Emlékszik még valaki az arab tavaszra? Pláne az iráni zöld forradalomra? A két-ezres évek végén, a kétezer-tízesek legelején óriási konjunktúrája volt az úgynevezett nyugati világban annak a vélekedésnek, mely szerint az internet, közelebbről a közösségimédia-platformok éppen megváltják a világot, szabadságot és demokráciát hoznak az elnyomó rezsimek uralta országok lakóinak, ezután pedig minden bizonnyal megoldják a bolygó további problémáit is, az éhezéstől a globális felmelegedésig bezárólag.

Csak Facebookra, Twitterre, mobiltelefonokra van szükség, meg arra, hogy a Facebookon és a Twitteren meghirdetett időben és helyen minél többen békésen összejöjjenek. Hillary Clinton minisztersége idején az amerikai külügy komoly anyagi és még komolyabb retorikai erőforrásokat fordított olyan projektekre, amik azt célozták, hogy a világ elnyomott fiataljai közül minél többen elsajátítsák a Twitter-aktivizmus alapjait. Nem kell drága pénzen finanszírozni az ellenzéket, az internet mindent megold.

Az arab tavasz végül is nem sült el annyira jól, a lelkesedés alábbhagyott, mire a Majdanhoz ért a történelem, az „ezt is a CIA mozgatja az uszályába vont amerikai cégeket eszközként használva” narratívája legalább olyan hangos volt, ha nem hangosabb, mint a hurráoptimizmus maradéka. Egyre többet idézték mindenfelé Evgeny Morozovot, aki 2011-es, The Net Delusion (kb. A net-téveszme) című könyvében már ízekre szedte az utópikus ábrándokat.

Ha az internetet általánosan, a közösségi médiát partikulárisan a világ minden baját megoldó csodaként beállító újságírók, politikusok és egyetemi emberek vámpírok, Morozov az ő Van Helsingjük. Magányos figurának nem mondanám, hiszen sokan, egyre többen értenek egyet vele, de az biztos, hogy akkor kezdte ütni az IP-alapú ködevést, amikor ez egyáltalán nem volt divatos tevékenység. (Pályája azóta is töretlen, természetesen ő az, aki felhívja a figyelmet: az Uber, az Airbnb stb. fémjelezte „sharing economy” nem megoldásokat, hanem újabb problémákat hoz a gazdaságba, a munkaerőpiacra, a javak elosztásának rendszerébe.)

A Net Delusion egyik központi fogalma a „slacktivism”, amit magyarra jobb híján lustivizmusnak lehet fordítani. Morozov szerint a közösségi platformokon szerveződő, különböző társadalmi célokat zászlajukra tűző mozgalmak – tisztelet a kivételnek – üresek és értelmetlenek. Sokkal inkább szolgálják a feliratkozók digitális imázsépítését, mint bármi realisztikus célt, a „csináltam valamit” önelégült tudatát adják a különböző csoportokhoz csatlakozott felhasználóknak – akik pedig nagyon határozottan nem csináltak semmit. Morozov szerint ahhoz, hogy egy mozgalom értelmes és hatékony legyen, egyebek mellett arra van szükség, hogy legyenek vezetői, akik nemcsak szép célokat, hanem üzeneteket és akcióterveket is meg tudnak fogalmazni, keresztül tudnak vinni.

Morozov a web-alapú lustivizmust nem egyszerűen értelmetlennek, hanem végső soron kártékonynak tartja. Aki csatlakozott pár tucat, jó ügy nevében létrehozott Facebook-csoporthoz, kirakott pár badge-et, kicserélte az avatarját, Morozov szerint hajlamos lesz úgy érezni, hogy meg is tette azt, amit meg kellett tennie, majd ebben a kielégült tudatban nyomogatja tovább az iPhone-ját a Starbucksban. Az internet előtti korszak aktivistái (Morozov Angela Davist idézi, hm, khm) profik és önfeláldozóak voltak, és tudták, hogy pár tucat elszánt, valóban szervezett követő sokszor többet ér, mint százezer, aki egy kattintással letudja az elkötelezettséget.

