A demokrácia meghal a sötétben: a Washington Post története

Jelentéktelen helyi lapból az Egyesült Államok egyik legfontosabb országos napilapja, majd a világ leggazdagabb emberének techcég-mentalitású multiplatformos kiadványa: ez a Washington Post története.

„Hát már a Pentagon-iratok története is a Washington Postról szól, mikor azokat eredetileg a New York Times szerezte meg?!” Steven Spielberg legutóbbi filmjén, a Pentagon titkain (The Post) nem véletlenül akadtak ki többen a New York Timesnál. Hiszen a Pentagon-iratokat 1971-ben egy katonai elemző tényleg a Timesnak szivárogtatta ki először, a Posthoz később jutottak el, csakhogy mint egy veterán újságíró fogalmazott, „kit érdekelne egy film öltönyös-nyakkendős, középkorú New York-i férfiakról?”.

A Times nyomtatott példányban (kb. 570 vs. 300 ezer), digitális előfizetőben (kb. 2,9 vs. 1,2 millió), a szerkesztőség méretében (kb. 1300 vs. 750 újságíró), sőt Pulitzer-díjak számában (125 vs. 53) is veri a rivális Postot. Mégis, Spielberg filmje már a sokadik példa, hogy profinak, de arctalannak és hűvösnek tartott New York-i médiaóriás a kulturális kánon alakulásában alulmaradt erősödő versenytársával, az emberibbnek, ikonikusabbnak tűnő, nem mellesleg sokszor nagyobb sztorikat gurító Posttal szemben.

Pedig az 1877-ben alapított Washington Post eddigi története nagy részében csak egyike volt a sok tucatnyi helyi terjesztésű városi napilapnak. A fél amerikai lappiacot birtokló Hearst vállalat a ’30-as években még azért akarta megszerezni és végleg bezárni az előző tulaj által csődbe vitt, jelentéktelen újságot, hogy az ne gyengítse saját washingtoni lapjait. 1933-ban azonban a Meyer-Graham családnak sikerült megvásárolnia a Postot a Hearst elől, az új tulajdonoson pedig a pénzügyi nehézségek megoldása igazán nem fogott ki: Eugene Meyer volt ugyanis ekkor a Központi Jegybank, később pedig a Világbank elnöke.

Végül az ötvenes évek hozták meg először az országos hírnevet, amikor a Post vezércikkeiben és karikatúráiban a kommunistaellenes boszorkányüldözésbe fogó Joseph McCarthy szenátor egyik legkeményebb ellenfele lett. Ekkor égett rá a lapra az elfogult baloldaliság bélyege is a konzervatívok részéről. McCarthy az őt bíráló Postot a „helyi Munkások Napilapjának” (Daily Worker) nevezte, de akadtak olyan további gúnynevek is, mint a „Pravda on the Potomac” vagy az „L Street Worker” (akkoriban a washingtoni L Streeten volt a Post szerkesztősége és az orosz követség is).

Addigra a lapot már Meyer veje, Philip Graham irányította tulajdonosként, aki feleségével, Meyer lányával, Kay (Katherine) Grahammel együtt a washingtoni társasági élet ismert figurája volt – alapot szolgáltatva az elfogultság vádjának. Philip Graham ugyanis olykor beszédeket írt barátainak, a Kennedy-testvéreknek, sőt ő segített 1960-ban Lyndon B. Johnsont belobbizni alelnökjelöltnek. A Pentagon titkai c. film nem véletlenül helyez rá hangsúlyt, hogy a férje 1963-as öngyilkossága után a Post főnöki székébe kerülő Kay Graham számára mekkora dilemmát jelentett a Pentagon-iratok publikálása. A „vietnami háború enciklopédikus történetét” megíró 7000 oldalas titkos katonai tanulmány ugyanis feketén-fehéren leleplezte, hogyan hazudott az amerikaiaknak Kennedy és Johnson adminisztrációja a háborúról.

A WaPo száma egy nappal a Holdra szállás után

Végül a Nixon-kormányzat hiába akarta letiltani az iratok publikálását, a Legfelsőbb Bíróság híres döntésében Kay Grahamnek, Ben Bradlee főszerkesztőnek és csapatának adott igazat, és ezzel kezdetét vette a Post első aranykora. Befolyásos és tekintélyes lappá vált, ami vonzotta a fiatal tehetségeket. Ilyen volt a tipikus bohém, szétesett újságíró összes karakterjegyét felvonultató Carl Bernstein, aki hol brutális számlákat csinált a Postnak parkolóházakban felejtve a bérelt kocsikat, hol napközben egy kanapén horkolva találtak rá szerkesztői.

