alapításában.

Első írására nem pontosan emlékszik, vagy egy riport volt a Koppenhága Osterbro városrészében squatterek és a rendőrség közötti összecsapásokról, aminek szemtanúja volt 1986-ban, vagy egy a pornósztár-politikus Cicciolináról szóló cikk az Egyetemi Lapokba, amely akkor egyfajta „másfeledik” nyilvánosságnak számított, sok mindent meg lehetett benne írni, amit a hivatalos nyilvánosságban nem. Tanulságos és első nagyobb visszhangot kiváltó írása a Bozóki András szerkesztette Szép szó antológia kritikája volt, amellyel végigjárta a magyarországi folyóiratokat és kultúrsajtót, de itthon nem jelenhetett meg, végül a párizsi Irodalmi Újságban jött le. „Az antológiában volt némi cenzúra, mert Fejtő Ferencnek volt egy Ami Oroszországnál is fontosabb című cikke, amely a sztálini Szovjetunióval foglalkozott, az antológiából kimaradt. Az írás miatt Nemes Nagy Ágnessel is beszéltem telefonon másfél órát egy esetleges Újhold-évkönyves publikáció miatt, aki azt mondta, hogy rendben, ha az ember a komcsikat froclizza, de az Illyés Gyulát nem lehet” – emlékszik vissza az esetre. Ugyanebben az időszakban kezdett el érdeklődni XX. század eleji urbánus újságírók életútja iránt, elsősorban Fejtő Ferenc, Ignotus Pál, Arthur Koestler és Faludy György élete és műve foglalkoztatta ekkor.

1987-ben akadémiai ösztöndíjjal Bécsbe került tudományos titkárnak egy nemzetközi társadalomtudományi kutatóközpontba, utána pedig az Essexi Egyetemre ment posztgraduálni a British Council jóvoltából. Angliában besígített a BBC-nek, továbbá Krassó György Magyar Október hírügynökségénél is szerkesztett és gondozott szövegeket.

1988 nyarán jött haza, utána még fél évig volt állami állása az Enyedi György vezette Regionális Kutatások Intézetében tudományos segédmunkatársként. Utána szabadúszóként dolgozott, a Litván György-Hegedüs B. András-Kozák Gyula-féle Oral History Archívumnak készített életútinterjúkat 1956-os résztvevőkkel. Még ugyanebben az évben „rendszerváltó nyüzsgöncként” belépett a Fideszbe, továbbá az SZDSZ alapítója is lett, majd Vásárhelyi Miklós felkérésére elvállalta Nagy Imre és társai újratemetésének sajtófeladatait. „Én is javasoltam Orbánt, hogy mondja ő a beszédet, de piszkosul megbántam. Ma nem tartana ott, ahol tart, hiszen ez a beszéd tette őt országosan ismertté” – meséli.

Arconal keleten könyvborító
Arconal keleten könyvborító

A Narancs történetét már sokszor, sokan elmondták, megírták, a lényeg, hogy többek között Vig Monikával, Novák Zsófiával, Lovas Zoltánnal és Bojár Iván Andrással Bozóki Andrással, Hegedüs Istvánnal állt össze a kétheti lap alapító stábja. „Ez lett a Magyar Narancs, noha voltak mindenféle névvariációk, például Papírtigris vagy (R)evolúció. Magamról újságíróilag azt szoktam mondani, hogy én a Magyar Narancs által, a Magyar Narancs miatt és a Magyar Narancsért lettem újságíró” – mondja.

