Kezdjük elölről: milyen zenékből válogatnak a rádiók? „Van köztük saját beszerzés, egy része a kiadóktól jön, de a nagyobbik hányad előfizetéses, kizárólag rádióknak készült zenei válogatásokból kerül ki. Rengeteg demófelvételt kapunk, ezek között is akad egy-kettő, ami bekerülhet” – magyarázta a Dj Izil néven is ismert Borcsik Attila, az MR2-Petőfi produkciós munkatársa.

„A zenék beszerzésére nincs bevett módszerük” – mondta Szever Pál, a Juventus programigazgatója. Egyrészt vásárolnak is zenéket, hiszen minden rádió szeretné építeni az archívumát, de a kiadók is bombázzák őket az új megjelenésekkel, mivel nekik az az érdekük, hogy ezek menjenek a rádiókban. Persze a Juventus speciális helyzetben van, hiszen a nyolcvanas-kilencvenes évek zenéit játssza, ezekkel viszont nem látják el őket a kiadók, mert a régi anyagaikat már nem akarják promotálni. Megesik, hogy egy-egy ritkább felvételt ismerősöktől kell beszerezni, esetleg le kell tölteni az internetről. Viszont Szever elmondása szerint ezeket is jelentik a műsornaplóban, és jogdíjat is fizetnek utánuk.

Hogy ezután milyen számok kerülnek adásba, az alapvetően két tényezőtől függ: a zenei szerkesztő válogatásától és a hallgatói visszajelzésektől. „Számunkra fontos a markáns, egyedi arculat fenntartása. Meghatározó az öt stílus, amit koncepciózusan vállaltunk a rádió indulásánál, és nyilván tetten érhető a zenét válogató munkatársak ízlése is” – mondta Borcsik Attila. – Ezenkívül a hallgatói felméréseket, valamint a különböző közösségi, illetve fájlmegosztó oldalakon található hallgatottsági, nézettségi adatokat is figyelembe vesszük.” A Juventus is használ zenei teszteket a közönség ízlésének meghatározására, a több száz fős mintán végzett felmérések telefonon vagy személyesen zajlanak. „De ez csak mankó, kell a zenei szerkesztő, aki az eredmények alapján összeállítja a műsort” – magyarázta Szever Pál. Az ilyen típusú, számos rádió által használt tesztek kritikusai azt szokták kiemelni, hogy a hallgatóknak csak félperces részleteket játszanak le, és talán az adott számnak nem a legjobb fél percét, illetve hogy az ember hajlamos azokat a számokat előnyben részesíteni, amelyeket vagy amelyekhez hasonlókat már eleve ismer.

Szever szerint egyébként az úgynevezett szelektornál, azaz a zenéket válogató számítógépnél nincs jobb megoldás a műsorszerkesztésre. Harminc különböző paramétert tudnak beállítani rajta, például hogy milyen arányban menjen magyar zene, legalább hány óra teljen el ugyanannak az előadónak két száma között, sőt, hogy adott időszakban mennyire gyors zenék kövessék egymást. Az MR2-Petőfi inkább a személyes válogatásban hisz, bár ők is használnak szelektort, de csak a nappali műsorsávban.

„A Roxy Rádió abban az előnyös helyzetben van, hogy csapatába elismert, tapasztalt lemezlovasok tartoznak, ők folyamatosan tesztelik a dalokat, tudják, mit kedvel a közönség, látják és hallják a reakciókat” – mondta Bakis Jován, a rádió zenei igazgatója, hozzátéve, hogy az ő tudtuk nélkül nem kerülnek dalok a lejátszási listába. „Emellett nem hagyjuk figyelmen kívül azt sem, hogy milyen dalokat kérnek a hallgatók a kívánságműsorokban” – mondta Bakis Jován.

Pénz ide és oda
A rádió természetesen abból él, hogy programjaival – így a sugárzott zenékkel is – hallgatókat szerez és reklámbevételekhez jut, de hogyan részesülnek mindebből a zenék létrehozói? Úgy, hogy a rádiók jogdíjat fizetnek, ami aztán visszakerül a szerzőkhöz, előadókhoz, hangfelvétel- előállítókhoz. A rádiók által befizetett jogdíj ugyanis háromfelé oszlik: nagyjából a fele kerül az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesülethez – ők a szerzőket képviselik –, negyede az Előadóművészi Jogvédő Irodához (EJI) – ők a zeneművek előadóinak közös jogkezelését végzik –, a negyede pedig a hangfelvételeket előállító Magyar Hanglemezkiadók Szövetségéhez (Mahasz), magyarázta Szinger András, az Artisjus főigazgatója.

