hirdetés
hirdetés
hirdetés

Eléggé megdőltek a sztereotípiák

Kéjutca – Magyar szex euróért címmel jelent meg riportkönyve a Németországban dolgozó magyar prostituáltakról és az őket működtető szexiparról Munk Verának, az Index újságírójának. Miért zavart többeket, hogy nem foglalt állást a témában? Változik-e az újságíró munkája azért, mert az emberek egyre kevésbé hisznek a sajtónak? Lehet-e egy riporternek küldetése? Az interjú a Kreatív augusztusi lapszámában jelent meg először.

hirdetés

Fotó: Szombat Éva

Van az alkarodon egy tetkó, ami egy tollat ábrázol. Pontosabban egy pennát. Szokás mondani, hogy az újságírók egy jelentős hányada mindig író akart lenni, és az újságírással ezt a hiányt pótolja. Rád ez igaz?

Igen, ezt én is szoktam mondani, és rám abszolút igaz. Szeretek írni és szenvedélyesen szeretem a munkámat: azaz nemcsak a munkámban szeretek írni, hanem grafomán vagyok azóta, hogy írni tudok. Naplót sosem írtam, mert idegesített, hogy az asztalfióknak írom – ennyire azért vagyok exhibicionista, hogy ha már írok, azt olvassa is el valaki. A nővérem már gimis volt, én pedig általánosba jártam, amikor addig csesztettem, amíg bevitte a saját magyartanárához a verseimet, hogy olvassa el és mondjon róla valamit. Aztán én írtam az általános iskolás évzáró ünnepségre a beszédet, amit egyébként nem én olvastam fel, mert az a része már nem érdekelt.

Mit mondott a versre a tanár, emlékszel?

Szürrealista mű volt, ami abból állt, hogy általam sem ismert szavakat tettem egymás mögé – a tanár diplomatikus volt, és azt mondta, hogy érettebb a szöveg, mint egy hetedikestől várná. De nyilván én se mondanék mást egy gyereknek.

Hogy viseled a kritikát?

Online újságíróként a kritika eléggé kézzelfogható: sok az olvasói levél, a komment, a Facebookon is betalálják az embert, sok a visszajelzés. Összességében én rosszul viselem a kritikát, viszont a munkámban az elmúlt 10 évben ezt sikerült elfogadni, a helyén kezelni: meg tudom látni a kritikában, még a legdurvább kurvaanyázós kritikában is azt, ha van benne jogos észrevétel.

Szociológiát és kulturális antropológiát tanultál. Ez segítette vagy nehezítette a könyv megírását? Utóbbit arra értem, hogy elsősorban újságíróként írtad a könyvet, azaz nem tudományos céllal.

Teljesen más kutatóként lenni egy terepen, más etikai szabályok vonatkoznak rád, mintha újságíróként lennél ugyanott. De azért vannak hasonlóságok: én azt tartom jónak, ha az ember egy bizonyos fokú távolságtartással és objektivitási igénnyel törekszik írni a témájáról. Az egyik dolog, amit számon szoktak rajtam kérni, hogy nem foglalok a könyvben határozottan állást abban, hogy a prostitúcióról mit gondolok.

Kik szokták ezt számon kérni?

Főleg az aktivisták. Olyan a magyar társadalom berendezkedése, hogy szeretünk vagy-vagylagosan gondolkozni. Minden fekete vagy fehér, jó vagy rossz. Én viszont ezzel a viszonylag hosszadalmas riportozással pont a lebegő szürke zónát próbáltam megfogni és megmutatni, illetve azt, hogy mindennek lehet több olvasata. A számonkérés pedig abból a hozzáállásból ered, amely a prostitúciót vagy elítélendő rossznak, vagy pedig az individuum választásának tekinti – a nő szempontjából nézve. Ilyenkor felmerül az a kérdés, hogy feltétlenül áldozat-e az, aki magát nem tekinti áldozatnak.

Fotó: Szombat Éva

Az volt a célod, hogy a történetet több szempontból mutasd be?

