hirdetés

A magyar reklám a 70-es, 80-as években

A szocializmusban a megrendelő vállalatokhoz hasonlóan a reklám is felszabadult a piaci nyomás alól: egyedibb, érdekesebb, izgalmasabb lehetett, és a mai viszonyokhoz képest rendkívül népszerű volt.

hirdetés

Egy szakma születése

Míg a nyugat a pszichedélia, a pop-art és a diákmozgalmak korát élte, 1968 Magyarországon az általános életszínvonal növelésére bevezetett átfogó reform, az Új Gazdasági Mechanizmus éve volt, amely óvatos kapitalizálódási tendenciát indított el. A reformok torzult piacgazdaságot hoztak létre, amelyben a korábbi évek államilag erősen kontrollált tervgazdálkodását tervszerű gazdálkodás váltotta fel, az igazi gazdasági tervezést a vállalatok vették át. Elkezdődött a stratégiai gondolkodás, és némely vállalat költségvetésébe bekerült, mennyi pénzt fognak éves szinten reklámra költeni. „A 4718-as számú közértnek neve lett, a gyárak megpróbálták kialakítani a saját egyéniségüket. Megindult egyfajta identitáskeresés és corporate identity kialakítása” – mesélte Csepregi Miklós, aki 1979 és 1988 között a Magyar Hirdető (Mahir) igazgatóhelyettese, majd 1988 és 2005 között az Ogilvy & Mather első magyarországi igazgatója volt. Megalakultak az első szocialista „brandek”, mint például a Vörös Október Ruhagyár (amelynek rövidítése, a „VOR” oroszul tolvajt jelent, és egy későbbi moszkvai nagykiállításon botrányt is okozott). A második világháborút követően az Új Gazdasági Mechanizmus reformjai adták a legnagyobb lökést a magyar reklám fejlődésének. Ennek köszönhetően készültek el az első színvonalas kereskedelmi célú plakátok és reklámfilmek.

Szakmai központok

Magyar Hirdető (Mahir)

A szocialista Magyarország legnagyobb állami reklámügynöksége, amely vállalatmonstrumként a klasszikus ügynökségi feladatok mellett nyomdai produkcióval és gyártással is foglalkozott. A nyolcvanas évek közepén a cégek nyolcvan százalékának reklámtevékenységéért a Mahir felelt. A Hirdető Filmstúdiója a magyar reklámfilmgyártás három legnagyobb műhelyének egyike volt, ahol egy-egy filmre szerződtetett rendezők dolgoztak.

A Mafilm Propaganda-Stúdiója

Sas István bázisa, amely a hetvenes évek második felétől a magyar reklámfilmstúdiók elitjének számított. A rendező és stábja a filmgyár többi részlegétől elszeparálva individualista közösségként dolgozott a korszak legikonikusabb reklámfilmjein.

Magyar Rádió és Televízió Kereskedelmi Irodája (Keriroda)

Az MRT kereskedelmi irodája a Kádár-korszak legnagyobb reklámfilmgyárának számított, ami az MTV büdzséjének jelentős részét biztosította. A konkurens Mahir filmstúdiójához hasonlóan számtalan televíziós és játékfilmes rendező forgatott itt reklámokat.

Nem versenyjellegű reklám

Az ötvenes évek végétől közgazdászok a legkülönbözőbb elméletekkel próbálták definiálni a szocialistareklámot, és igazolni a reklám létjogosultságát. „A szocialista reklám nem versenyjellegű. Ennek legfőbb oka, hogy a szocializmusban az ilyen fajta reklám szükségessége és jogosultsága csak kivételes és korlátozott” – írta Varga István közgazdász 1960-ban A reklám című könyvében. Az Új Gazdasági Mechanizmust követően a különböző ideológiák gyorsan jelentőségüket vesztették. A hetvenes évek elejére egy teljesen egyedi szakmai közeg kezdett kialakulni, amelyben rendezők és grafikusok autonóm művészként dolgoztak reklámfilmeken és plakátokon, anélkül hogy az ekkor formálódó, Mahir-központú reklámszakma részének tekintették volna magukat. Az egyetlen közös érintkezési pontot számukra a Magyar Hirdető munkaműhelye jelentette. [A korszak reklámszakmai központjairól lásd keretes írásunkat! – A Szerk.] Az országban itt alakult először kreatívcsapat, amely a korszak legkülönbözőbb művészeit vonta be kampányokba, András Ferenctől Wahorn Andrásig.