„Pedig a Narancs az elején hobbiújságnak indult” – folytatja a lap történetét. 1990 őszén fél évig az Egyesült Államokban volt, gyakornokoskodott a washingtoni New Republicnál, majd a New York Timesnál és a Village Voice-nál. A New York Times-nál az Op Ed-rovatnál az volt a feladata, hogy a kéretlen cikkeket elolvassa és véleményezze, mielőtt a rovatvezető elé került volna. Ott derült ki számára, hogy – ahogy fogalmaz – „Amerika nem csak a hatodik meg a hetedik flotta miatt nagy.” Mitch Levitas a rovatvezető bejött egyszer a szobába ahol én is ültem és azt mondta Howard Goldbergnek, a kisfőnöknek, hogy „Te figyelj, ez a német megint írt, de olyan hülyeséget, hogy a fal adja a másikat”. Goldberg visszakérdezett: „ Melyik német? Több német is van”. Levitas: „Hát ez a német, ez egy barom”. Goldberg kicsit erélyesebben újra rákérdezett: „Na de melyik német, bökd már ki”. Levitas nézte a papírt, majd lassan kimondta, hogy Günter Grass. Majd folytatta, hogy ő ezt a hülyeséget nem hajlandó lehozni. A következő héten a Salman Rushdie-cikk jöhet, de ez a német ez nem. Nem tudok elképzelni olyan európai lapot, amely egy számára írt Günter Grass-cikket ne hozott volna le akkoriban” – mondja.

A főként a New York Timesnál és méginkább a New York-i alternatív hetilapnál, a Village Voice-nál szerzett tapasztalataival hazatérve Vágvölgyinek határozott elképzelése volt, hogy a Magyar Narancsot hogyan kellene átalakítani. „Hetilapot kell csinálni belőle, de a hangnemét megtartani kritikusnak, konfrontatívnak” – mondja. Az itthoniak, főként Bojár Iván András közben tárgyalásokat kezdtek a francia Libération napilappal, akik egy kelet-európai hálózatot akartak építeni. A Narancsnak egy időben francia, de magyarul jól tudó lapigazgatója is volt, Nicholas Olivier, akinek Vágvölgyi szerint nagyon furcsa volt, hogy a szerkesztőség nem akarja időnként figyelembe venni a hirdetők érdekeit. A Libération azonban az anyaországban egy rossz befektetés miatt megroppant, így a Narancs lehetetlen helyzetbe került. Iványi György, az Intereurópa Bank akkori vezérigazgatója azzal állt elő, hogy öt magyar pénzintézet fejenként hárommillió forinttal beszállna egy újonnan alapítandó kiadóba, Vágvölgyi eközben Vásárhelyi Miklóson keresztül a Soros Alapítványt akarta meggyőzni a beszállásra. Az akkori főszerkesztő-helyettesnek, Nádori Péternek viszont volt egy újabb ötlete, családi reláción keresztül volt  kapcsolata Princz Gáborhoz.

„A Postabanknak már akkor nagyon rossz híre volt, elég jobbos dolognak látszódott, de adtak ők mindenkinek pénzt, a szociknak is, a korai oligarcha-civilizáció nagyvadjának látszottak 1992-ben. De akkor azt gondoltuk, hogy oké, szerezzünk tőle még ötmillió forintot, jól jöhet később. Princz meg páros lábbal beleugrott a sztoriba, azt mondta, hogy ad pénzt, de csak ha más pénzintézet nem száll be. Mi mondtuk, hogy akkor veszítünk tizenöt milliót. Ő meg azt mondta, hogy jó, ő beszáll hússzal” – emlékszik vissza Vágvölgyi.

1991-ig a lapnak nem volt főszerkesztője, Bojár mint szerkesztőségvezető működött, mert valakinek alá kellett írnia a számlákat. Az első főszerkesztőválasztáson, 1991 nyarán azonban Bojárral szemben Vágvölgyi nyert, aki úgy döntött, hogy „az anarchista csürhéből” csinál egy rendes szerkesztőséget, „japán nagyvállalatot”, ahogy fogalmaz. Ekkor kezdett el kialakulni a jellegzetes narancsos stílus is, melynek nyelve később a komplett magyar online médiára hatással volt.

