Belelapoztam a könyvbe, oldalról oldalra a címlapéhoz hasonló színvonalú képek követték egymást. Az elvárásaim nagyok voltak, és nem kellett csalódnom.

Azért a szöveg sem rossz ám. Lehet, hogy George Lois fantasztikus volt art directornak – benne van a nagy presztízsű Art Directors Hall of Fame-ben –, de az is biztos, hogy szövegírónak is bármikor elmehetett volna, olyan szellemességgel sztorizza végig munkássága 50 évéről, és azon belül is a hírességekkel kapcsolatos reklámjairól, címlapjairól szóló albumot. Az 50-es évek végén Bill Bernbach világhírű ügynökségénél, a Doyle Dane Bernbachnál (ma DDB néven ismert) dolgozott, később rengeteg magazincímlapot csinált, elsősorban az Esquiernek. Egy igazi reklámszupersztár volt.

Szinte minden címlapja mögött egy egész történet van. Egyik kedvencem, amikor Andy Warhol elsüllyed a Campbell’s paradicsomlevesében. George Lois legtöbb képe finom iróniát sugall. Amikor Andy Warholt a fotózáson arra kérte, álljon úgy, mintha el akarna süllyedni, a pop art ikon tudta, hogy egy barátságos tréfáról van szó, ami a hírnévért való küzdelmét szimbolizálja.

Azon viszont már meglepődött, amikor úgy látta magát viszont az Esquier elején, hogy elsüllyed a konzervben, amely egyébként neki köszönhetően vált a pop art szimbólumává a 60-as években.

Jó fricska volt, amikor a választások előtt, 1968-ban Richard Nixont arra tanította az Esquire címoldalán, hogy sminkelje magát.

A fotón négy szorgos kéz dolgozik azon, hogy a csukott szemű Nixont jól fésültté és szépségessé tegye. A kép arra az 1960-as tévévitára utal, amikor a jóképű John F. Kennedy azzal nyerte meg a választást, hogy ellenfelére a délután lemenő nap árnyékot vetett, és ettől a képernyőn olyan volt, mintha maga lett volna a gonosz. Nixonnak egyetlen baja volt az Esquierben megjelent képpel: felháborította, hogy rúzst tettek a szájára, mint egy nőnek.

Nem kell ahhoz dollárszázezreket fizetni egy hírességnek, hogy sztár legyen a reklámban. A DDB-nél készült 1958-as fülpiszkahirdetésen egy fül látszik, benne többek közt egy hajtű és egy ceruza, mert állítólag egy kutatásból az derült ki, hogy az emberek ilyenekkel vakarják a fülüket. Hiába mentek George Lois kollégái Bill Bernbachhoz árulkodni a szerintük gusztustalan reklám miatt, a hirdetést leadták és hatalmas sikere lett, az emberek kezdtek felhagyni rossz szokásukkal, és nem dugdostak oda nem illő tárgyakat a fülükbe, helyette a Kerid fülpiszkát használták. Amikor az ügyfél megkérdezte, hogy ki állt modellt a fotóhoz, Lois annyit válaszolt: „Egy színész barátom. De megígértem neki, hogy nem fedem fel a kilétét.” Ezek után pr-cikkek szóltak a „titokzatos fülről”, és az újságban „Kié ez a fül?” szalagcímek jelentek meg. Kell ennél nagyobb hírverés egy egyszerű fülnek?