Az nyilván a kulturális antropológiai tanulmányaimból jött, hogy minden oldalról, holisztikusan nézzek egy helyzetet. De az újságírás is erről szól. És ez nem azt jelenti, hogy „ez ezt mondta, az meg azt mondja”, hanem arról, hogy lehetőleg több oldalról megtámogatva mutassunk egy jelenséget. És a könyv esetében erre még nagyobb terjedelemben volt lehetőség, mint a cikkekben. Nekem ennyi volt a célom: a lehető legtöbb oldalát mutassam be a jelenségnek. Nem voltak prekoncepcióim. Nem tudtam, hogy milyen egy piroslámpás negyed. És az nem egy olyan hely, ahová az ember csak úgy besétál riportozni. Persze valamilyen fogalmam azért volt, hiszen riportoztam korábban szexmunkásokkal, védett házban, ahol prostitúciós áldozatokat bújtatnak, szociális munkásokkal foglalkoztam a tanulmányaim során is.

Az újságírás feladata, mondtad is, hogy több oldalról bemutatva segítsen megérteni jelenségeket, mégis, a gyakorlatban a híripar és a médiapiac többnyire azt eredményezi, hogy az újságírók sokszor elszigetelődnek a valóságtól, üvegkockában ülnek és termelik a tartalmat. Hajt téged az általad feldolgozott témák kiválasztásában, hogy kilépj ebből a zónából?

Én is látom ezt az elitizmust a magyar újságírásban, és a lekezelő, felülről lefelé néző hozzáállást. De én 15 éve dolgozom újságíróként, és kezdettől fogva riporter voltam. Azaz mindig oda mentem, ahol a dolgok történtek, és ebből az is következik, hogy a munkámnak egy nagyon kicsi része a hírfeldolgozás vagy a newsroom-tevékenység. Amikor a média szakra felvételiztem, és megkérdezték tőlem, hogy miért megyek oda, akkor azt választoltam, hogy azért, mert ott akarok lenni, ahol a dolgok történnek. Mindig kíváncsi voltam, mindig visszakérdeztem az iskolában a tanárnéniktől is, a magatartásom hármas volt. Szerencsére erre a hozzáállásra, azaz hogy odamenjek és a helyszínről írjak, van fogadókészség a munkahelyemen, ez valamennyire elvárás is.

A prostituáltakról készült Index-riportokhoz egy ösztöndíjat is kaptál.

Igen, volt egy EU-s pályázat, a Robert Bosch alapítványnál, ami épp az ehhez hasonló társadalmi témákat feldolgozó nemzetközi riportokhoz nyújtott segítséget, utazási és szállásköltségeket finanszíroztak. Ez valóban segített abban, hogy ez a terjedelmes anyag elkészülhessen – az első utat még az Index állta, de a többit nem engedhette volna meg magának a cég.

Volt traumaélményed a riport során?

Én ezeket nem érzem. Úgy szeretek magamra gondolni, mint aki ezeket jól tudja kezelni és távolítani a védett újságírói voyeur-pozícióban. De amikor büszkén mondtam ezt valakinek egy beszélgetés során, akkor ott volt a férjem, és mondta, hogy azért ez nem teljesen így van, és látja rajtam, hogy megvisel: neki ventilálok és neki beszélek az élményeimről, és gyakran magam sem veszem észre, hogy mennyire megvisel.

Szükség van erre a távolításra?

Szerintem van, igen. Máshogy nem lehet. Amint az ember minimálisan bevonódik érzelmileg, ott nem lehet folytatni a munkát, vagy legalábbis megszűnik a körülmény, amelyben jól tudod végezni a munkádat. Sokat vizsgálom magam ebből a szempontból. Amióta például gyerekeim vannak, azóta jobban megviselnek a gyerekekkel kapcsolatos történetek, érzem, hogy csúszom bele érzelmileg. Ilyenkor gyakran felmerül, hogy foglalkozhatok-e ezekkel így egyáltalán. Van, hogy csak időt kérek, hogy átgondolhassam. Nagyon tudatos próbálok maradni ezekben a helyzetekben, hogy ne a sajnálat vagy az érzelmeim vezéreljenek.

Fotó: Szombat Éva

Az amerikai politika és a média viszonyára mondják, hogy Trump igazi ellenzéke jelenleg a média. Ez a felállás az itthoni viszonyokat is meghatározza. Ezt hogyan helyezed az újságírói hitvallásodba és munkamódszeredbe?

Én jelenleg azon az állásponton vagyok, hogy nem vagyok hajlandó a munkámat másképp végezni amiatt, mert a jelenlegi kormányzat a média és a sajtó egyes részeit tekinti a legfőbb ellenzékének. De azért arról is beszélni kell, hogy lényegesen meg van nehezítve a dolgunk. Nehéz úgy dolgozni, ha egy nyilvános eseményen sajtókarámból kitekingetve kell szemlélni a potenciális interjúalanyokat, mert nem vagyunk közel engedve, vagy ha nem válaszolnak a kérdésekre.