„A magyar sajtónyelv poros, unalmas és dögletes nyelv volt. Mi három forrásból táplálkoztunk. Egyfelől a huszadik század első felének harcos, kemény, nem a maga faszán búsuló magyar urbánus újságírás karcosságát és vitriolját vettük alapul. Másik forrásunk az „új újságírás” amerikai sajtónyelve, például Tom Wolfe Kandírozott mandarizselészínű áramvonala Bartos Tibor fordításában már többünknek gimnazista korában felszabadító erejű volt, akkor jöttünk rá, hogy a rock ’n’ roll megjelenhet az újságírásban is. Később ehhez társult Hunter S. Thompson és a Gonzo, első könyvét mi jelentettük meg 1994-ben. A Narancs-nyelv harmadik forrása pedig az aktuális pesti flaszternyelv volt” – mondja.

Az akkori, Fideszhez fűződő viszonyukról azt mondja Vágvölgyi, hogy a párt fodorista-fidesztrockista szárnyához számították őket az első két évben, és a Fidesz első médiaháborúját a Narancs ellen vívta 1992-93-ban. „Azt a háborút megnyertük, a Magyar Narancsot a mai napig lehet kapni és remélem ez még sokág így lesz. Azt mondtam akkoriban egy interjúban, hogy a Fidesz lépett ki a Magyar Narancsból, vagyis abból az alternatív-liberális gondolatkörből, ami a lap, és eleinte a szervezet sajátja is volt. Orbán még a nevet is el akarta venni, holott a név előbb létezett, mint ahogy a Fidesz szimbóluma a narancs lett volna” – mondja.

A postabankos érát Vágvölgyi nyomasztónak írja le, mivel a veszteséges lap működést a törzstőkéből kellett finanszírozni, ez állandó tőkeemeléssel járt. A Postabankkal szemben a Narancs Egyesület állt, vagyis a szerkesztőség, amelynek a Soros Alapítvány adott pénzt, hogy egyenlő félként tudjon beszállni tulajdonosként a Postabank mellé, de az 1994-es választás után ez a beszállás elapadt és a Postabank többségi tulajdont szerzett. A Postabank akkoriban sok fogadást tartott a médiacsoportjának, Vágvölgyi számára pedig szomorú látvány volt, hogy „ha a Princz feldobott volna egy csirkecsontot, akkor voltak főszerkesztők akik nekifutásból elkapták volna a foggal”. Ebben az időszakban Vágvölgyit megkereste Fenyő János Vico-vezér is, aki szerette volna saját cégcsoportjánál látni a Magyar Narancsot. „Néhány havonta felhívott, győzködött. Én meg kérdeztem, hogy János, de ki fog dönteni a címlapokról? Számára teljesen természetes volt, hogy ő, én meg mondtam, hogy én ahhoz vagyok hozzászokva, hogy a szerkesztőség dönt minden lényeges kérdésben” – mondja.

1994-ben Vágvölgyi második magyarként (az első Horvát János volt) megkapta a Harvard Egyetem Nieman-ösztöndíját, „a rendszerváltó magyar sajtónak járó kitüntetést”, ahogy mondja, így filmes órákat hallgatott Dusan Makavejev mesterkurzusán, valamint az MIT-n a korai internet-guru Nicholas Negroponte, a Wired magazin megmondóemberének óráit is hallgatta. Ugyanebben az évben a szerkesztőség Pulitzer-emlékdíjat kapott, viszont a választások után a Soros Alapítvány kihátrált a lap mögül, ami kiszolgáltatottá tette a Narancsot.