Szerkesztői jobb híján állították rá Bernsteint párban a haditengerész-karrierjét feladó, merev Bob Woodwarddal arra a Watergate-sztorira, ami végül Richard Nixon lemondásához vezetett. A Watergate-ügy örökre megváltoztatta média és politika viszonyát, kialakította az oknyomozó újságírás ma is ismert formáját, és végleg megszilárdította a Post helyét a vezető országos amerikai napilapok között. És persze a Post popkulturális kanonizációjának első mérföldköveként az Elnök emberei c. film (All The President’s Men) szupersztárt csinált Woodwardból és Bernsteinből.

Bradlee utódja, Len Downie főszerkesztése alatt az egyre nagyobbá váló lap összesen 25 Pulitzer-díjat nyert, a Post egymás után döntötte meg saját rekordjait. 1998 elején furcsa sztori esett be a szerkesztőséghez. Megtudták, hogy a konzervatív publicista, Matt Drudge Bill Clinton elnök szexügyei után szaglászik. Estére a Post újságírói saját forrásból is megerősítették, hogy Clintonnak egy Monica Lewinsky nevű gyakornokkal valóban volt afférja. Downie ekkor úgy döntött, nem várják meg a következő lapzártát, hanem a washingtonpost.com-on éjjel tízkor lehozzák a sztorit. A Post így tudott a mainstream orgánumok közül elsőként beszámolni a botrányról.

Ez az okos húzás azonban kivételnek bizonyult. Bár a lap még 1995-ben elindította internetes oldalát, az azonban saját, a napilaptól független szerkesztőséggel működött, nem igazán tudták mire használni. A kétezres években kicsúcsosodó szakmai sikerek így egyre csak elfedtek egy súlyosbodó válságot. „Annyira jók voltunk az egész digitális felfordulás előtt, hogy az olvasóink nem akarták, hogy bármin is változtassunk. Egyre csak nagyobbak és nagyobbak lettünk”, emlékezett vissza erre a korszakra önkritikusan Downie. Hogy mi mindent szalasztott el a Post, jól mutatja, hogy az őket 2007-ben otthagyó fehérházi tudósítójuk, Jim VandeHei létrehozta 2007-ben az amerikai politikai újságírást megreformáló Politicót, majd 2016-ban azt az Axiost, ami jó eséllyel a következő évek trendszettere lesz.

Az internet térnyerésével és a gazdasági válsággal a Post vészesen zsugorodott, végül a Graham család kénytelen volt megválni a laptól. Az új időszámítás 2013-ban kezdődött a Boston Globe-tól leigazolt Marty Baronnal, akit a szakma egyöntetűen a legfelkészültebb amerikai főszerkesztőnek tart (újabb hollywoodi kapcsolódás: őt játszotta Liev Schreiber a katolikus egyház szexuális visszaéléseiről szóló nyomozást bemutató 2015-ös Spotlight c. filmben). Edward Snowden még abban az évben a Guardian mellett a Postnak adta át azokat a titkos NSA-dokumentumokat, amelyek leleplezték az amerikai kormányzat kiterjedt lehallgatási gyakorlatát, a Post pedig ezzel a hosszú válságévek után ismét visszatért a rendszeres Pulitzer-nyertesek közé.

Ám az alapvető változást az új tulaj, a Postot 250 millió dollárért megszerző Amazon-vezér Jeff Bezos hozta meg, aki a Postnak „új aranykort” ígért. A világ leggazdagabb embere elsősorban nem is a pénzével, hanem techcéges mentalitásával forgatott fel mindent. Az Amazon sikere mögött is rejlő „trial and error” filozófiájával óriási tér nyílt a kísérletezése, és olyan, korábban sokadlagos szempontokat emelt prioritássá, mint hogy a Post cikkei a lehető leggyorsabban töltődjenek be mobilon – nehogy az olvasó elmenjen máshová.

De a lap például új, potenciálisan százmilliós bevételi lábat is elkezdett növesztett azzal, hogy saját fejlesztésű tartalommenedzsment (CMS) szoftverét bérbe adja más lapoknak is. Ez a rendszer olyat is tud, hogy a cikkek készültségi szintjéről és a határidőkről automatikus jelentéseket és emlékeztetőket küld – ami segíthet elkerülni, hogy a frusztrált újságíróknak ordibáló szerkesztőkkel kelljen összecsapniuk.

