Egy hajléktalan mindennapjait mutatja meg ez a VR-szoftver

Vajon hány januári éjszakán át viselném el ágyként a buszmegálló padját? Mit tennék meg csak azért, hogy még negyed órát a meleg buszon utazhassak? És, mi van, ha már a kutyának sem kell egyetlen vagyontárgyam, amit pénzzé tehetnék? Kérdések, amelyekre egy kaliforniai hajléktalan világába vezető VR-szoftver kényszeríti ki a válaszokat. Társadalmi érzékenyítés a digitális technológia segítségével. 

Hajléktalan vagyok. A kaliforniai Palo Alto-ból San Jose-ba tartok egy busszal. Késő éjjel van, egy férfi néhány sorral mögöttem ül, folyamatosan bámul. Érzem, ahogy lassan egyre közelebb lopakodik hozzám. Közben egy másik férfi a földön lévő hátizsákomat figyeli, érzem, meg akarja szerezni. Ha a csomagommal kezdek foglalkozni, a mögöttem ülő még közelebb jön hozzám. Ha viszont hátranézek, a másik ellopja a cuccaimat. Mit tegyek? - egy jelenet abból a szoftverből, amelyet a Stanford Egyetem humán interakciókkal is foglalkozó virtuális valóság laborjában (VHIL) állítottak össze. A megtapasztalásra építő Hajléktalanná válva névre keresztelt VR-szoftvert elsősorban a Kaliforniában élő emberek számára készítették, hogy egy VR-szett segítségével minél többen és minél mélyebben átélhessék egy hajléktalan társuk mindennapi küzdelmeit.

A szoftver több, egyre súlyosabb és egyre kilátástalanabb helyzetbe kényszeríti a felhasználót. Az első jelenetben azzal a helyzettel szembesül, amikor munkahelyéről elküldik, az otthoni ebédlő asztalon egy kilakoltatási végzésről szóló levelet talál, és közben az a feladat várja, hogy lakásából megmaradó vagyontárgyain minél hamarabb túladhasson, amik persze senkinek sem kellenek. A következő jelenetben már csak a kocsija van meg, és a jelenet küldetése szerint az egyik éjszaka az ablakon bekopogó rendőrnek kell megmagyaráznia, miért alszik napok óta a hátsó ülésen. A harmadik a már fent említett buszos epizód, amelynek középpontjában a hajléktalan ember azon küzdelme áll, hogyan tudja megvédeni egyetlen tulajdonaként megmaradt táskáját, és hogyan tud a hideg éjszakán minél tovább a meleg buszon maradni. 

"Kíváncsiak voltunk, hogy a technológia segítségével létre tudunk-e hozni olyan virtuális élményt, amelyben saját valóságként élhetjük meg a más emberek által érzékelt valóságot" - fogalmazott Elise Ogle, a VHIL projektmenedzsere a Digital Trendsnek adott interjújában, miközben hozzátette, 500 ember vett részt a Stanford Egyetem projektjére épülő tanulmányban. 

"Ha a virtuális valóság csatornáját összehasonlítjuk az olyan klasszikus médiumokkal, mint a tévé vagy a nyomtatott sajtó, akkor azt tapasztaljuk, hogy a VR sokkal nagyobb hatást gyakorol az emberek empátiájára. Mert képes az embert közvetlen az adott környezetbe helyezni, és képes arra, hogy lélekben azt érezze, mintha tényleg jelen lenne. Ezek a majdnem valódi, szinte megélt tapasztalatok pedig óriási hatással lehetnek a későbbiekben az emberek gondolkodására" - tette hozzá Ogle.

A hajléktalan emberek mindennapjait megjelenítő VR-programot először a tavalyi Tribeca Film Fesztiválon, legutóbb pedig hétvégén a Dubajban megrendezett globális oktatási konferencián mutatták be (a szoftver innen ingyen is letölthető). A konferencián a Stanford Egyetem kutatói a projektet lezáró tanulmányuk eredményeiről beszéltek, amelyből kiderült, hogy ez a hétperces VR-tapasztalat minden más eszköznél, gyakorlatnál hatékonyabban volt képes a felmérésben résztvevők empátiáját felébreszteni embertársaik iránt, és hatásában is több hónapig volt érzékelhető. 

Nem ez az első eset, hogy a technológiát és a mesterséges intelligenciát az empátia megteremtésének szolgálatába állítják; és nem is az utolsó, amely kapcsán felmerül a kérdés, vajon hol a határ mások személyes tragédiájának kihasználása és a társadalmi érzékenyítés között. A Digital Trends erre hozza fel példaként  a néhány hónapja a MIT Média Laborjában is vizsgált szimulátor szoftverét, amely háborús övezetekbe, terrortámadások helyszíneire vagy természeti katasztrófa-sújtotta övezetekbe kalauzolja a felhasználót úgy, hogy saját városába helyezi a történetet. Mert ezen projekt kapcsán megjelent cikkekben is felmerült, hogy vajon eléri-e eredeti célját, vagyis a figyelemfelkeltést, az empátianövelést, vagy csak az egyre inkább fokozódó emberi kíváncsiságot lesz képes kielégíteni. 

 

Szekeres Andrea
a szerző cikkei

(forrás: Kreatív Online)
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 

Díjátadó: december 10., 18.30