hirdetés
hirdetés
hirdetés

Az a jó, amikor antiszemiták és zsidók együtt jönnek

Három karikaturista ül az asztalnál. Nem egy nemzedékhez, de szakmájuk legjobbjai közé tartoznak. A rezsibiztos mellső végtagjairól, Angela Merkel pinajeléről és nyíló pitypangokról beszélgetnek. Mostanában ilyesmiket szoktak rajzolni. Szabó László Róbertet, azaz Marabut, Merényi Dánielt, azaz Grafitembert és Pápai Gábort, azaz Pápai Gábort arról is kérdeztük, van-e még értelme ellenzékinek lenni, mit üzennek nekik az olvasóik, és mihez kezdenek, ha nem lesz több újság, ahova dolgozhatnak. Vigyázat, szókimondó szövegek!

hirdetés

Ez a beszélgetés először a Kreatív múlt novemberi számának címlapinterjújaként jelent meg.

Mindannyian ismeritek egymást személyesen?

Merényi Dániel: Persze, legutóbb a Francia Intézetben beszélgettünk.

Marabu: Az én életemben két korszaka van az ismeretségeknek, internet előtti és utáni. Internet előtt elég sűrűn összejártunk a kollégákkal, akkor még lapok, szerkesztőségi ülések is léteztek. Ma mindenki csak e-mailben küldi a rajzokat, egymással se találkozunk, csak ha évente egyszer valamilyen rendezvényre elhívnak minket.

Pápai Gábor: Marabuval a rendszerváltás idején kezdtünk el dolgozni karikaturistaként, akkor sok ponton találkozott az életünk. Merényivel a neten előbb találkoztunk, mint élőben.

Marabu, Merényi Dániel, Pápai Gábor (b-j)

Azért szakmának tartjátok ma is a karikatúrát?

MD: Amiatt ne lenne szakma, mert nem találkozunk egymással?

M: A kérdés annyira nem hülyeség. Annak idején nekem is voltak mestereim, volt műhelymunka, volt szakmai élet. Ezek híján a szakma valóban le van húzva a vécén. Bár a fiatalokat, azt hiszem, nem is érdekli az egész.

PG: Régen céhként működtünk, foglalkoztunk azzal, a másik mit csinál.

MD: Az én életemből ez borzasztóan hiányzik. Csodálatos lenne, ha szerkesztőségben dolgozhatnánk, vagy legalább kéthetente egyszer találkoznánk. Én az internet gyereke vagyok, internet nélkül el sem indulhatott volna a karrierem. De dolgozom a Vasárnapi Hírekben is, látom, milyen a valódi lapzárta, mikor indulnak a nyomdagépek. Kellemes bizsergést okoz, ahogy a múlt visszanyúl értem.

PG: Grafit nem ér rá soha, pedig másfél éve kapacitálom, hogy csináljunk közös képregényt. De hallom, most leépíted a bicikliüzletágat.

MD: Muszáj, már nem fér bele az időmbe. 2011-ben jöttem vissza Olaszországból, azóta próbáltam egy seggel két lovat megülni. De idén leszek negyvenéves, túl sok a stressz, állandóan saját magam után futok. A rajzos munkákat most praktikusabb csinálni.

Elmesélnétek röviden, hogyan lettetek főállású karikaturisták?

PG: Grafikusnak tanultam, mellette elvégeztem az újságíró iskolát. Intenzíven jött szembe a politikai hullám, a glasznoszty miatt kezdtem el publicisztikában, karikatúrában gondolkodni. Már voltak olyan titokban készülő újságok, amelyek a tűrt kategóriába kerültek, ezeknél dolgozhattam. Hirtelen fóruma lett a karikatúrának. Akkoriban a hivatalos karikaturisták elfértek egy asztalnál, és a Ludas Matyi körül tömörültek. Velük szemben határoztuk meg magunkat. Aztán szétforgácsolódtunk, de akkor kaptuk a kezdeti lendületet.