Az Artisjus aktuális jogdíjközleménye szerint a rádióknak és a televízióknak költségvetési támogatásuk egy százalékát, előfizetői díjbevételeik két százalékát, reklám- és szponzorációs bevételeiknek pedig négy százalékát, de legalább havi tízezer forintot kell szerzői jogdíjként befizetniük. Az egyesület évkönyve csak a teljes elektronikus médiára vonatkozó adatot hozza nyilvánosságra, eszerint 2007-ben (a tavalyi adatok még nem állnak rendelkezésre) nagyjából 2,4 milliárd forintot fizettek be a televíziók és a rádiók. (Összehasonlításképp: abban az évben az Artisjus teljes jogdíjbevétele csaknem 13 milliárd forint volt, amiben többek közt a hangfelvételek, a nyilvános előadások, az üres hang- és képhordozók után befizetett díjak is benne vannak.) Az EJI és a Mahasz a fenti arányoknak megfelelően összesen még egyszer 2,4 milliárd körüli összeget szed be – legalábbis a díjszabásuk szerint, a konkrét összeg a jogérvényesítés hatékonyságától is függ.

Nehéz befolyást szerezni
A befolyó jogdíjakat aszerint osztják fel, hogy kitől mennyi zenét játszottak. Erről pontos kimutatások vannak, hiszen a rádióknak rendszeresen le kell adniuk az Artisjusnak az adásnaplót, amelyben tételesen szerepel minden lejátszott zeneszám. Többszörösen is érdekük tehát a szerzőknek, előadóknak, kiadóknak, hogy a rádiók az ő zenéiket játsszák: amellett, hogy ismertebbek lesznek, több lemezük fogy, és többen mennek a koncertekre, a jogdíjbevételekből is nagyobb arányban részesülnek. Arról nem is beszélve, hogy a jogosulthoz közvetlenül nem köthető pénzek (ilyenek például az üres hang- és képhordozók után befizetett díjak) felosztásába is beleszámít a rádiós lejátszás.

De mit tehetnek a zenészek, előadók azontúl, hogy reménykednek benne, hogy a szerkesztőnek vagy a tesztcsoportnak tetszeni fog az anyaguk? Keringenek ugyan történetek arról, hogy régebben milyen, kevésbé etikus módokon próbálták ösztönözni a kiadók a saját anyagaik játszását, de Szever Pál szerint most már nincs ilyen, bár szerinte a kereskedelmi rádiók indulásakor nem volt ritka a zsebbe dugdosott pénz.

„Nagyon nehéz befolyást szerezni a rádióknál – mondta Stiedl Gusztáv, a Schubert Music Magyarország zeneműkiadó igazgatója –, természetesen igyekszünk hozzájuk eljuttatni az anyagainkat, de végül a rádió úgyis azt játszik, amit akar.” Az egy dallal elérhető jogdíj persze nem csak a rádiós lejátszásból származik, így nem is csupán erre fokuszálnak. Különösen, hogy a reklámbevételekhez kötött jogdíjak miatt megeshet, hogy ha például egy kereskedelmi tévé reggeli műsorában háttérzeneként elhangzik egy szám, az több jogdíjat jelent, mint ha egész hónapban fut egy rádióban, magyarázta Stiedl Gusztáv.

„A promóanyag eljuttatásán túl nem sok eszközünk van arra, hogy elérjük a sűrűbb játszást – mondta Kulich Viktória, a Warner Music lemezkiadó promóciós menedzsere. – A személyes jó kapcsolat hagyományosan jó eszköz arra, hogy meggyőzzük a szerkesztőt az adott dal fontosságáról számunkra, de sajnos ez még nem garancia arra, hogy valóban bekerülhet a szelektorba. Egy-egy dal külföldi sikere is nagy esélyt adhat a hazai játszásnak, de van, amikor ez sem jelent semmit, és számos példa van arra, hogy külföldön rendkívül sikeres slágerek semmire sem mentek a hazai rádiókban és viszont.” Kulich Viktória szerint a kiadó úgy tudja a játszást valamicskét befolyásolni, ha eleve rádióbarát számokat választ maxinak egy-egy albumról. Viszont mivel ennél a helyi adottságok a mérvadók – a Warnernél például az Egyesült Államok piaca – ez sem garancia semmire.

„Kezdetben a kiadók a szokásos módon próbáltak lobbizni. Mára azonban következetes hozzáállásunknak köszönhetően mindenki számára egyértelművé vált, hogy csak olyan zene kerülhet adásba, amely megfelel az MR2-Petőfi Rádió alapkoncepciójában meghatározott értékeknek” – mondta Borcsik Attila. Hozzátette: a rádió külön megállapodásokat (médiatámogatás, barter- vagy egyéb szerződést) nem köt egy-egy szám sűrűbb lejátszásáról. A Juventus néha támogat egy-egy produkciót (legutóbb Miller Zoltán lemezét), ilyenkor ezek a számok gyakrabban kerülnek adásba. „De ez ritka, mert a rádiók jobban szeretik inkább maguk kialakítani a zenei arculatukat” – mondta Szever Pál.