Még újabb amerikai tartózkodása alatt élte meg a Narancs az első szerkesztőségi válságát is. Weyer Balázs és Kóczián Péter A Mérleg utca nyelve című cikksorozatban leírták, hogy Fodor Gábor 1993-ban még Fidesz tagként részt vett egy belsős SZDSZ-es találkozón, ahol eldöntötték, hogy ki lesz a párt miniszterelnök-jelöltje (Kuncze Gábor lett). A szabaddemokraták megsértődtek a cikksorozaton, Tamás Gáspár Miklós és Eörsi István elítélték Weyeréket, György Péter pedig védelmükbe vette őket. „Nekem nem tetszett különösebben a cikk, de kintről nem akartam beleszólni, mert akkor Nádori volt a megbízott főszerkesztő. Viszont az elfajuló értelmiségi vitát károsnak tartottam a lapra, ezért Montreálból küldtem egy elég kemény hangú írást, amiben elküldtem mindenkit a picsába és lezártnak tekintettem az ügyet” – meséli Vágvölgyi. Elmondása szerint ezután féléves állóháború alakult ki az érintettek és közte, amiben már részt kapott a lap Vágvölgyi szerint bulvárosítási szándéka, valamint az internet is. Aztán egy szerkesztőségi balhét követően a laptól távozott Weyer, Nádori, Simó György, Csejdy, Csillag és Kóczián is. „Sokan azt gondolták akkor, hogy a Narancs ezt nem éli túl. Tény, hogy mélypont volt 1996 eleje, de lassan felállt az új menedzsment és szerkesztőségi struktúra és ismét elkezdett jól működni a lap.

1997-ben aztán Vágvölgyi előbb Hong-Kongban forgatott dokumentumfilmet, majd Japánba ment, ahol már az utódja kinevelésén dolgozott, mert szaporodó filmes munkái mellett a Narancs dolgai egyre kevésbé fértek bele az életébe. Emellett több problémával is meg kellett a lapnak küzdenie. „A Narancs fénykorában is átlagosan csak heti tizenötezer példányt adott el, míg a 168 Óra ötvenezret. Érthetetlen volt számomra, miért megy ilyen szarul. Mivel meg kellett élnünk és a lap erényeiből sem akartam engedni, ezért a horizontális növekedésben láttam a kiutat” – mondja. Ennek egy része lett a könyvkiadás (első kiadvány a Vágvölgyi által fordított Félelem és reszketés Las Vegasban volt Hunter S. Thompsontól), de a Tilos közelsége miatt Vágvölgyi szeretett volna szorosabb együttműködést és egy tévés műsort is a Narancsnak, illetve netes felületet, a Villanynarancs felfuttatását.

Vágvölgyi távozásához végül egy Princz Gábor által letiltott cikk vezetett. „Szekeres Imre szocialista politikus a felesége révén korrupciós botrányba keveredett, az ő nevén volt egy Nagy Diófa utcai szálloda. Makai Jóskáék, aki akkor felelős szerkesztőként vitte az ügyeket meg elküldték megjelenés előtt az egész cikket Szekeresnének, aki nem Makaihoz fordult, hanem egyből Princzhez, aki meg letiltotta a cikket. Szakmai balfaszság volt a Narancs részéről, és ez lett az első cenzúrális eset a lap életében. Mire hazaértem, forradalmi volt a helyzet” – emlékszik vissza. „Már nem a lapszerkesztéssel szerettem volna foglalkozni, de nem tehettem mást, mint újra indulni a főszerkesztőségért.”

1998-ban aztán főszerkesztőt kellett választani, mert ez benne volt a szervezési és működési szabályzatban. Vágvölgyi a választást elbukta Makaival szemben és az általa kitalált szerkesztőbizottsági elnöki pozícióra sem választották meg. „Fogtam egy papundeklidobozt, bepakoltam a személyes dolgaimat és onnantól kezdve el vagyok jőve” – tesz pontot a narancsos története végére Vágvölgyi.

Egy producerbarátjával tárgyaltak arról, hogy a TV2-n legyen egy Esti gyors című Narancs-közeli műsor. Meg is volt a próbafelvétel, a TV2 rendesen bele is tette a pénzt. „Aztán a legjobb tudomásom szerint az egyik TV2-s vezető kapott egy telefont az akkor választást nyerő Fidesz felső vezetéséből, hogy ők nem akarják, hogy nekem heti műsorom legyen a TV2-n. Onnantól kezdve lényegében megint szabadúszó vagyok” – mondja. Még egy televíziós próbálkozása volt főszerkesztőként, a TV Sziget 2003-04-ben, mely az első évben csak a fesztiválok idején adott, majd a másodikban viszont négy hónapig minden hétköznap élőben. „Aztán ennek is vége lett, ez sem egy szép médiatörténet, mindenestre stábunk egy részét alkalmazta később a Kultúrház c. műsor.” Volt munkatárs az ÉS-nél, volt drMáriással és DJ KanadaKáosszal műsora a Tiloson, rövid ideig alt.kult címen rovata a korai Indexen.