M: Én sosem tanultam grafi kusnak, de az iskolámban erős közéleti érdeklődést neveltek belém. A rendszerváltás idején nemcsak mi, írók-rajzolók pörögtünk fel, hanem az olvasók is. Elképesztően sok olvasó volt, sorban alakultak a lapocskák, amelyek szívták fel a karikatúrát. Így verődtünk össze, mintha egy mágnes húzta volna össze a reszelékeket. A Szabad Száj, a Ludas Matyi voltak az első lapjaink.

PG: Akkor spontán privatizálták a mainstream újságokat. A szerkesztőségek tagjai féltek a jövőtől, az volt a közérzetük, hogy a régi establishment sajtómunkásait is retorziók érhetik. Menekültek a hivatalos világból, sok lapból alakult „új” verzió, új Nők Lapja, új Ludas. Be lehetett menni a régi épületekbe, ahogy a Parlamentbe is mindenféle alak beülhetett.

MD: Az én történetem nyilván teljesen más. Az Indexszel sodródtam bele a közéletbe. A Napirajz első darabjai unalmas értekezleteken születtek, még 2005-ben. E-mailben küldözgettem őket az ismerőseimnek. Lett egy ötvenes, százas levelezőlistám, és praktikusabbá vált egy blogra feltenni az anyagot. A lengyel–ukrán rendezésű foci-Eb idején, 2012-ben kerültem az Indexhez. Az Eb előtt fel akarták frissíteni a Nemzeti Sport online felületét, egy tenderanyagba készítettem rajzokat, ami aztán nem nyert. A rajzokat elküldtem az Index sport rovatába. A lap akkori főszerkesztője, Mészáros Zsófi azt mondta, a sport rovatba ezek nem kellenek, de rajzolhatnék bármi mást az Indexre. Akkor már elmúlt 2010, és elütött minket a gyorsvonat. Hétről hétre olyan dolgok történtek, amiket nem lehetett rajzolatlanul hagyni.

A Napirajz politikamentes volt, mielőtt az Indexhez került?

MD: Teljesen politikamentes, erre kínosan ügyelek ma is. A blog rendszeresen frissül, oda semmilyen politikai tartalmat nem töltök fel. Csinálok most egy napirajzos naptárat. November hónaphoz azt rajzoltam, hogy a hant alól kiszól egy bácsi: „vigyetek ki engem is Londonba, mindenkinek egyszerűbb lenne!” Ez az egyetlen rajz, ami köthető közéleti kérdésekhez.

M: Szerintem most sem politikai karikatúrákat csinálsz. Azt rajzolod meg, hogyan reagálnak az emberek és a politikusok a politikára, azok, akik nem ütik meg a morális mértéket, hogy finom legyek. Ezt a stílusparódiát én nem is tudnám utánozni. Gábor, te pedig arcokat adsz a napi politikai eseményekhez.

MD: Mindig meg szoktam döbbenni a villamoson vagy a boltban, hogy mennyire félre tudják érteni az emberek a számunkra egyértelmű híreket. Aztán arra gondolok, hogy én egész nap híreket olvasok a munka miatt, az a másik ember pedig lehet, hogy zárvatermőkkel és zsurlókkal töltötte a tegnapi napját. Vajon melyikünknek van szebb élete? Marabu, eszembe jutott most az egyik rajzod: mikrofonnal áll egy riporter a Parlamentben, egy elhaladó politikust kérdez, mi a helyzet ezekkel a lopásokkal. És a politikus szó nélkül kilopja a kezéből a mikrofont. Tizennyolc vonallal olyan esszenciát teremtesz, ami nekem sosem jutna eszembe.

PG: Marabu a filozófus, Grafit a filmes, már csak amiatt is, ahogy a neten görgetni kell a képregényeit, mint a régi diafilmeket. Dani igazi eszköze a múló idő.

MD: Én pont azt veszem észre a munkáimon, hogy közel négyezer rajz után egyre többször csak beszélő fejeket rajzolok. Nincs akció, a poént pedig sokszor kevésnek érzem. Gábor, a te munkáidon mindig van történés, valami csúszik, mászik, mozog, robban, eltörik. És tőled tanultam Orbán Viktort rajzolni.

PG: Én meg feltüntettem a vonatkozó rajzomon, hogy a mellső végtagjára támaszkodó Németh Szilárd Merényi Dániel szellemi tulajdona.

