hirdetés

Ezt láttuk a Brain Baron

Műfüves padló, hihetetlen mennyiségű szobanövény, ülőpárnák, babzsákok, mindent felülmúló vetítéstechnika, elképesztő mennyiségű érdeklődő fiatal, előadások a jövőről és mindenki angolul beszél. Nagyjából ezzel a felsorolással le lehet írni, hogy milyen volt a 2018-as Brain Bar jövőfesztivál, amit a szervezők idén a Corvinus Egyetem épületébe és környékére költöztettek az Akváriumból.

hirdetés

Két éve voltam utoljára Brain Baron és ha jól emlékszem, az első egy órában akkor is tátott szájjal kóvályogtam az elképesztően jól kinéző helyszíneken. Engem már a csomagolással meg lehet venni, amit a Brain Bar tökéletesen csinál. A rendezvényarculat, a belső dizájn után meggyőző a vetíésttechnika, működnek a tartalomformátumok, amik keretet adnak a színpadi eseményeknek és annak is, hogyan lesz a tartalom része a közönség. Ez a user generated content nem kis részét jelenti az eseménynek, a formátumok többsége lehetőséget ad arra, hogy a babzsákokon ülő arcok kérdezzenek, véleményt mondjanak, és a magyar szokásoktól messze elrugaszkodva meg is teszik. Talán ez az egyik olyan tényező, ami miatt akárhányszor hozzá kell szólni valakihez a Brain Baron, alapból angolul kezdem. A Brain Bar egy olyan Budapesten játszódik, amelyik az elmúlt száz évet valahol nyugatabbra töltötte.  

Szollár Domokos, a MOL kommunikációs igazgatója is valami ilyesmire gondolhatott, amikor a hivatalos program előtti sajtótájékoztatón azt mondta, hogy azért szereti ezt a rendezvényt és azért támogatja a MOL a Brain Bart, mert Budapest olyan arcát mutatja meg, amilyennek ő és sokan mások látni szeretnék. (Román Balázs)

Egy ilyen eseményről részletes tudósítást írni feleslegesen hosszadalmas lenne, ezért csak pár mondatot írunk néhány maradandóbb sávról. (A kedvenc előadóinkkal külön is beszélgettünk, ezekből a Kreatív magazin júliusi számában jelenik majd meg egy alapos összeállítás!)

Kino MacGregor: Can yoga help to envision what’s to come?

Ezt azért néztem meg, mert nagyon érdekel a boldogságbiznisz, főleg az a része, ami az utóbbi években egyre inkább szivárog be az üzleti eseményekre. Ebben az esetben a programfüzet szerint az Egyesült Államok legnépszerűbb jógatanára tartott 20 perces előadást arról, hogy a jóga, illetve a meditáció menniyre sokat segített neki és segíthetne mindenkinek. Az előadás fő üzenete az volt, hogy ha a Föld összes embere naponta akár csak 5 percet meditálna, akkor a bolygó egy sokkal békésebb hely lenne.

Mint sok előadás, ez is a Turning Point nevű formátummal ért véget, amikor a közönség kérdező kedvű emberei leülnek a színpadon az előadóval szemben egy székre és feldobhatnak neki egy-egy kérdést. Itt döbbentett meg először, hogy sorban álltak a lehetőségért a jellemzően 20-25 közötti angol akcentus alapján eldönthetetlen nemzetiségű arcok. (R. B.)

Neverending exodus: How will we solve the migration crisis?

Ez a téma sokszor előjött az eseményen, ez volt az első alkalom. Ekkor derült ki számomra az is, hogy idén tényleg elképesztően sokan regisztráltak, alig tudtam beférni az amúgy 5-600 fősnek mondott terembe. Hogy a jelenlévők közül mennyien távoztak elégedetten, azt nem tudom, de bennem volt némi hiányérzet. A vita amúgy egy remek konferenciaformátum keretei között zajlott, aminek az a lényege, hogy két olyan ember áll a színpadon, akik nagyon mást gondolnak egy dologról, a cél pedig az, hogy érveikkel meggyőzzék a másikat, illetve a közönséget, akik egy webes alkalmazás segítsgével (Duelbox.com) szavazhatnak.

Ebben az esetben Valencia James kortárs táncművész kéviselte azt az álláspontot, hogy a migrációt emberséggel kell kezelni, Megadja Gábor, a 888 újságírója pedig azt állította, hogy a multikulturalizmus megbukott. Már a két alapállítás sem volt egyértelműen kibontva, és ez a vita végig így maradt, viszonylag személyes szinten maradt mindkét vitázó. Sok új érvet nem ismerhettünk meg, de azt üdítő volt látni, hogy a kérdésről egyáltalán vita zajlik. A végén 70-30 arányban Valencia álláspontja nyerte meg a közönséget. és a közönség kérdéseiből is az derült ki, ebben a közegben az idegen kultúra veszélyeit ecsetelő elképzelés nem nyerő. (R. B.)