Mint azt a következő oldalakon látjuk majd, a reklámmal foglalkozó művészek komoly állami ellenőrzés mellett tették dolgukat, még ha sokszor nem is érzékelték ezt. Kollin Ria szerint – ő 1979 és 1983 között a Mahir szervezési osztályát vezette – a hetvenes-nyolcvanas években a magyar reklám „gúzsba kötött táncot járt”, de ironikus módon még egy elnyomó politikai rendszer kontrollja alatt is szabadabb volt, mint napjainkban. Ezek a rendezők, grafikusok és fotósok nagy hatást gyakoroltak a korszak populáris kultúrájára, és munkásságuk komoly részét képezi a Kádár-nosztalgiának. Filmjeik és plakátjaik évtizedekkel később is élénken élnek az emberek emlékezetében.

A reklámszakma peremén

A magyar grafika és plakátművészet hagyományai jóval megelőzik a második világháború után kialakuló magyar reklámszakmát. Többek között ennek köszönhető, hogy a nyolcvanas évek végéig az alkalmazott grafikusok független művészek voltak, akik az utcát tekintették kiállítótermüknek. A rendszerváltás előtt a legfontosabb köztéri médium és az alkalmazott grafika csúcsa a plakát volt. Ebben az időszakban a plakátok jóval markánsabb részét képezték az utcaképnek, mivel a nagyvárosok is lepusztultabbak voltak, és nem volt annyi fényhirdetés, amely elvont a volna az emberek figyelmét.

A grafikusok a Mahir szaktanácsadóin (ez ma az account feladatkörének felel meg) vagy az egyes vállalatok propagandistáin (reklámosain) keresztül kapták a megrendeléseiket. Ők adtak mintegy üzletkötőként különböző feladatokat az egy-egy munkára szerződtetett grafikusoknak. A hatvanas években a pályakezdő művészeknek szamárlétrát kellett végigjárniuk, ami gyufacímke-tervezéssel kezdődött, és csak hosszú évek munkájával jutottak el a plakáttervezésig. A hetvenes években ez már nem volt jellemző, lehetőségeiktől függően a fiatal művészek számos megbízásból válogathattak az emblématervezéstől magazinok grafikai kivitelezéséig.

Fotó: Benkő Imre
Fotó: Benkő Imre

Az elkészült grafikai terveket a Képző- és Iparművészeti Lektorátus zsűrije értékelte. A karikatúráktól elkezdve az emblémákig egyetlen grafika sem került a nyomdába, mielőtt meg nem kapta a „Kivitelezésre javasoljuk!” pecsétet a zsűritől. A lektorátus a cenzúra eszköze volt annak ellenére is, hogy a politikailag megbízható pártemberek mellett Helényi Tibortól Schmal Károlyig a korszak legnagyobb grafikusai is részt vettek a munkájában. [A korszak legmeghatározóbb grafikusairól és reklámosairól lásd keretes anyagunkat! – A Szerk.] Az elfogadás után a művészek besorolás szerinti fizetést kaptak, ami azt jelentette, hogy fix áruk volt a plakátoknak, emblémáknak és így tovább. A lektorátus egyfajta anyagi biztonságot is jelentett, hisz a grafikusok az el nem fogadott tervekért is úgynevezett vázlatdíjat kaptak. A kulturális plakátok árát háromezer, a politikai plakátokét pedig négyezer forintban határozták meg, a vázlatdíj ennek az árnak a 30-40 százaléka volt. Ezek az összegek egyhavi fizetésnek feleltek meg abban az időben, így a plakáttervezés viszonylag jó megélhetést biztosított a művésznek. Sok esetben a lektorátus jelölte ki őket különböző feladatokra; ez problémát jelentett, ha a Mahir kreatívjai egy adott grafikusokkal szerettek volna egy kampányt kivitelezni, mivel a mai ügynökségi gyakorlattal szemben minden alkalommal más művésszel dolgoztak, a grafikus nem tudott szerves része lenni az állandó munkafolyamnak. Abban az időben ők feleltek az art direkcióért: briefmorzsákat kaptak egy megrendelőlapon, és sokszor több hét is rendelkezésükre állt a vázlat elkészítésére.