„A tulajdonosnak hagyományosan joga, hogy beleszóljon a szerkesztőségi oldal (a véleményrovat) ügyeibe, de Bezost ez nem érdekli, teljesen szabad kezet ad tartalomban a szerkesztőségnek”, mesélte az új tulajról Len Downie. Bezos ennek ellenére is nyomot hagyott a lap irányvonalán. „Azt hiszem, sokan gondoljuk úgy, hogy a demokrácia meghal a sötétségben” – ezt Bezos még egy 2013-as interjúban nyilatkozta, szavait azonban (Democracy Dies in Darkness) 2017 elején a lap szlogenként fejlécébe emelte, egyértelmű üzenetként arra, hogy a Trump-adminisztráció – akárcsak évtizedekkel korábban Nixoné – mire számíthat a laptól: a sötét ügyeik kíméletlen feltárására. A válasz nem sokat váratott magára. Trump elnök kikelt az Amazon ellen, amiért az szerinte nem fizet elég adót, mert az amerikai postát másfél dollár veszteség éri minden egyes Amazon-küldemény után, a Post pedig az Amazon meghosszabbított lobbista-karjává silányult.

Sem Bezos, sem a szerkesztőség nem hátrált meg. Bár a New York Times és a Washington Post a Trump-körüli botrányoknak, különösen az Oroszországgal kapcsolatos ügyeknek a feltárásában egymást is inspirálva versenyez (a 2018-as Pulitzer-díjat országos politikai újságírás kategóriában a Post és a Times megosztva nyerte) és duójuk messze leköröz minden más lapot, az előny 2018 végére, ha enyhén is, de a szakmailag erősebbnek tűnő Postnál van már. Eközben a lapra, ami sokáig „For and about Washington” szlogennel hirdette magát, már 93 százalékban Washington DC és környékén kívülről fizetnek elő az olvasók.

A rovat támogatója a Ringier Axel Springer.

PROMÓCIÓ

Bokor Klára

Amikor 2013-ban az Amazonos Jeff Bezos megvásárolta a lapot, nem a dollárjel lebegett a szeme előtt, hiszen az Amazon hihetetlen üzleti modellje mellett a csökkenő printbevétel nem ígért hatalmas üzleti növekedést. Bezos a Post lényegét ismerte fel: azt a hatalmat, amelyet a lap és legendás újságírói, például Carl Bernstein vagy maga a tulajdonos, a néhai Kay Graham is képviselt, nevezetesen, hogy az újságírás, a tényfeltárás érték és politikaformáló erő lehet. Meglehet, manapság az internet világában, ahol percenként frissülnek a politikai oldalak, a napilapok lassabb információáramlása már nem azt a célt szolgálja, mint egykor, hogy a jelenben történő fontos eseményekről minél előbb hírt kapjon az információéhes fogyasztó. A napilapok a hírmagyarázat, a bővebb kifejtés platformjai lehetnek, és még mindig képviselnek valamit, amire olyannyira szükség van: a valódi újságírást. Pont ezt adta a Post a világnak: személyiségeket, eget verő sztorikat, a sajtó rockereit, akik miatt minden újságíró egykor úgy döntött, hogy újságíró szeretne lenni. Egy letűnt világ értékes őrzője ma is ez a napilap, és szerencsére egy gazdag ország és a világ leggazdagabb embere ezt fenn is tudja tartani.

Bokor Klára, főszerkesztő, Ringier Axel Springer Magyarország

Panyi Szabolcs
a szerző cikkei

(forrás: Kreatív Online)
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 

Három év után frissítették a tudásanyagot. A kiadvány ingyenesen letölthető.

Pro bono alapon ügynökséget is keresnek a kampány lebonyolítására.

Az előírt kötelezettségekhez felhasznált hiányos adatok nem a Digitől, hanem a GVH saját adatgyűjtéséből származik - állítja a cég.

200 nevezésből összesen 57-et díjazott a zsűri.

A Kreatív magazin ismét megrendezi a Nagy Kreatív Napot! Még nagyobb, még kreatívabb: itt a helye minden reklámosnak, kommunikációs szakembernek, marketinggel és PR-rel foglalkozó ügyféloldali megbízónak! Save the date: 11.27.

Díjátadó: 18.11.27. (19:30) Akvárium Vedd meg jegyed a bétéelesek bulijára!

A HR emberi oldala - hogy még többet tehess másokért! A hrpwr.hu és az Üzlet & Pszichológia konferenciája november 29-én.

A legsikeresebb digitális kommunikációs kampányok és megoldások versenye, pontszerzés a Kreatív-MAKSZ M+Listán. Nevezési határidő: november 30.

A Kreatív év végi médiakonferenciája mindig arra keresi a választ, mi vár a piacra a következő évben. Időpont: december 4.

Hogyan keress IT-s kollégát? Félnapos konferencia december 4-én.