Bakis Jován szerint enyhe nyomás érezhető csupán a lemezkiadók irányából, ami inkább csak felhívja a figyelmet egy adott kiadó aktuális kiadványára. „Természetesen a lemezkiadók tudni szeretnék, hogy futnak a dalaik, milyen arányban kerülnek be a rádióba, milyenek a hallgatói reakciók. Kirívó eset volt például, amikor egy cég a kampányát támogatandó szeretett volna dalt a rádióban. Miután ez kiderült, nem valósult meg” – mondta a zenei igazgató. A Roxy szokott egyébként támogatni magyar szerzeményeket abban az esetben, ha szívesen vállalják a dalt. Ez néhány százaléknyival több lejátszást jelent.

Nem engednek a negyvenből
A szerzők, kiadók és szakmai szervezetek azonban a jogalkotókra is megpróbálnak hatni azért, hogy több magyar zene kerüljön adásba. A karácsony előtt egy nappal nyilvánosságra hozott médiatörvény-tervezethez az Artisjus, az EJI, a Mahasz, a Magyar Könnyűzeneszerzők és Szövegírók Egyesülete, a Magyar Zenei Tanács és a Hangszeresek Országos Szövetsége szakmai javaslatot terjesztett be, amelyben a sikeres francia, portugál és lett példa nyomán többek között azt indítványozták, hogy a rádiókban legyen kötelező legalább negyven százalék magyar zenét adni, tíz százalék olyat, ami egyévesnél frissebb, és ennek 7 és 19, illetve 19 és 7 óra között egyaránt eleget kellene tenni.

Szever Pál a maga részéről nem hisz a kvóta sikerében. Elmondása szerint a Juventus programjában már így is harminc százalék körüli a magyar zene aránya, és fontosnak is tartják a hazai zenei kultúra ápolását, mert „különben nem lesz más, csak a minden csatornán hallható és látható gagyi”. „Az általunk játszhatónak ítélt magyar zenék aránya most több mint harminc százalék – mondta Borcsik Attila is –, amit különböző trükkök segítségével (éjszakai-hajnali játszás, ismétlés) feljebb tudnánk tornázni, de ez csak szemfényvesztés lenne, úgyhogy sok értelmét nem látjuk.” A Roxyban tíz-húsz százalék a magyar dalok aránya, bár ezek közül sok angol nyelvű a külföldi érvényesülés reményében. A kvótának ők sem örülnének: „Ha elég színvonalas, a mi formátumunknak megfelelő zeneszám születik, akkor azokat úgyis játszani fogjuk. Ha nem, akkor pedig nem szeretnénk pusztán a szabályozás miatt olyat játszani, amit magunktól nem tennénk” – mondta Bakis Jován.

Stiedl Gusztáv szerint ugyanakkor a negyvenszázalékos törekvés nagyon szép elképzelés, különösen, hogy a több mint ötven adót figyelő Rádiómonitor listája szerint a tavaly legtöbbet játszott száz szám között összesen hat magyar volt, az első ötvenben pedig egy sem. Viszont a kereskedelmi rádiók működését is figyelembe kell venni, szerinte nem biztos, hogy egy adott stílust játszó rádiónak elegendő olyan magyar zene áll rendelkezésére, ami megfelel az igényeiknek. „Talán lépésről lépésre, mondjuk három vagy négy év alatt be lehetne vezetni” – vélekedett Stiedl az elképzelésről.

A zeneműkiadó és a lemezkiadó

Sokan összetévesztik a zeneiparnak ezt a két szereplőjét, pedig alapvetően eltérő a tevékenységük. A lemezkiadó hangfelvételek gyártásával és forgalmazásával foglalkozik; a felvételen közreműködő előadókkal (zenészekkel, énekesekkel) közvetlen szerződést köt, a felhasznált zeneművek szerzőinek pedig az Artisjuson keresztül fizet jogdíjat. A zeneműkiadó ezzel szemben a szerzővel köt szerződést. Régebben ebben a szerződésben a zeneműkiadók azt vállalták, hogy a műveket kottán adják ki. Mára ezeknek a szerződéseknek szokásosan két tárgya lehet: a szerző átadhatja az olyan felhasználások jogait a zeneműkiadónak, amelyeknél nem az Artisjustól kap jogdíjat, hanem maga adna rájuk engedélyt (ilyen a zenei átdolgozás, az idegen nyelvre fordítás, a megfilmesítés, a színpadra állítás és a kottakiadás). Innentől a zeneműkiadó kezeli ezeket a jogokat és a befolyt bevételből a szerzőnek a megállapodás szerint díjat fizet. (Itt tehát a zeneműkiadó fizet a szerzőnek jogdíjat az általa végzett vagy általa engedélyezett felhasználások után.) Ezenkívül a zeneműkiadó vállalhatja, hogy népszerűsíti a szerzőt üzleti kapcsolatai révén. A szerző ezért cserébe lemondhat az Artisjustól járó jogdíjainak egy részéről a zeneműkiadó javára. Hogy mekkora részéről, arról megállapodhatnak, magyarországi jogdíjak esetében azonban az Artisjus a szerző védelme érdekében legfeljebb a jogdíjak harmadáról való lemondást fogadja el. (Ebben az esetben tehát tulajdonképpen a szerző fizet a zeneműkiadónak a promócióért.)
Forrás: Artisjus