Minden állami kontroll ellenére az Aczél György-féle „három T” (tiltott, tűrt, támogatott) kultúrpolitikája nem kezelte kiemelten az alkalmazott grafikát, a tiltások inkább az autonóm művészet területén érvényesültek. Kemény György grafikus szerint a szocialista országokban ekkor az egyetlen európai színvonalú és felfogású nyilvánosságra kerülő műfaj az utcai kulturális plakát volt. A korszak nagyszerű ellentmondása, hogy a legprogresszívebb művészeti alkotások a kiállítótermek falai helyett a nagyvárosok hirdetőoszlopaira kerültek, vagy ahogyan Kemény György fogalmazott: „Ebben a műfajban élte ki magát a kelet-európai képzőművészet.” A kulturális plakátok esetében a grafikusok abszolút művészi szabadsággal dolgoztak, amennyiben a munkáik nem érintettek politikailag kényes témákat. Többségükben ezért működött egyfajta politikai öncenzúra, Orosz István grafikus elmondása szerint „a grafikusnak eszébe sem jutott lerajzolni, vagy ha lerajzolta, eszébe sem jutott beadni olyan terveket, amelyekről azt gondolta, hogy nem illenek bele legalább a második T kategóriájába.” Ha mégis előfordult ilyen, a cenzorok az országos megrendelések esetében három-öt másik művész által benyújtott munkák közül válogathattak, így a nemkívánatos műveket szó nélkül félre lehetett tenni. „Az aczéli fondorlat épp abban állt, hogy úgy cenzúrázzon, hogy azt észre se vegyék az alkotók” – magyarázta Orosz. Botrányos esetek így nagyon ritkán fordultak elő. A kivételek egyike a Sándor Pál Szerencsés Dániel című filmjéhez készült, 1982-es Pócs Péter-plakát, amelyen egy lyukas magyar zászló volt látható. A plakát eleve nagy harcok árán került ki az utcára, hogy aztán három órával később levegyék a falakról az összeset.

A kereskedelmi plakátok nagy részét ebben az időben sematikusság jellemezte. Kollin Ria elmondása szerint ez részben annak következménye volt, hogy kevés grafikus volt hajlandó a „kereskedelem szolgálatába” állni. Többségük alapvetően reklámellenes volt, és megalkuvásként fogták fel a hasonló felkéréseket. Az adott vállalat propagandistáinak ízlése és bátorsága is komolyan befolyásolta a plakát színvonalát. A hatvanas évek végén még nem egy alkalommal kirúgták a reklámfőnököket, ha nyugatias, szerintük az imperializmust szolgáló hangvételű munkát vettek át. A kereskedelmi plakátok esetében a reklámfilmekhez hasonlóan jellemző volt a humor valamint az erotika. A grafikusok mellett néhány fotós is foglalkozott ezekkel; a legkiemelkedőbb közülük Tóth József „Füles” volt, aki a hatvanas évektől kezdve a Kádár-korszak legnépszerűbb kereskedelmi plakátjait készítette, amelyek sokszor konyhákat és előszobákat díszítettek ebben az időszakban (1986-os kiállítását a Vigadó Galériában három hét alatt több mint 17 ezer ember látta).

Reklámos legendák

Jurek Kaminski
A kalandos életű Kaminski a Mahir stúdiójának rendezőjeként a hetvenes évek végén az egyik legsikeresebb hazai reklámfilmes lett, aki többek között a Pepsinek is forgatott nemzetközileg vetített reklámfilmeket.

Fotók: A művészek gyűjteményéből
   
Fotók: A művészek gyűjteményéből

Vladimir Kaminski
A „másik” Kaminski, a Keriroda reklámgyárának első főállású rendezője volt, aki sokak szerint Sas István legnagyobb konkurenciájának számított a nyolcvanas években. Legemlékezetesebb filmje a Forgács Gábor főszereplésével készült Ferrobond pillanatragasztó-reklám.