The necessity of nationalism: What if we get right-wing politics all wrong?

George Friedman egy egészen elképesztő karaktert hozott: a Bronxban nevelkedett magyar származású zsidó bevándorlóét, akinek mostanra lett egy erős déli/texasi/redneck republikánus identitása, és ezeket az önéleti referenciapontokat felváltva hozza elő az előadásában, mikor melyiket érdemes elővennie. Petőfi Sándorozás is történt, meg egy kis texasi megye nyakas lakóira is sűrűn hivatkozott.

A tétel egyébként annyi volt, hogy a klasszikus liberalizmus meg a nacionalizmus egy tőről fakadnak, hiszen a nemzeti önrendelkezésről szól mindkettő, úgyhogy a modernkori libsik ne pampogjanak, ha valahol a modernkori nacionalisták nyernek, hanem fogadják ezt szépen el, mert nincs annál demokratikusabb dolog, ha a többség diktál. Az előadás végén, az állampolgári villámkérdésekre válaszolva a világ összes történését megmagyarázta ezzel az erősebb kutya elmélettel: a kurdoknak akkor lesz országa, ha kivívják; a migránsokkal az van, hogy minden ország eldönti, hogy kér-e belőlük; és egy magát európai, sőt világpolgár identitásúnak valló német lánytól azt kérdezte, hogy ez nagyon szép, de akkor ezek közül a dolgok közül melyikhez hű, kis túlzással: melyikért halna meg?

Friedman volt az egyetlen, aki nem akart nekünk interjút adni, amit kicsit bánok, mert bár iszapbirkózás lett volna, de szórakoztató és tanulságos iszapbirkózás. (P. Zs.)

The Robot Job Robber: Can you future-proof your job?

A címben feltett kérdésre a választ Shamus Rae, a KPMG Head of Digital Disruption vezetője adta meg. Ahogy ez várható volt, arról beszélt, hogy a mesterséges intelligencia és a robotok drasztikusan fogják átírni a munkaerőpiacot és vége annak az időszaknak, amikor valaki egy életen át ugyanazt a karriert építheti.

Szerinte alapvetően három olyan irány van, amely a robotizált világban is munkahelyet jelenthetnek az emberiségnek. Az egyik a kreativitással összefüggő munkák, minden olyan, amihez kreatív, alkotó energiára van szükség. A másik ilyen terület a technológia, programozás, IT és minden olyan munkakör, ami ezzel függ össze. A harmadik terület a KPMG vezetője szerint az emberi, társas kapcsolatokkal függ össze. Szerinte bármennyire is fejlett technológia vesz körbe minket, alapvetően szeretünk kapcsolatba lépni egymással személyesen is, így minden olyan munka, ami ezeket a társadalmi kapcsolatokat lehetővé teszi az valószínűleg nem lesz áldozata a robotok foglalkoztatásának. (R. B.)

Rae előadásáról a KPMG-sek egy hosszabb összefoglalót is írtak, ez itt elérhető.

Dead or alive: Can millennials upgrade socialism?

A geopolitikai címkével ellátott blokbban zajlott egy vita arról, hogy a szocilaizmusnak van-e még létjogosultsága. Ez vita a fentebbi, bevándorlóssal azonos formátumban zajlott, azzal a lényeges különbséggel, hogy itt két vitazseni állt a színpadon, akik egyenként is nagyon szórakoztatóak, de ebben az intellektuális bokszmérkőzésre hasonlító szituációban gyakorlatilag showműsort adtak elő. A piros sarokban Steve Fuller amerikai filozófus állt, a szocialista megközelítés védelmében (bár ezért az egyszerűsítésért valószínűleg Tamás Gáspár Miklóssal közösen szednék le mind a húsz körmömet), a kék sarokban pedig Jeffrey Tucker anarcho-kapitalista, kriptovalutahívő író, előadó és befektető állt, aki szerint a technológia fejlődés révén rövidesen be fog bizonyosodni, hogy az állam teljesen felesleges.

Steve Fuller a második megszólalásával átvette a vezetést, amikor azt mondta, hogy a szocializmus lényege, hogy mindenki számára minimalizálja a kockázatot, azaz biztonságosabb közeget teremtsen az ötletek kipróbálásának, megvalósításának. Rendkívül profin vitatkozott mindkét fél, végül Tucker nem tudta visszaszerezni az előnyt. És ugyan rendkívül kényelmetlen pózban, szinte fél lábon kellett végigállnom a csurig megtelt Secret Garden nevű helyszínen ezt a programot, összességében az egyik legjobb élmény volt, ahogy a Corvinus belső teraszán több száz huszonéves ember feszült figyelemmel néz egy anarcho-kapitalizmus vs. szocializmus vitát, majd tesz fel teljesen értelmes kérdéseket. (R. B.)