M: Én a húszas-harmincas évek kabaréhagyományához kapcsolódok. Jön a felvezető szöveg, arra ráüt a poén, burleszk a rajz. Gáborral inkább ezt a régi iskolát követjük, Dani máshogy dolgozik. De a nyomtatott sajtó is ebben a régi világban ragadt. Az internetes humor szerkesztése, grafikája, hangulata, témája valahogy más, Dani humora már ebből épül.

Szabó László Róbert (Marabu)

„Marabu a reformkor lánglelkű karikaturistája volt. A XIX. századi Kretén magazinban jelentek meg pajkos élcei (akkor még Kossuth Lajos szerkesztette a lapot), s mint azt a történelemkönyvek is említik, személyesen maga Széchenyi István hívta fel fi gyelmét a nemzeti képregénymegújhodás nemes czéljára, mi által megszületett a Magyar Dodó Komiksztripp sorozat.” Ezt Marabu írta magáról a Kreténben. Annyi igaz belőle, hogy dolgozott a vicclapnál, és tényleg van egy Dodók című sorozata. Az első publikált képregénye a szombathelyi Brrr Zseni Dániel TKF diáklapjában jelent meg 1985-ben. 1987-ben a Galaktika oldalain jelentkezett Hörpölin és Hupcihér fantasztikus kalandjaival. 1988 óta jelennek meg rajzai a sajtóban. 1997-ben került a Népszavától a Népszabadsághoz, ahol a lap megszüntetéséig dolgozott. 2017-től a Magyar Nemzet karikaturistája. Idén Korcsmáros Pál-díjat kapott képregényes életművéért. Egyik interjújának címe: „ritkán nevetek”.

Egy jó karikaturista mindig ellenzéki pozícióból dolgozik?

MD: Az emberi hülyeség örök, mindegy, melyik oldalon állunk. Ha a jelenlegi magyar viszonyokra értelmezem a kérdést, akkor nincs értelme annak, hogy „ellenzéki”. Ez a működő demokráciákban létező fogalom. Itt nem ellenzékinek kell lenni, az érző, gondolkodó emberi mivoltunkban vagyunk alázva. Sokkal nagyobb bajom, hogy történik valami elképzelhetetlenül béna, brutális, bumfordi esemény, aztán két hét múlva megtörténik újra. Most adjam be újra ugyanazt a rajzot, ugyanazt a poént? Vagy hagyjam a fenébe az egészet? Bárcsak kéthetente születne kétfejű borjú Tiszaugaron, sokkal szívesebben rajzolnám azt.

M: Egy rajzoló a hibás működést veszi észre. Humorral dolgozunk, a poénok általában a hibákból, marhaságokból jönnek. A hírek csinálják a rajzainkat, arra tudunk rajzolni, amit mindenki olvas. Van, hogy az ellenzékről nincs mit rajzolni, máskor a kormányról, mert a sajtóban nem jelennek meg a hírek a hülyeségeikről. 2018-tól, ha eltüntetik a híreket, nehéz helyzetben leszünk. Majd rajzolunk filozofikus karikatúrákat. A hetvenes években sem voltak hírek, a karikaturistáknak a sorok között kellett fogalmazniuk, így sok elegáns, fi lozofi kus, áthallásos rajz született. Most még teli vagyunk durva hírrel, tényfeltárással. Térdig a mocsokban nemigen tudunk áthallani.

MD: Én ezt pár év alatt éltem meg. Ahogy elkezdett durvulni itthon a helyzet, a rajzaim is csípősebbek lettek. Édesanyám kérdezte, biztos jó lesz ez így? Az semmi volt ahhoz képest, amilyen rajzokat az elmúlt két hónapban csináltam. Mintha lenne egy lufi, aminek nekiálltam gombostűvel, most meg ott vagyok a Hiltivel, és még mindig nem tudom kidurrantani. A Safarov-ügynél, az azeri baltás gyilkos kiadatásánál volt egy kibillenésem. Feltettem magamnak a kérdést, hogy tényleg erre csináljak egy finom, áthallásos rajzot? A munkánk része, hogy meg kell fürödnünk a retekben mindennap.

