Valamilyen felsőbb hatalom segítségét szeretném kérni, hogy a K&H Bank reklámjai ne látszódjanak, ne hallatszanak egyáltalán most egy darabig! Olyan, de olyan szép gesztus lenne ez a Kárpát-medencében élő sokmillió magyarral szemben, egy igazi felelős vállalatirányítási döntés, klasszikus csr.

Semmiképp sem arra gondolok, hogy a K&H ne költsön többet reklámra. A média továbbra is kapja meg a megszokott milliárdokat, de a felületeken minden maradjon tiszta, fehér és üres. Lemehet a fehérnéma húsz másodperc a reklámblokkban, világíthatnak a teljesen üres óriásplakátok, vibrálhatnak az egyszínű, fehér bannerek, akár még apró betűs „K&H” felirat is lehet alul. Csak ne tűnjön fel soha többé sehol a kék-narancs Surda-sapka, a fehér hátterű stúdió, ne szólaljon meg a szétalázott Jamiroquai-szám és egyáltalán ne legyen most hónapokig semmi, ami audiovizuálisan több mint a „K” az „&”-jel és a „H”!

Ha kialakulna ez a csend, akkor végig lehetne gondolni és elemezni az elmúlt négy évet, milyen volt ez az egész sztori a klasszikus brókerbotrányos reneszánszlogó óta. Mert volt azért pozitívum is. Például szinte mindenki elfelejtette, hogy a kulcsárattilás bank és a surdasapkás rajzfilmbank ugyanaz a cég.

Aztán a megkülönböztethetőség miatt is jár egy pozitív jel a SWOT-analízisben. Ugyan soha nem derült ki, hogy miről szól pontosan a K&H-márka, és az sem, mi az eleje és mi a vége annak a mesének, amit az első néhány reklámfilm akart elmondani [Erről bővebben a Kreatív 2005. szeptemberi számában írtunk kritikát – A Szerk.], a K&H könnyedén beazonosítható lett. Nem szép, nem elegáns, de más. Egyszerűen valami olyan ruhába bújtak bele 2005 nyarán, amilyet bankos körökben nem sokan viseltek akkoriban. Furcsán állt rajtuk, de egyediek voltak. Fiatalos – mondanák a nyugdíjasok a villamoson. Meg talán szerethető, valakiknek, egy darabig.

Volt rengeteg jótékonykodás is, az olimpiai sport támogatása, ötletes megjelenések a nyári fesztiválokon, ehhez kapcsolódó masszív marihuánareklám, majd felesleges magyarázkodás és persze a sok-sok reklámhatékonysági díj, amit az ilyen kritikák után lobogtatni szoktak. Két éve a mese helyett bejött a tánc, és ez az egész kommunikációs ügy begyorsult a lejtőn, mi pedig csak várjuk a koppanást. De nem jön. Mondjuk nem csoda, mert van egy szép és mindenre ráhúzható axióma: lefele nincs határ.

Így aztán hiába nincs már a bank mögött valódi reklámügynökség [erről bővebben a Kreatív 2009. februári számában közöltünk cikket – A Szerk.], reklám sincs, de a mókuskerék forog, mert ott van a kötelező kín, hogy valamit be kell tenni abba az átkozott médiába. Hónapról hónapra megjelenik a fáradt, üres stúdióhelyszín, benne a táncos és a sapka, meg az „ebkm” és a „thm”. Most van egy új szereplő is, egy nagydarab ember, azért nagydarab, mert a kamat most nagy. „Nagyon nagy”. Egy igazi geg.

Nem lesz ez így sokáig, mert nem lehet. Jön majd a landolás, aztán változás lesz, új arculat, új irány. Mielőtt azonban ez megtörténik, nagyon fontos lenne kipihenni az egészet. Összecsomagolni az érintetteket, elmenni egy eldugott kastélyba, magukkal vinni egy pszichológusokból, kutatókból, szervezetfejlesztőkből, mediátorokból, karaoke feléneklőkből és szállodai animátorokból álló hadsereget és megkeresni az okokat. Addig meg futhatna a fehérnulla reklám kis fekete arial betűtípusú „K&H”-val a végén.

Értékelés: 1