hirdetés
hirdetés
hirdetés

Hogyan születnek Váncsa István írásai?

Váncsa István írása inspirációs forrásairól, a cikkleadási határidőről, valamint a karakterszám pontos betartásáról. 

hirdetés

Fotó: Vörös Szilárd
Bohó ifjúkoromban, negyven vagy több esztendeje, úgy tapasztaltam, hogy engem leginkább a másnaposság inspirál. Ül az ember az asztalnál kora reggel, feje zúg, sajog, és éppoly üres, mint a gépbe befűzött hófehér papír. Aztán a másnapos egyed a kezét a billentyűzet fölé emeli és írni kezd. Mint kilyukadt zacskóból a tej, úgy folyik a szöveg az üres fejből az ujjakon és az írógépen át a fehér papírra, alkotója alig győzi cserélni a gépben az oldalakat, mire észbe kap, a mű kész is van

Persze az eredmény egyelőre nyersanyag, dolgozni kell rajta, hogy leadható legyen, ám ez a munka (amit manapság egyébként nem szokás elvégezni, de elvárni sem) rutinjellegű. Az írásmű lényege előállott, a többi kézügyesség dolga csupán. Átfésülni, megszerkeszteni, újragépelni, aztán bevinni a szerkesztőségbe, amelyik megrendelte, és várni a napot, amikor a honort kifizetik.

Így ment ez akkoriban.

Fotó: Szőke György

Nyilván mondanom se kell, hogy a föntebb leírtak csakis a szövegelőállítás creative writing néven ismert és általában rosszul fizetett változatára vonatkoznak, nem pedig mondjuk a Ctrl-c/Ctrl-v technológiával folytatott tanulmányírásra, ami jóval kevesebb vesződséggel jár, összehasonlíthatatlanul jövedelmezőbb, inspiráció pedig nem kell hozzá egy deka se. Viszont az emberi fogyasztásra szánt, többé-kevésbé irodalmi jellegű és többé-kevésbé szórakoztató szövegeket ki kell találni valahogy. Mindenképp kell valamiféle alapötlet, arra pedig gondolkodás útján rálelni képtelenség. Gondolkodással problémákat lehet megoldani (például családi, környezeti, kulináris, logikai, matematikai, munkahelyi, műszaki, társadalmi, üzleti stb. problémákat), de kitalálni valamit nem lehet. Persze az a körülmény, hogy írnom kell, de semmi nem jut az eszembe, szintén probléma, nem is kicsi, viszont hiába gondolkodom napszálltáig, a helyzet attól meg nem javul.

Vagy ha mégis, nem azért, mert közben lázasan törtem a fejem.

Hanem annak ellenére.

A magyarázat igen egyszerű. Az ötlet nem a tudatomból, hanem az alatta tenyésző pszichés lápvidék belső kondí-cióiból és processzusaiból pattan elő, már amennyiben hagyom. Ha a tudatom aktuális állapota megengedi. Amikor gondolkodom – értsd: amikor épp hülyeségeken jár az eszem –, akkor a tudat olyan, mint a chicagói O’Hare repülőtér, csupa zűrzavar, lárma, tülekedés. Lehet, hogy a négy terminál valamelyikének egy csendesebb sarkában Debussy Syrinxét játssza egy fuvolaművész, ám ezt még azok se veszik észre, akik mellette állnak, nemhogy a többiek.

A repülőtér a tudatom, a fuvolaszóló az ötlet. Ritka nagy mázli kell hozzá, hogy észrevegyem.

Ha viszont nem a tranzitban vagyok, hanem egy távoli, üres hangárban, és ott szólal meg a fuvola, akkor minden oké. Vagyis mi kell ahhoz, hogy az ötletnek, már ha csakugyan megszületett, hasznát tudjam venni?

Csend és üresség, semmi más.