PG: Az értelmiség egy részének nem fér bele, hogy közélettel foglalkozom. Azt is olvasom, milyen kommenteket írnak Daninak a rajongói: minek foglalkozik mindig politikával? Nem rajzolná megint azt, mi történik a szecsői kocsmában?

Gábor, te nagyon élesen bírálod a kormányt a blogodon. Jobb lesz attól a munkátok, ha felidegesítitek magatokat?

PG: Lehet, hogy nem jobb, de biztos könnyebb.

M: Akkor lesz valami poén, ha érzelmileg érint meg az ügy. Ha csak ésszel fogom fel a sztorit, abból nem jön szikra, nem lesz térdcsapkodós a vicc.

MD: Meg lehet rutinból is oldani egy szituációt, de az meg is látszik. Az olvasók sem hülyék.

M: Nem lehet tanítani, hogyan legyen valami humoros. Az ilyesmi magától ugrik elő.

PG: Utólag ki lehet okoskodni, mitől működik egy karikatúra. De megtervezni nem lehet. Technikák vannak: foglalkoztunk például azzal, hogyan kell megszerkeszteni úgy a mondatot, hogy csak az utolsó szónál essen le a tantusz.

Volt olyan téma, amiről úgy éreztétek, túl durva ahhoz, hogy megrajzoljátok? Vagy csak nem volt kedvetek hozzányúlni?

MD: Amikor valakiről sokadszor derül ki ugyanaz, szokott csömöröm lenni. Vagy Deutsch Tamást például derogál lerajzolnom. Évek óta most rajzoltam le először, de csak a mellét figuráztam ki. Érzed az általános színvonalat. Ha jövő tavasszal papok hajuknál fogva ráncigálnak nőket a Rákóczi úton, mi lesz? Benne van a pakliban, hogy simán tudomásul veszik az emberek.

M: Nem mindegy, kiknek rajzolsz. Más egy napilap, vagy egy vicclap, vagy egy internetes oldal. Az egyik téma itt megél, máshol nem. Az interneten lehet nagyon igazságtalannak lenni, túlzásba esni. A publicisztika rovatban meg nem ökörködünk.

Merényi Dániel (Grafitember)
„Megyünk storecheckre megnézni, hogy sikerült az on-shelf stickerelés.” A mondat egy hétfő reggeli értekezleten hangzott el, valahol a reklámiparban. Merényi Dániel ennek hatására készítette el az első Napirajzot 2005-ben. Feszültséglevezető, unaloműző rajzait ismerőseinek küldözgette, majd blogot indított. Miközben a Napirajz egyre népszerűbb lett, Grafitember Olaszországba utazott, ahol elszegődött inasnak egy kerékpárépítő-mesterhez. 2011-ben jött haza Magyarországra. Miskolcon készít egyedi kerékpárokat, közben rajzol. A Napirajzot 2012-ben meghívták az Indexre, azóta főleg oda dolgozik, de blogját is rendszeresen frissíti politikamentes rajzokkal. Öt napirajzos könyve jelent meg.

Dobta már vissza rajzotokat a szerkesztőség, ahol dolgoztatok?

PG: Mindnyájunkat felkavart a Népszabadság bezárásának híre, akkor össze is jártunk Robival, hogy mit lehet tenni ebben a helyzetben. Sok népszabis hozzánk, a Népszavához jött át, újra kellett definiálni a viszonyokat. Most volt egy meccsem az új vezetőséggel a német választások kapcsán. Csináltam egy rajzot Angela Merkelről, aki mindig háromszögben tartja a két kezét maga előtt. Én ezt úgy értelmeztem, mintha pinát formálna, és mellé tettem Martin Schulzot, amint beint neki. A rajz megjelent, de a főszerkesztő rosszallását fejezte ki. Mondtam, hogy soha nem fognak tetszeni neki a rajzaim, ha elkezdem méricskélni, mi fér bele. Majd a szerkesztők kiszórják, ami nem fér bele a lapjukba, ezért tartom őket. Ebben maradtunk.

M: Én bizonytalanabb vagyok, van hajlamom az öncenzúrára. Többször előfordult, hogy elküldtem a rajzot, de mellé tettem egy tartalékot – ha az eredeti nem fér bele, ne legyen fennakadás.