Látod magad tíz év múlva a médiában?

Pár év múlva negyvenéves leszek, van két gyerekem, és valahogy nem látni a magyar médiában negyvenes-ötvenes riporter anyákat. Ez nem tudom, miért van, illetve vannak sejtéseim. Nekem nagyon nagy szerencsém van a férjemmel és a családommal, hogy nem merül fel a munkám problémaként. Tegnap is felkeltem reggel és lementem a Nyírségbe riportozni. Én ezt a munkát szeretem, és azt gondolom, hogy ebben jó is vagyok. Szóval, ha lehet, akkor tíz év múlva is dolgozom, mert szenvedélyesen szeretem a munkám.

Azért írtad ezt a könyvet, mert a cikk- és videóformátum behatárolták a téma feldolgozását, vagy úgy érezted, hogy „ebben benne volt egy könyv”?

Nem, egyáltalán nem. Eszembe se jutott, hogy könyvet írjak belőle, hanem felhívott a Libri kiadó, hogy írjak erről egy könyvet. Ez ennyire profánul zajlott. Először nem vettem komolyan, de aztán meggyőztek, és egy idő után már a hiúságomat is legyezgette a dolog.

És most, hogy megírtad, látod alternatívaként magad előtt, hogy riportkönyveket írj a jövőben?

Azt nem látom magam előtt, hogy otthagyom ezért az Indexet, nagyon szeretem azt a pörgést, ami ott van. De mellette el tudom képzelni, hogy írjak könyvet a jövőben. Én a sokféleségét szeretem az online újságírásnak. Ha csak riportkönyveket írnék, az túl egyféle lenne.

Hány példányt nyomtak a könyvből? Első körben.

Háromezret vagy háromezer-ötszázat.

Más emberekhez juthat el a téma ezáltal, mint az újságcikkekkel és a videóval?

Szerintem igen, még ha nagyon sokan is olvasták ezeket a cikkeket a témából adódóan – a prostitúció mindenkit érdekel. Az Index olvasói között felülreprezentáltak a magasan iskolázott, inkább férfiak, és fővárosi vagy megyeszékhelyi lakosok – általánosságban. A könyvvásárlók populá¬ciója ennél szélesebb, de még az is lehet, hogy tévedek.

A címet ki adta?

A kiadó.

És hogyan viszonyulsz hozzá? Voltak viták?

Én adtam egy csomó címet, amire mind azt mondták, hogy cikkcím. Olyanokat ötleteltem, hogy „Mindegyiktől undorodom, amelyikkel lefekszem”, vagy hogy „Pénzért adni a szexet” – az egyik interjúalanyom mondta így, vagy „Magyar nők német bordélyban”. Ezek inkább leíró jellegűek.

Azért a Magyar szex eurórért az egy elég erős cikkcím.

Igen, az talán az én ötletem volt, de az az alcím. A Kéjutcát nem én adtam.

De ki vagy vele békülve?

Hangzatos, amire felfigyelnek szerintem. Elfogadtam a kiadó ötleteit, mégiscsak ők értenek a könyvekhez, én meg nem. A szerkesztés is szuper volt. Nem ismertük egymást korábban a szerkesztőmmel, Hungler Tímeának hívják, és fantasztikus, ahogy jobbá tette a szövegeimet úgy, hogy a stiláris dolgokba nem nyúlt bele. Nekem nagyon fontos, hogy pontosan idézzek egy interjúalanyt, még a szórenden se nagyon szeretek változtatni, mert mindenkiről sokat elárul az, ahogy elmond valamit. Nagyon gördülékeny munka volt.

A borító tetszik?

Igen, szerintem jó lett – a korábbi verziók kevésbé tetszettek, azok gyakran leragadtak a magassarkús-combkötős sztereotípiáknál. Fontos volt, hogy olyan legyen a könyv külseje is, amivel azonosulni tudok, és ami tetszik. Szerintem nagyon szép lett. A segges-pinás borítóval valószínűleg többet eladnának, de épp a sztereotípiák ellen írtam a könyvet. Vagy talán nem ez a legjobb kifejezés, hogy ellenük, mert ez így olyan, mintha lett volna egy küldetésem. Inkább azt mondom, hogy a tapasztalataim alapján eléggé megdőltek a sztereotípiák – és ezt próbáltam belefoglalni a könyvbe.