Fotó: Szőke György

A tudat elcsendesítéséhez vagy kiüresítéséhez vezető módszereket kiterjedt szakirodalom tárgyalja, a legújabb szövegek az elmúlt tíz-húsz év termései, zömük angol nyelvű, címükben a „mindfulness” szó igen nagy valószínűséggel szerepel; a legrégibbek a Satipatthāna sutta, illetve a Satipatthāna-samyutta címet viselik, koruk nagyjából kétezer-ötszáz esztendő. Kitartó tanulmányozásuk eredményeképp arra kezdtem gyanakodni, hogy a tudat termékeny, kreatív üressége előállhat oly esetben is, amikor az ember egyáltalán nem másnapos. Időbe tellett, mire ezt elfogadtam. Lassan érő típus vagyok.

Előáll viszont egy elkedvetlenítő körülmény, amire később jöttem rá, hogy tudniillik az ötlet még akkor se feltétlenül jó, ha én találtam ki, hanem nagy valószínűséggel rossz, magyarán hülyeség. Tíz ötletből nyolc hasznavehetetlen, szerencsére azonban ez nem akkora baj, amilyennek látszik. Miközben kihajítom a selejtet, jó eséllyel eszembe juthat helyette valami más, ami már nem selejt. Valójában tehát a második menetben, amikor a kész szöveget javítgatom, a saját blődségeim inspirálnak. Két dolog kell ehhez. Az első valamifajta minőségérzék, amely képessé tesz arra, hogy a selejtet felismerjem és kirostáljam, ez nálam nem volt meg mindig, de idővel kifejlődött annyira, amennyire. Némelyeknél sohase fejlődik ki, ők általában sikeresek és boldogok. A másik az, hogy legyen második menet, vagyis hogy szánjak az utómunkálatokra annyi időt, amennyire szükség lesz, evvel már lehetnek problémák. Negyven éve vagyok szerkesztő, tenger sok írásmű fordult meg az asztalomon, tapasztalatból tudom, hogy rangos szerzők se okvetlenül molyolnak annyit a művükön, amennyit kellene, sőt esetleg semennyit se molyolnak. Kiteszik a pontot az utolsó mondat végén, aztán annyi. Könnyen lehet, hogy nekik van igazuk, mert ez a hosszú élet titka, én viszont kellemetlenül érezném magam, ha fésületlen, összecsapott munkát adnék tovább. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy jobbakat írok, mint akárki más, hanem csak azt, hogy a szövegen való tökörészéstől jobb a hangulatom, a cél pedig pontosan ez.

Fotó: Szőke György

Nyilvánvaló, hogy mint mindennek, ennek is megvan a maga természetes limitje, jelesül a határidő, ami a mesterember múzsája is egyszersmind. Íróféléből kétféle van, az egyik a tehetség, aki arról ismerszik meg, hogy ír, ha kell, ha nem, mert neki az létszükséglete. Nem tud nem írni. Hogy őt mi inspirálja, azt tőle kell megkérdezni, nekem arról fogalmam sincs. Én akkor írok, ha van konkrét megrendelésem, konkrét határidővel és konkrét honoráriummal, mely utóbbiról feltételezhető, hogy csakugyan kifizetik. Ebben ugyan tévedek olykor-olykor, de hát ilyen a világ. A határidőt látszólag elfelejtem, a tudat alatt párálló mocsárvilág nyeli magába, de meg nem semmisül. Eszembe jut idejekorán, aztán újra és újra, egyre gyakrabban, esetleg már alapötlettel, címmel és slusszpoénnal együtt, a többi pedig, mint láttuk, kézügyesség dolga csupán.