Fotók: A művészek gyűjteményéből
Kemény György
A hatvanas évek végétől kezdve az egyik legjelentősebb hazai grafikus, akinek munkássága nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a hetvenes évek elejére színes pop-art plakátok lepték el a budapesti utcákat. Legismertebb munkái a Bioponnak készült Megszünteti a foltokat, valamint a legendás Az esernyő öltöztet című plakát, amely a hatvanas években egy „darab nyugatnak” számított a fiatal értelmiség szemében.

Fotók: A művészek gyűjteményéből

Kozma Péter
A Mahir Filmstúdiót maga mögött hagyva a nyolcvanas években egy új stílust és formanyelvet honosított meg a magyar reklámfilmezés területén. Letisztult képi világú, nagyobb költségvetéssel készült filmjei egy korszakot zártak az évtized végén. Legismertebb filmje a Postabank plüssmacis reklámja.


Orosz István
A hetvenes évek második felétől aktív grafikus, plakátművész és animációsfilm-rendező; rajzaiban a 19. század végi metszetek stílusát ötvözte a kortárs művészettel. Legismertebb munkája a rendszerváltáskor készült Tovarisi konyec!

Fotók: A művészek gyűjteményéből
   
Fotók: A művészek gyűjteményéből

Sas István
A hetvenes évek második felétől a legfontosabb és legsikeresebb hazai reklámfilmrendező. A többszörös cannes-i díjazott, a Skála Kópétól a Fabulon-reklámokig a korszak legemlékezetesebb reklámfilmjeit rendezte, amelyek számtalan mémet szültek a maguk idejében.

   

Schmal Károly
Konceptművész, alkalmazott grafikai és autonóm művészi munkái nem válaszhatók el élesen egymástól. A kulturális plakátok területén a legegyedibb munkák az ő kezei alól kerültek ki, egyik legismertebb műve az 1980-as Békéscsabai Alkalmazott Grafikai Biennálé plakátja.

Fotók: A művészek gyűjteményéből
   
Fotók: A művészek gyűjteményéből

G. Szabó Lőrinc
Sas István mestere, a Lóci versek ihletője az első igazi reklámfilmes volt Magyarországon. 1972-ig bezárólag körülbelül négyszáz filmet rendezett, és jelentősen hozzájárult a műfaj tekintélyének megszilárdulásához. Legismertebb munkáinak egyike a Sajdik Ferenccel közösen készített bontottcsirke-sorozat.

   

Szekeres István
A logótervezés magyar királya; élete során több mint 360 emblémát tervezett, amelyek a világ legrangosabb logógyűjteményeibe is bekerültek. Legismertebb emblématerve az Amfora porcelánnak (a hatvanas években még Üveg Pohár) készült.

Fotók: A művészek gyűjteményéből
   
Fotók: A művészek gyűjteményéből

Tóth József Füles
Tóth József, vagy ismertebb nevén Füles, a hetvenes-nyolcvanas évek legfontosabb magyar reklámfotósa, aki 1970-től 1990-ig körülbelül 300 plakátot készített. A Tehéntúró és a Papír porzsák a korszak legnépszerűbb kereskedelmi plakátjai közé tartoznak.

Fotók: a művészek gyűjteményéből

A nyolcvanas évek végéig a grafikusok szemében a korábban említett okok miatt a kulturális plakát bírt a legnagyobb presztízzsel. Ezeknek a Filmgyár, a Műcsarnok és a Mokép voltak a legfontosabb megrendelői. Az utóbbi kis kreatív szigetként működött a grafikusok számára, ahol érdekes megbízásokat kaphattak. Nem kis szerepe volt ebben Faragó Ágnes propagandistának, aki sokat harcolt azért, hogy a grafikusok kellő szabadsággal dolgozhassanak. A Mokép által megrendelt művek azért is érdekesek, mivel a magyar plakát fénykora egybeesett a magyar filmezés nagy korszakával: Bacsó Péter Tanújától Tarr Béla Panelkapcsolatáig ikonikus filmek széles skálája készült ebben az időszakban. 

Az évtized végén a nemzetközi ügynökségek megérkeztével sok grafikus plakáttervező-pályafutása ért véget. Az új, utcai reklámeszközök megjelenésével a plakát mint médium jelentősége is csökkent, és a grafikusok az autonóm művészet területén folytatták pályafutásukat.