Ettől a küldetés-dologtól nagyon távol tartod magad. Nyilván hiánypótló témákról szeretnél írni, jelenségeket körbejárni, értelmezhetővé tenni azokat. Jó esetben ez az újságírás célja, „küldetése”. Ettől még nem vagy aktivista.

Igen, igazad van, van mondanivalóm a témával, és tényleg van bennem egy félsz, hogy a küldetés kategóriába esek. Ezen sose gondolkoztam még. A lényeg, hogy nem akartam segges-pinás borítót.

Fotó: Szombat Éva

Volt olyan a könyvben, amit jobban be tudtál mutatni a cikkekhez és a videókhoz képest?

A férfi karakterek sokkal jobban be vannak mutatva, mind a kliensek, mind a futtatók – közülük többen értelemszerűen nem akartak megjelenni a videókban. Vagy ha meg is jelentek, egy kamera nélküli interjúban mélyebbre lehetett velük menni. Meg itt egy komplett élettörténeti rendszert kap az ember: a főszereplő életén, az utcán és a hozzá csatlakozó szereplőkön keresztül van végigvezetve a könyv. A prostitúció rendszerét mutatja be a szereplőkön keresztül, legyen az a strici, a madám, a biztonsági őr, a gumit áruló bácsi, a kliens vagy a jogvédő.

A könyvbemutatón az a kritika ért, hogy ezáltal, hogy mindenkit bemutatsz, szimpatikussá teszed a szereplőket és a témát. Ez logikusan következik a több oldalról való megközelítésből?

Az volt a kritika lényege, hogy túlságosan emberinek mutatom be a szereplőket. Erről azt gondolom, hogy szerintem nem szimpatikusak a szereplők – nekem legalábbis nem azok. Ebből is látszik, hogy egy szövegnek mennyi olvasata lehet. Másrészt az legyen a legnagyobb kritika ezzel a könyvvel kapcsolatban, hogy túl emberi. Ez volt a célom. Attól lesz életszagú, ha emberiek a karakterek. Szokták vádolni a politikai korrektséget azzal, hogy elhallgat dolgokat. Én ezt kicsit mindig túlzásnak éreztem, de ebben az esetben is értelmezhető: ha nekem nem egyféle az, amit láttam egy amúgy morálisan megkérdőjelezhető munkát végző emberről, akkor én azt nem fogom leírni úgy, mintha egyfélét láttam volna. Szeretünk is sematikus képekben gondolkodni: a strici gonosz, a biztonsági őr bunkó, a madám fifikás és pénzéhes, a kurva meg áldozat. De ennél sokkal bonyolultabb a kép, a világ.

A Microsoft kommunikációs igazgatójával beszéltem nemrég, és ő azt mondta, hogy nem elég az igazat írni, hanem annak igaznak is kell hatnia a posztfaktuális médiában. Újságíróként ez értelmezhető számodra? Megváltoztatta a munkád az annyit hivatkozott posztfaktualitás?

Van a szelektív észlelés nevű médiaelméleti fogalom, ami szerintem kurvára igaz. Mindenki olyan médiát fogyaszt és olyan kontentet hisz el, ami egyébként is a saját kognitív struktúráinak és szociokulturális beágyazottságának megfelel. Én azért nem gondolom, hogy valamit másképp kéne csinálnom, mert ha valaki nyilvánvaló hazugságokat hisz el, és nincs benne az az igény, hogy elgondolkozzon annak valóságtartalmán, vagy felfigyeljen arra, hogy források nélküli állításokról van szó – akkor én azt nem tudom újságíróként befolyásolni. Nem gondolom, hogy nekem győzködnöm kéne azt az embert, aki egy álhíroldalról az én cikkemre téved. Nem ez a feladatom. Nekem az a feladatom, hogy tényeket mutassak be, amelyek körül vannak bástyázva és több szempontból vannak bemutatva. Onnantól kezdve nem tudom befolyásolni a befogadói folyamatot. Csak azzal, ha magas szinten végzem a munkám.

A cikk a Kreatív augusztusi nyomtatott lapszámában jelent meg először. A számról erre írtunk bővebben.

Puskár Krisztián
a szerző cikkei

(forrás: Kreatív Online)
hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!