Múzsám kétarcú, egyik arca a határidő, a másik a terjedelem. A szövegelőállító szakiparos agya különös módon működik. Ha azt mondják neki, hogy tizenkétezer, akkor a szövegnek olyan ősképe ködlik föl benne, hogy azt csak tizenkétezer karakterben lehet megírni, sem többen, sem kevesebben. Tökmindegy, mi a téma. Ha háromezret mondanak, akkor háromezer karakterben lesz megírható. Persze az ember nem gép, első nekifutásra tíz százaléknyi szórásra számítani lehet, ám ez korrigálható, és ennek a korrekciónak csak pozitív hozadéka van. Amikor az anyagot pontosan méretre akarom húzni, akkor fölösleges szavakat, terjengős fordulatokat, szemantikai lazaságokat célszerű keresnem, ehhez pedig olyan tüzetesen kell újra és újra elolvasnom a szöveget, ahogy az még nálam se szokás. Az anyagnak ez javára szokott válni. A megadott terjedelemhez képest plusz-mínusz egy-két százalék már nagyfokú precizitásnak számít, de én néha azt játszom, hogy betűre pontosan annyit írok, amennyit kértek. Ha 3000 karakterről szól a megrendelés, akkor a kész anyag nem 2999 karakter lesz, és nem is 3001, hanem 3000. Természetesen ennek már az égadta világon semmi értelme nincs, ritkán is művelem, és akkor is gyanús vagyok magamnak, talán okkal. Viszont úgy tapasztalom, hogy miközben tök fölöslegesen farigcsálom a szöveget, az szemlátomást javul, feszesebb lesz és gördülékenyebb. Más kérdés, hogy ezt rajtam kívül senki élő ember észre nem veszi, evvel csak önmagamat szórakoztatom. Nagyjából úgy, ahogy a rühzsírtartót belekarcolt mintákkal ékesítő juhász a tizenkilencedik századi Hortobágyon. A rühzsírtartó szaruból készült edény, a rühzsír pedig disznózsírral elkevert kénpor, rühes birkák gyógyítására szolgált, vagyis a remekművet elsősorban rühes birkáknak állt módjukban megcsodálni. Ettől függetlenül a juhász közérzetének jót tett, hogy a rühzsírtartó ki van cifrázva, ahogy az illő.

Apám asztalos volt, jó darabig önálló és minden észszerű határon túlmenően precíz. Neki egy hokedli elkészítése tíz napba telt minimum. Meg is kérdeztem tőle egy alkalommal, mért birizgálja annyira hosszan a hokedli fiókját, amit úgyse lát senki, jó már annak úgy, ahogy van. Neki jó, fiam, de nekem még nem, mondta ő, és türelemmel birizgálta tovább.

(Portréfotó: Vörös Szilárd, fotók: Szőke György)

Fotó: Szőke György

Váncsa István, főszerkesztő-helyettes, Élet és Irodalom
a szerző cikkei

hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés

Budapesti járókelők csendesíthetik le a zabolátlan gépeket.

A Peugeot új, elektromos e-208 modelljéhez ötletes kültéri reklámot készített a francia BETC és a Clear Channel közterületi reklámcég.

A Café PR két elismerést húzott be, az LA Communications egyet.

A Republic Group feladata a márkapozicionálás és az online kommunikációs stratégia kialakítása lesz.

Díjátadó: 19.11.26. (19:30) Akvárium Vedd meg jegyed a bétéelesek bulijára!

Tapasztalatok, gyakorlati tanácsok – átállási workshop

Az Üzlet és Pszichológia/HRPWR.HU és a Brandfizz bemutatja: a Nagy Employer Branding Nap című konferenciát. A nap, amikor az employer branding szakma találkozik.

Workshop az online véleményvezérek megítéléséről és az influencer marketing várható hazai trendjeiről egy exkluzív kutatás tükrében. Dátum: december 04.

Megújult kategóriarendszerrel tér vissza a Kreatív korábban DMBP néven futó, digitális eszközöket és megoldásokat díjazó versenye. Nevezési határidő: 2019.11.29.

Egész napos konferencia a pénzügyi termékek és szolgáltatások, az ezeket értékesítő pénzintézetek marketingjéről és kommunikációjáról. Dátum: 2019.12.04.

A Prizma Kreatív PR Díj idei dajátadója - gyere, ünnepelj velünk!

hirdetés
hirdetés