MD: Ez annyira jellemző rád!

M: Mert nem biztos, hogy átlátom a politikát, lehet, hogy félremegy egy poén. Utólag sokszor érzem, kár, hogy nem rajzoltam valamiről, mert sajnos nem láttam át a helyzetet. Miért nem rajzoltam a kilencvenes években a Fidesz-birodalom terjeszkedéséről? Vagy bánom, hogy a múltban például naivan foglalkoztam az SZDSZ-szel. Ilyenkor nem az a baj, hogy visszadobják a rajzot, hanem az, miért fogadták el. De az olvasókra is ügyelni kell. Ahogy Gábor utalt rá, nemrég kerültem a Magyar Nemzethez. Az ideit az összeszokás évének szántam, ügyeltem, humorban, témában mit válasszak. Úgy érzem, az olvasók megismerték a humorvilágom, kezdem befészkelni magam, lehetek egyre marabusabb.

MD: Én soha nem kapok témát. Egyszer volt, hogy nem fogadták el a rajzomat, amit az Origótól az első hullámban felállt újságírók témájára készítettem. Ezen két újságíró jelentkezik közmunkára a munkaügyi hivatalban. A következő képen benzines fűkaszával állnak a domboldalon. Az egyik odaszól a másiknak: „Nézd már, kinyílott a pitypang. Megírod?” Mire a másik elküldi a picsába. Erre mondta a főszerkesztő, hogy jó a rajz, de szolidárisnak kell lenniük a kollégákkal.

PG: Ez téves irány amúgy, mert ugyanezt orvosokkal megcsináltad, kazánt fűtenek, konyhán robotolnak.

M: Utána egy hónappal lejöhetett volna, csak akkor meg már nem érdekelt senkit.

Kaptatok fenyegető visszajelzéseket az olvasóktól?

MD: Persze, rendszeresen. Az egyik rajzomon, amit Szegedi Csanád zsidó származásának hírére csináltam, két hajléktalan kukázik. Az egyik megkérdezi: „A te őseid nem zsidók?” Mire a másik valami olyasmit mond, hogy akkor rajta lenne a jobb kabát. Ezek után több levelet is kaptam, hogy ott fogok lógni a többivel együtt a lámpavason.

PG: Nem a zsidók mentek neked, hogy antiszemita a poén? Azt vártam volna.

MD: Nem.

M: Nehéz követni az olvasók észjárását, a nem olvasókét még nehezebb.

PG: Az a jó, amikor antiszemiták és zsidók együtt jönnek. Ilyen is van.

M: Én hosszú évekig úgy éltem a világomat, hogy én vagyok a kis karikaturista, akit mindenki szeret. A rajzaim is szelídek, visszafogottak voltak.

MD: Mert most igazi dühöngő állat vagy!

M: Aztán jött a kommentek világa. Kiderült, hogy sokan utálnak, mert nem értik a rajzom, vagy teljesen félremagyarázzák.

MD: Rendszeresen előbb gépelik a kommentet, mint hogy leesne a poén.

PG: A legjellemzőbb ilyen sztorim egy turulos-emesés kamatyolást ábrázoló rajzomhoz fűződik, amit Vona Gábor is kitett a Facebook-oldalára. Erre hosszú kommentfolyam jött előbb az ő oldalán, aztán a Kurucinfón. A legtöbben persze azt taglalták, mi járna a zsidóknak. Én is hozzászóltam, megkérdeztem, látták-e a rajzot. Erre senki nem reagált. A harmadik kommentem után feladtam. Fordulatot vehetett volna az ügy, ha az ötszázból egynek leesik, hogy én vagyok a pasi, akit szidnak.

Pápai Gábor

A rendszerváltás előtti években jelentek meg először politikai témájú karikatúrái a Szabad Száj magazinban. Később a lap művészeti vezetője, majd a Ludas Matyi főszerkesztő-helyettese lett. Portrérajzairól Megyesi Gusztáv azt írta, „hogy mi az a pozitív karikatúra, nem tudni, olyan lehet, mint a kormánypárti humor. Én nem tudok a vitához hozzászólni, csak azt tudom, hogy Pápai igen kíméletes: kiszemeltjei sokkal randábbak és nevetségesebbek a valóságban, mint a karikatúrákon.” 1991 és 1997 között a Magyar Hírlapba rajzolt, onnan került a Népszavához, amelynek máig karikaturistája. Rajzait több könyvben is kiadta, jelenleg blogján gyűjti össze őket. A Charlie Hebdo szerkesztősége elleni terrortámadás után többen megkérdezték tőle, nem tart-e hasonló veszélytől Magyarországon is, de azt mondta, ő „ezeknek nem hajlandó félni”.