Miért szeretünk lövöldözni a videójátékokban?

Három „életszimulátor” fejlesztője a videójátékok tartalmának morális kérdéseiről. Ryan Sumo a Political Animal című politikai kampányszimulátort képviselte. Azt szerették volna elérni, hogy az emberek betekinthessenek egy politikai kampány működésébe és abba, hogy milyen kompromisszumokat kell kötni ilyen helyzetben. Elismerte, ő maga is jóval kevésbé naiv már, mióta kipróbálta a játékot.

Francis Tseng „The Founder” (Az alapító) címmel készített böngészőben játszható „disztópikus üzleti szimulátort”, amely révén a Szilícium-völgy működésébe élhetjük bele magunkat. Különböző termékeket hozhatunk létre a nagyszobából induló cégünkkel, majd a nyakunkba szakadnak a HR és a cégvezetés egyéb problémái.

David Oreilly elvontabb oldalról közelítette meg a játékfejlesztést, hiszen ő elsősorban 3D-s művészettel, animációval és filmkészítéssel foglalkozik. A „The External World” című játékában egy egész univerzum szimulálására tesz kísérletet, kezdve a mikroszkopikus élőlényektől egészen a galaxisokig, amelyben minden elem játszható karakterré válik. Azt kívánja bemutatni, milyen kölcsönhatásban vannak egymással az élőlények. Kikényszerített célok nincsenek, a játékosnak csupán azt kell eldöntenie, hogy „kicsi vagy nagy” akar lenni a játékban.

Ami a felelősséget illeti, Oreilly szerint „művészeten keresztül nem lehet kikényszeríteni erkölcsi szabályokat. Az emberekről lepereg a rájuk kényszerített ideológia”. Hozzátette, hogy a játékok önálló világában saját törvények uralkodhatnak, az viszont a fejlesztők felelőssége, hogy abban a világban mi történik. Szerinte még a rendszeres emberölést tartalmazó játékoknak is megvan a maguk helye, mert biztonságos, virtuális térben zajlanak az események.

Tseng bár így nem mondta ki, arra utalt, hogy a játékok révén az emberek az empátiára való képességüket fejleszthetik, mert a szerepjáték révén döntési helyzetekbe kerülnek, így jobban megérthetik a mások döntéseit befolyásoló tényezőket. Sumo egy korábbi kerekasztal beszélgetésre utalva megjegyezte, szerinte a könyvek is segíthetnek a gonoszság legyőzésében, a játékok pedig egy újabb médiumon lehetnek alkalmasak ugyanerre.

Sumo és Oreilly később arról beszélt, hogy felnőttek már azok az emberek, akik fiatalabb korukban még Call of Duty-val és Grand Theft Autóval játszottak és teljesen újszerű ötletekkel jelennek meg a videójátékok közegében. Ezt segíti az is, hogy egyre inkább hozzáférhetők a fejlesztőeszközök, így olyanok is dolgozhatnak játékötleteken, akik nem programozónak tanultak.

A demográfiai helyzetre világított rá a beszélgetés civil tagja is. Kérdésében kiemelte, hogy a (nyugati) társadalmak tagjainak kétharmada már idősebb a 18 éves életkornál, ezért a játékok már az ő problémáikra, például a depresszióra is rezonálhatnának, ráadásul egyre több a női játékos is.

Oreilly viccelődött azzal, hogy mindenki azonnal hagyjon fel a videójátékokkal, Sumo pedig úgy vélte, amint az alkotók bármilyen műalkotást kiadnak a kezükből, már nem befolyásolhatják, hogy azok milyen hatást váltanak ki. A moderátor segítségével arra jutottak, hogy a játékok esetében is nagyon fontos, hogy az ember a virtuális térben mit tesz, mire használja azt és milyen következtetést von le ebből.

De akkor miért szeretünk lövöldözni és ölni a játékokban? – tette fel a kérdést a civil. Sumo szerint egyszerűen azért, mert nem túl izgalmas békefenntartóként parancsokat teljesíteni és senkit sem lelőni. Oreilly a Minecraft által igényelt kreativitást emelte ki és megjegyezte, vannak egyéb játékok is, amik az építést vagy a stratégiát helyezik előtérbe. (A. V.)

Pál Zsombor, főszerkesztő
a szerző cikkei

Adorján Viktor
a szerző cikkei

Román Balázs, kreatív tartalmi vezető, Starski
a szerző cikkei

(forrás: Kreatív Online)
hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!