Ám Narancsos karrierjének befejezése óta már nem újságírónak, hanem inkább író-rendezőnek tartja magát. Számos könyvet, forgatókönyvet írt, készített nagyjátékfilmet (az ötvenhatos tematikájú Kolorádó Kidet), és több egyetemen, köztük az ELTE-n, a BKF-en (ma Metropolitan) és a Színművészetin is tanított, valamint az Élet és Irodalomban jött le folytatásban a romagyilkosságokkal foglalkozó cikksorozata, amit most rendeztek könyv alá.

A Naranccsal kapcsolatban azt bánta meg, hogy az internetet nem erőltette jobban. „Ott voltam az MIT-n, láttam, mi lesz ebből és a Bodoky Tamásnak ki is volt adva a feladat, hogy csinálja meg a Villanynarancsot. Valahogy mégis lemaradtunk róla, talán azért, mert én nem nyomtam eléggé, de így is elég leterhelő volt ez az időszak” – mondja. A Narancsnak szokták még felróni a trágárság elterjesztését a magyar sajtóban (Vágvölgyi egyik elhíresült mondata, hogy „A politikai gecizmus oltárán Orbán Viktor a főalak”), amire Vágvölgyi azt mondja, hogy ez igaz, de a trágárságok az élő, beszélt nyelvhez közelítette a sajtónyelvet és soha nem a szegényeket, az elesetteket bántották, hanem a hatalommal szemben használták ezeket a nyelvi eszközöket. Ez szerinte nagy különbség a Habony Árpádhoz köthető és jófejkedő mai kormánypárti médiához képest.

Saját személyiségéről azt mondja, hogy a legtöbb esetben inkább vállalta a konfrontációt, de alkudozni, egyezkedni nehezebben tudott, és szerinte a mai megvehetőség nagyon jól leírja a magyar társadalmat. „Szerintem kádárista alapokon nyugvó neofeudális hűbéresség van ma Magyarországon, de ez sem tart örökké, nem lehet hetven évre erre berendezkedni ahogyan azt az egyik mai főminiszter kijelentette.” Szerinte a hetvenes évek elején volt utoljára ennyire korlátos időszak, mint a mai.

A hazai újságírás csúcskorának a nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes évek közepéig tartó tíz évet tartja. „Akkor az újságírókba vetett bizalom magasabb volt, mint a mentőorvosokba vetett. Mára az újságíró a leglesajnáltabb figurák egyike lett és ebben benne van az is, hogy sokan propagandistaként fogják fel az újságírói szerepüket” – mondja.

„Artner Sisso mondta egyszer, hogy mi átbuliztuk a rendszerváltást. Igaza van, kicsit korán kezdtünk el ünnepelni és azt hittük, mostantól minden fasza lesz. Nem lett az” – zárja.

Legendás Újságírók sorozatunkat a Blikk támogatja.

(forrás: Kreatív Online)
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 

Idén is megrendezzük az FMCG-szektor egyik legmeghatározóbb, kétnapos eseményét. Időpont: 2017.04.27-28.

Magyarország egyik legrangosabb kreatív reklámversenye. Díjátadó: május 17-én, az A38 Hajón.

A verseny célja, hogy megtaláljuk Magyarország legszebben tervezett és kivitelezett termékcsomagolásait. Nevezési határidő: május 19.

Konferencia a posztmodern marketing és a turizmus összefüggéseiről május 23-án.

A 2016-os Employer Branding Award díjazott kampányainak bemutatása május 23-án

Gyakorlati képzés a sikeres Google AdWords kampányokhoz. Időpont: június 7.

Mitől érzi magát sikeresnek a munkavállaló? Valóban csak a hr-es felelőssége? Konferencia nem csak HR szakembereknek