Reklámfilmezés

A közönség oldalán

1986-ban a cannes-i reklámfesztivál díjkiosztója után Sas István egy asztalnál ült egy brit rendezővel, aki ekkoriban a világ egyik legjobb reklámfilmesének számított. [Sajnos a nevére Sas nem emlékezett, és mi sem tudtuk kideríteni, hogy kiről van szó – A Szerk.] A férfi azzal dicsekedett, hogy nála kapkodóbb rendező nincs most a piacon, mivel egy évben kilenc megbízást kap. „Maga hány filmet forgat egy évben?” – kérdezte Sastól szórakozottan. „Száztízet” – válaszolta a magyar rendező. A brit férfi döbbenten nézett egy darabig, majd fütyörészve fölállt, és elindult másik asztaltársaságot keresni.

A fenti történet idején Magyarországon már több mint ezer reklámfilm készült évente. A hetvenes évek második felében a magyar reklámfilmgyártás legproduktívabb időszaka vette kezdetét, amikor a magyar reklámfilmesek rekordmennyiségű, évi több száz filmet forgattak fejenként. Az ekkor debütáló reklámfilmrendezőknek köszönhetően a filmek kreativitása nőtt, a reklámfilmezés azonban Sándor György, a Mafilm egykori gyártásvezetőjének szavaival élve továbbra is „a szakma aljának” számított. Elsősorban azok készítettek reklámokat, akik még nem, vagy büntetésből már nem rendezhettek játékfilmeket. Emellett azért mellékes megélhetésként számos játékfilmes is készített reklámokat: „Mindenki kirándulásnak tekintette a dolgot, amikor a játékfilmjéhez kipróbálhatott egy jelenetet. A piac jellegéből fakadóan nem volt kérdés, van-e lehetőség reklámfilmet rendezni” – mesélte Sándor György.

A magyar reklámfilmrendezők nagy része nagy önállóságot élvezett, többségük rendező és forgatókönyvíró volt egyben. Különösebb szakmai ismeretek vagy érdeklődés hiányában egyéni intuíciók alapján készítettek filmeket. A mai viszonyokhoz képest viszonylag nagy alkotói szabadsággal rendelkeztek, ami teret adott a humornak és a kísérletezésnek, ennek eredménye a számos, ma már furcsának tűnő és teljesen egyedi alkotás. A kis költségvetésű képi világ és a szürreális cselekmény különös sármot ad az akkori filmeknek.

A rendezők kreativitásának elsősorban a vállalatigazgatók vagy a tévés szerkesztők paranoiája szabott határt. A nagypolitika fókuszába ritkán kerültek filmek, a kivételek egyike egy Sas István által 1985-ben rendezett Helia-D-reklám volt, amely a kommunista kiáltvány első mondatát írta át: a „Csak a láncait vesztheti” mondat helyett „Csak a ráncait vesztheti” lett, és miután egy Népszabadság-cikk ezt megemlítette, gyorsan betiltották. A Mafilm reklámfilmstúdiójának minden egyes filmjéből készült egy kópia a cenzúra számára, és addig nem vetíthette a Magyar Televízió, de a mozikba sem kerülhetett, míg a Filmfőigazgatóságtól meg nem jött az engedély. Mivel a Mahir a Belkereskedelmi Minisztérium vállalata volt, a Magyar Televízió Kereskedelmi Irodája pedig belső cenzúrával rendelkezett, a két stúdió nem tartozott semmilyen filmes vagy médiaellenőrzés alá.

Fotók: A művészek gyűjteményéből

A rendezők a rendkívül alacsony, átlag 70 ezer forintos [ez ma körülbelül 3-400 ezer forintnak felelhet meg – A Szerk.] költségvetések miatt meglehetősen kisipari körülmények között kényszerültek dolgozni, a forgatásokon kizárt volt az improvizáció. A nyersanyagot nem lehetett pazarolni, és a magyar filmesek körülbelül ötször vehettek fel egy jelenetet a külföldön megszokott száz helyett. A videotechnika hazai megjelenése előtt 35 milliméteres filmre forgattak, ami utószinkront igényelt, és laboratóriumi előhívása akár egy hétig is eltarthatott.