Az elmúlt immár jó pár év magyar történetei sok mindenben – de nem mindenben – visszaigazolták Morozov szkepticizmusát. A Facebook-nyomogatásnál azért sokszor többre is jutottak a kezdeményezések, többször is sikerült tízezreket kivinni az utcára, de a szervezettség, az üzenetek, a további lépésekre vonatkozó terv hiánya enyhén szólva megmutatkozott. A facebookos összetartás nem oldott meg semmit, a kezdeményezések így vagy úgy elhaltak, eljelentéktelenedtek. Morozov bizonnyal maró iróniával írna arról, hogy a netadó elleni tüntetések indulata, ami pedig sokak szerint nem egyszerűen egy konkrét szabályozási elképzelésre irányult, milyen hamar foszlott szét, hogy aztán az egészből csak egy újabb közösségi internetplatform maradjon – amit ráadásul nem is igen használ senki.

A nyár végi, ősz eleji magyarországi krízis viszont más tapasztalatokat hozott. Magyarázták és méltatták vagy éppen bírálták már az ország szétszórt pontjain várakozó és vonuló menekültek és migránsok napi gondjain segítő sok ezer magyar motivációit, ami nyilván nagyon bonyolult és nagyon érdekes dolog. Mindaz, ami történt, és történik most is (amikor ezt írom, négy nap van hátra a kormány idegenrendészeti új időszámításának kezdetéig) magyar pályaudvarokon, táborokban, utakon és tereken, számomra mégis arról szól, hogy vannak olyan helyzetek, amikben lehet és érdemes leegyszerűsítve gondolkodni. Ha kisgyerekek alszanak kövön a szabad ég alatt, akkor viszünk nekik matracot, takarót. Ha éhesek, kapnak kaját. Ha nem tudják, mi történik körülöttük, kapnak információt. Ha betegek, ellátja őket egy orvos. Ha a gyerekek és a szüleik minimálisan már rendben vannak, kapnak inni és enni a fiatal férfiak is – se illegálisabbak, se terroristábbak nem lesznek tőle. Egyszerű. Nem kell hozzá semmit hinni Európa jövőjéről, az USA és Izrael külpolitikájáról, Schengenről és az Európai Parlament frakcióiról, az iszlám és a kereszténység viszonyáról, a szakképzetlen munkaerő helyes felhasználásáról, de még arról sem, hogy miért nem követeli Magyarország az itt élő roma kisebbség úgymond szétosztását a kontinensen. Vagy lehet ezek közül bármiről szinte bármit hinni.

Abban, hogy az egyszerű gondolatból szervezett, értelmes, kitartó cselekvés legyen, minden kétséget kizáróan nélkülözhetetlen eszköz volt a Facebook. Nem arról van szó, hogy a segítők csoportjaiban ne születtek volna felesleges, elfogult vagy éppen ostoba bejegyzések, bár számomra, aki Morozovhoz hasonlóan némileg szkeptikus alaptermészetű vagyok, meglepő és bátorító volt, hogy az általam követett fórumokat a nyafogás és az úgynevezett politizálás helyett mennyire a céltudatos, a konkrét problémákra és feladatokra összpontosító kommunikáció uralta.

Nem arról van szó, hogy Morozovnak ne lenne igaza abban, hogy a közösségi platformokról hülyeség azt képzelni, hogy automatikusan megoldanak társadalmi bajokat, hiszen igaza van. A Net Delusion arra is felhívja a figyelmet, hogy nagyobb az esélye a valódi eredménnyel járó internetes szervezkedésnek akkor, amikor jól körülhatárolható, megfogható problémákkal kerül szembe a közösség, mint amikor absztraktabb, általánosabb ügyekkel kell szembenézni. Abban viszont itt, a magyar őszben biztos vagyok, hogy a tétel, mely szerint a közösségi platformok direkt és általánosan visszafogják a hatékony aktivizmust, nem állja meg a helyét.

Persze, hogy a Facebookon szervezkednek a menekültverésre készülő bűnözők, persze, hogy a Facebookon eresztik ki a hangjukat azok is, akiktől meg is fagyhatnak azok a gyerekek. A Facebook semleges (többnyire), a Facebook egy gép. De enélkül a gép nélkül nem mutathatta volna meg ilyen gyorsan és hatékonyan

Magyarország ezt az arcát is a világnak, és ami sokkal fontosabb, saját magának. Akármi lesz ennek az iszonyatnak a vége – meg a közepe –, van mire büszkének lennünk.