De meg is erősít titeket, hogy tud fontos vagy megosztó lenni a rajzotok?

M: Régen zavart, hogy míg mások komoly munkát végeznek, gyógyítanak például, én ilyen hülye rajzocskákért kapom a pénzemet. Az lett az eszmém, hogy én a kritikus rajzaimmal az embereket nevelem. Ma már látom, félreértettem a saját szerepemet. A rajzaim nem érnek el semmit, mert aki hülye, az is marad, a gondolkodók meg nélkülem is meglennének.

PG: Ez iszonyúan nem igaz. A harmadik fiamtól Budapesttől Nagymarosig csak a te Dodó-idézeteidet hallgatom.

MD: Tőlem egyszer megkérdezték, megelégszem-e az internetes jelenléttel. Mert ha kicsit komolyabban venném magam, lehetnék olyan, mint Marabu. A kérdésre visszatérve: sokszor eszembe jut, érdemes-e ráugranom a nyilvánvaló gumicsontokra. Nem éppen a kormány kommunikációját segítem azzal is, ha parodizálom? Ezért rajzolom inkább azt, mit mondanak ezekről a témákról a kisemberek a lépcsőfordulóban. Egyszer azt írták nekem, káros, amit csinálok, mert levezetem az emberek feszültségét. Jót röhögnek ahelyett, hogy kimennének az utcára, és kockakövekből barikádot emelnének. Nem tudom.

Van B-tervetek arra az esetre, ha elfogynak a lapok, és jó lelkiismerettel már nem tudtok hova rajzolni?

M: Nekem a rajz nemcsak szórakozás, ebből tartom el a családomat. Ezért mindhalálig csinálnom kell, de készülök arra a helyzetre, amikor már nem lesz hova rajzolni. Ezt tavaly kipróbáltam, mikor kipottyantam a Népszabadságból. Kiderült, a karikatúrán kívül semmihez sem értek. Szerencsém van, hogy megkeresett a Magyar Nemzet, megmaradtam a szakmámban. Ha ezt is bedarálják, nem lesz hova mennem. Szamizdatot persze csinálhatunk. Kicsit félek is attól, hogy eldurvulok, ha nem lesz vesztenivalóm. Persze a nyomtatott sajtó sorsa nemcsak a politikán múlik, a napilapok amúgy is kifelé futnak a pályáról.

PG: Én Marabunál jobban belemegyek a közéletbe. A politikai környezetem az aktivista közeg. Ettől függetlenül ugyanúgy elveszettnek érzem magam, ha arra gondolok, amire a kérdés vonatkozik. Állandóan ezen gondolkodom, és több mint tíz éve nem találom a választ, azóta, amióta nem kényelmes karikaturistának lenni. Álláshirdetéseket böngészek. Persze akkor sem hagynám abba a rajzolást, ha másból kellene megélnem – azt hiszem, ez a tisztességes válasz.

MD: Nekem is van két kislányom és három hitelem. Tudom, hogy a könyvespolcomon hol van az a szórólap, amelyen a légzsákgyárba keresnek operátort. Én hegesztek, marok, ha kell, régi bútort restaurálok, képet keretezek. Semmi sem zsenánt, a megélhetés miatt ezért nem aggódom. Rajzolni pedig mindig fogok. Egyre több illusztrációs munkát kapok, most egy mesekönyvön dolgozom. Ha egyik pillanatról a másikra megszűnne az indexes lehetőség, nem biztos, hogy sírnék. Ha nem kellene közéleti karikatúrát rajzolnom, nem bánnám. Keltem már fel nulláról.

Kránicz Bence
a szerző cikkei

(forrás: Kreatív Online)
hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!