A korszak filmjeinek egyedi tulajdonsága, hogy sok esetben nem márkákat, hanem egy adott termékcsoportot reklámoztak, ilyen volt például a Hurka Gyurka vagy a tejreklámsorozat. Sas István szerint a nyugati szakembereket ez sokáig foglalkoztatta; nem értették, hogy a fogyasztásnak ezen a szintjén az emberek igényeinek terelgetése is fontos volt. „Nem a brand számított, hanem hogy most már lehet venni mosógépet” – magyarázta. „A nyugatiak az általunk készített filmeket részint borzalommal nézték, részint valami egészen elragadtatott csodálkozással, egyszerűen nem tudták hova tenni őket” – emlékszik vissza Sas. És ez ma is így van: „This is the fucking scariest thing I ever saw (Ez a legfélelmetesebb dolog, amit valaha láttam)” – írja egy külföldi kommentelő a Youtube-on Sas Hurka Gyurka filmjére.

A filmek kulturális kontextusa, a társadalmi közeg, amely létrehozta őket, ma már számunkra is nehezen értelmezhető. A Kádár-korszak folyamatosan lazuló politikai rendszere ellentmondásokkal teli országot szült, ahol a reklám leegyszerűsített formában a hatalom és a társadalom viszonyát modellezte. „Összekacsintós világ volt, amelynek egy furcsa irónia és kettős beszéd adta meg az alapját, és a reklám nem volt ördögien bonyolult, de ott volt benne mindig, hogy ne csináljunk olyat, aminek nincs két rétege legalább” – mesélte Réz András esztéta, aki a hetvenes évek eleje óta foglalkozik reklámfilmekkel. Sas István egyetért: „Ez volt a magyar reklám titka: úgy csináltunk, mintha nagyon komolyan reklámoznánk valamit. De miután mindenki ismerte azt a hátteret, azt a közeget, amelyben ez létrejött, hogy milyen módon dicsérjük a terméket, miközben tudjuk, hogy az nem annyira jó, ez egy valódi »cinkos kódot« adott a reklámnak.” A korszak legötletesebb reklámfilmjei funkciójukat ellátták, a tényről azonban, hogy sok esetben nem túl magas színvonalú vagy a hiánygazdaság következtében amúgy sem kapható terméket reklámoznak, önironikus humorral próbálták elvonni a figyelmet. Kiváló példa erre Sas BRG MK-27 kazettásmagnót reklámozó filmje, amely Cannes-ban bronzoroszlánt hozott a rendezőnek.

Elsősorban ennek a humornak köszönhető, hogy a reklámok nagyon népszerűek voltak, és egy-egy ötletes új film felbukkanása mindennapos beszédtéma volt. Hoffmann Istvánné kutató 1986-os vizsgálata szerint a megkérdezett háromszáz felnőtt lakos kilencvenhat százaléka nézte rendszeresen a reklámokat a Magyar Televízióban, és a nézők kétharmadának volt kedvenc, reklámfilmje. Réz András megerősíti a kutatás eredményét: „A reklámblokkot szívesebben nézték olykor, mint magát a műsort” – emlékszik vissza. A magyar reklámok hazai és külföldi népszerűségét Sas István a következővel indokolta: „Ezek a filmek átálltak a közönség oldalára. Csak azok a reklámfilmesek találták meg az utat a közönséghez, akik árulást követtek el, elárulták a megbízójukat, azt nézték, mi a jó egy reklámban a közönségnek, és ha semmi nem volt jó, legalább elszórakoztatták őket.”

A hetvenes-nyolcvanas évek során készült sok ezer magyar film és plakát jelentős része a rendszerváltás környékén a rossz tárolási körülmények és a privatizáció miatt tönkrement, elveszett vagy eltűnt. Sas István négyezer filmjéből mára alig néhány száz maradt fent. A korszak egyik legnagyobb reklámgrafikai gyűjteményének, a Mahir archívumának állapota pedig továbbra is ismeretlen a nyilvánosság előtt. [A Mahir archívumáról szóló, Plakátmagányban című cikkünket lásd a Kreatív 2009 júliusi számában! – A Szerk.] A változó viszonyok miatt a kilencvenes évek elején a rendezők többsége felhagyott a reklámfilmezéssel, többen közülük az ekkor alakuló független magyar és nyugati reklámügynökségeknél helyezkedtek el.

