hirdetés
hirdetés

A cinikus befogadókból egy pillanat alatt az abramovici játék szereplőivé váltunk

Ezennel elbúcsúzunk a nemes múltú Kultúrterrortól, és elindítjuk a Recharge-ot. A kérdésünk minden felkért szerző felé ugyanaz: mi az, ami feltölt, ami kikapcsol? Valuska László a konyvesmagazin.hu főszerkesztője, a Margó Irodalmi Fesztivál igazgatója válaszolt elsőként, ízelítőt adva korunk egyik legismertebb kortárs performanszművészének, Marina Abramovicnak az 50 éves pályafutását összegző retrospektív kiállításáról. 

hirdetés

Ültünk egymással szemben Belgrádban, a múzeumban néma csendben, egymás szemébe néztünk. Marina Abramovic korunk meghatározó művésze, aki soha nem kímélte testét, mert a művészet számára mindig kísérletezés, a határok feszegetése. A Walk Through Walls című memoárjából kiderült az is, hogy az élet és a művészet nem szétválasztható. Hogy amikor szerelmével és alkotótársával, Ulayjal a kínai nagy fal két végéről közelítettek egymáshoz, akkor távolodtak el örökre. 

Belgrádban percekig zavarban voltunk, el-elkapkodtuk a tekintetünket, mert magunkkal foglalkoztunk. Nem tudom, mikor és hogyan változott meg köztünk a helyzet, de legalább húsz percig ültünk így: szuperhősök és CGI nélkül, mert a történetek mi magunk vagyunk, a kultúra segít ezeket a csatornákat megnyitni.

A New York-i MoMA-ban egy szép nagy terem közepére tettek le egy asztalt és két széket. Marina Abramovic vörös ruhában ült az egyik széken, óriási sorok kígyóztak, hogy a látogatók, köztük olyan popkulturális jelenségek, mint Jay-Z (aki videót is készített a témában) vagy Lady Gaga, egy pillanatra leülhessenek a művésszel szemben, így egyfelől ők is a műalkotás részévé válhattak, másfelől ezzel a jelen levéssel kerülhettek közelebb a művészet megértéséhez. 

A New York-i performansz ikonikus jelenete: megjelenik Ulay, néznek egymásra, sírnak, némán élik újra a közös életüket.

Belgrád nem New York, az 50 éves pályát összefoglaló retrospektív kiállításon személyesen ugyan nincs jelen Abramovic, de valahogy mégis kikerülhetetlen volt. 

Amikor a maratoni kiállítás-látogatás végén leültünk egymással szemben az asztalhoz, először poénnak tűnt. Semmiben sem különbözött attól, amikor az IKEA-ban kipróbálunk egy asztalt. A performanszokat nehéz megoszthatóvá tenni: Abramovic munkássága alapvetően a pillanatban oldódik fel, a videókról és a fotókról sok minden átjön a fizikai megpróbáltatásból és a szenvedésből, de nem vezethet végig a teljes folyamaton. Mert a művészet soha nemcsak a végeredményről, hanem a folyamatról is szól. A képeken szépen esztétizáltan jelenik meg a véresre vágott test, a vörös pöttyök a kézfeje mellett, de az is erős, amikor a művészet szépségéről beszél, miközben tépi a haját.

A belgrádi kiállításon egy pillanat alatt cinikus befogadókból az abramovici játék szereplőivé váltunk, amikor egymás szemébe néztünk. Megszólalni nem lehetett, nem is volt rá szükség.

Próbáljátok ki: üljetek le egymással szemben egy asztalhoz és csak nézzetek egymás szemébe. Szavak nélkül nyílik meg múlt, jelen és jövő. Hordozzuk az el nem beszélt történeteinket meg kell ismernünk, hogy bármit továbbírhassunk. A cinizmus és az irónia is felszámolódott, ami mindig komoly védőhálót jelentett nekem.

Ez a kultúra lényege: a nyitottság, a párbeszéd, az önfeladás, a másik felé fordulás. A másik, ami a tükör maga, a műalkotás. Amikor szerdán az SzFE tüntetésen jártam, ugyanezt éreztem a Vas utcai épületet magukra záró egyetemisták tekintetében: a kultúra mi vagyunk, az soha nem fentről lefelé építkezik, azt senki nem veheti el tőlünk. Az állam lehet motorja a kultúrának, de kézifékje sose, megpróbálhatja átírni a kánont, átértelmezheti a hagyományokat, de valójában a hagyományaink is mi magunk vagyunk, ahogy mozgásban tartjuk a folyamatos újraértelmezéseinkkel.

Pár órával később Újpesten néztük meg a Pintér Béla és Társulata előadását, ami posztapokaliptikus élmény volt: kézfertőtlenítés, adatok megadása a kontaktkutatáshoz, színháznézés maszkban. A kultúrát, vagyis az életet kellene most ünnepelni, hogy újra a történés közben lehetünk befogadók. Mindeközben megtapasztalhatjuk, hogy a kultúrát se törvény, se vírus nem tudja eltörölni. A tapsrendben a színpadra szaladtak sárga maszkjaikban a fiatal SzFE-sek, akik most tanulják meg, hogy semmit nem lehet elvenni tőlük. 

 

Valuska László, a Margó Irodalmi Fesztivál igazgatója, a konyvesmagazin.hu főszerkesztője

Nyitókép: Valuska Gábor

(forrás: Kreatív Online)
hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!