Emblematikus reklámok és grafikai munkák

BRG MK-27 kazettásmagnó
A Budapesti Rádiótechnikai Gyár felkérésére készült 1977-es Sas István-reklámfilm története a mai viszonyok ismeretében sokak számára hihetetlennek hangzik. A vállalat egyik osztályvezetője bemutatót tartott a termékről és annak tulajdonságairól a rendezőnek, aki nem sokkal ezután kész filmkoncepcióval jelentkezett. A nem túl formális forgatókönyv-elfogadás után egy héttel Sas meghívta a vállalatigazgatót, hogy nézze meg a kész reklámfilmet. A férfi nem ért rá, de közölte a rendezővel, hogy lassan adásba kellene kerülnie a filmnek. Így végül az igazgató a televízióban láthatta első alkalommal az általa megrendelt szpotot.


Biopon: megszűnteti a foltokat
Amikor a Rákospalotai Növényolajgyár megrendelésére Kemény György elkészítette az ikonikus Megszünteti a foltokat Biopon-plakátot, az igazgató dühében azonnal ki akarta rúgni a vállalat reklámtevékenységéért felelős hölgyet. Állását csak az mentette meg, hogy a plakát bekerült a svájci Graphis magazinba, amit a Mahir szaktanácsadójaként Csepregi Miklós személyesen mutatott meg a zavarodott vállalatigazgatónak. A plakátot 2006-ban az Art Directors Club Hungary minden idők 9. legjobb magyar reklámjának választotta.


MÁV-logó
Szalai István formatervező 1972-es diplomamunkája az Iparművészeti Főiskolán egy spontán kezdeményezés formájában a MÁV logójának megtervezése volt. Szentpéteri Tibor konzulens kapcsolatai révén a logóterv eljutott a vállalathoz is, amely végül felkérte őket a járművek színterveinek elkészítésére. Gollob József főiskolai tanárral hármasban fogtak hozzá végül Szalai pinceműtermében az első hazai átfogó színrendszer, és az egységes vasúti arculatterv elkészítéséhez. Szalai István logótervét a Nemzetközi Vasúti Egyesület az év legszebb vasúti emblémája címmel díjazta, és a hetvenes évek egyik legkiválóbb magyar logójának számít, amelyet majdnem negyven éve használ a vállalat.


Tehéntúró
A Tejipari Vállalat nem adott komoly instrukciókat az üzenetre vonatkozóan: Tóth József Fülest 1974-ben „Csinálj túróplakátot!” felszólítással kérték fel tejtermékük reklámozására. A vizuális probléma megoldását végül egy kiflit majszoló kisfiú jelentette, akit látva gyorsan összeállt a fotós fejében a Tehéntúró koncepciója. A rákövetkező év elején az év legjobb plakátjai közé is beválogatták.


Bontott csirke
Sajdik Ferenc karikaturistát kérte fel 1976-ban a Baromfifeldolgozó Vállalatok Trösztje új termékük, a bontott csirke reklámozására. A vállalat által készített, csirkebelsőségekről magyarázó film borzalmasra sikerült, így Sajdik végül szabad kezet kapott. G. Szabó Lőrinc rendezésében a Magyar Filmlabor technikailag szegényes trükkosztályán készült a 26 részes sorozat, ami a minőségét is nagyban rontotta, és meghiúsította az esélyeit a cannes-i győzelemre. Mindennek ellenére a hetvenes évek egyik legnépszerűbb reklámsorozatának számít, amely kabaréjelenet tárgya is lett.

Ajánlott olvasmányok:

  • Dr. Hoffmann Istvánné: Reklámmérték ’88 (Gondolat Kiadó, Budapest, 1988)
  • Vándor Ágnes – Simon Attila: A gyufacímkétől az online hirdetésig (Geomédia Szakkönyvek, Budapest, 2000)
  • Bakos Katalin: 10x10 év az utcán – a magyar plakátművészet története (Corvina Kiadó, Budapest, 2007)
(forrás: Kreatív)
hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!