hirdetés
hirdetés
hirdetés

Ha fiatal lennék, tuti, hogy lelépnék

Szilágyi Jánossal végigvettük pályájának alakulását, beszélt arról, hogyan lehetett rádión keresztül üzengetni a Kádár-korban, miért nem sajnálta meg soha a riportalanyait, és mi az a riporteri húzása, amit évtizedekkel később is szégyell. Beszélt Vitray Tamással való nem túl rózsás viszonyáról, a médiahőskor piálási szokásairól, és hogy miért nem lett politikai újságíró. De a most 81 éves legendás szakembernek határozott véleménye van a jelenlegi médiahelyzetről is. 

hirdetés

Mikor járt utoljára a Bródy Sándor utcában? 

Talán egy éve. Kellett valami az archívumból, hát az egy igen szomorú séta volt. Ahol életem nagy részét töltöttem, nyüzsögtek az emberek, minden olyan kihalt volt, mintha egy kriptában lettem volna. 

És mikor először? 

’57 novemberében. Közgázra akartam menni, de akkoriban a munkás-paraszt származásúakat részesítették előnyben, tehát nekik kevesebb pontszám is elég volt, amit én el is értem, csak hát úgynevezett polgári származásúként ez kevés volt, így nem vettek föl. Aztán az MTI-hez kerültem, majd miután onnan 3 hónappal később, egy nagyobb létszámleépítés keretében engem is kirúgtak, a segédmunkástól a kocsikísérőig mindenféle nemes munkák következtek. Szerettem volna egy rendesebb helyen dolgozni, magamban azzal a kikötéssel, hogy ne 8–16 h-ig tartson a munkaidő, hanem szabad legyek, én osszam be az időmet. Gondoltam, kimegyek a Filmgyárba és megpróbálkozom ott valamit tenni-venni, de közben hallottuk, hogy a Rádióban van hely, mivel ’56 miatt a társaság egyik fele disszidált, a másikat meg kirúgták. Apám ismerte a Rádió elnökét, oda is szólt, bár különösebb protekció nem kellett az előbb említettek miatt. Fölvettek, gyakornokként kezdtem, előbb a hírszerkesztőségben, aztán rovatról rovatra hozzáértő emberek foglalkoztak velem, pár hónappal később pedig már riportra jártam a kollegákkal. Leskelődtem, hogy mi van. 

Az első anyagára emlékszik? 

Persze, már a sokadik riporton, valami vadászaton voltunk Kovalik Karcsival – akivel később nagyon jó barátok lettünk –, aki nagy kegyesen egyszer csak azt mondta, „Na, kérdezz valamit”. És akkor megkérdeztem, hogy „Hány nyulat tetszett lőni?”, este pedig izgatottan ültem otthon a rádió előtt, hogy Karcsi benne hagyta-e a kérdésemet. És aztán hallottam magam a rádióban. 

Miért rúgták ki ’61-ben? 

Mert a Kovalikkal becsempésztünk két nőt éjszaka a miskolci stúdióba. Neki mázlija volt, mert az ő nője elment, nekem pechem volt, mert az enyém maradt, reggel ránk nyitottak és mire fölértem Pestre, már tudták a főnökeim és kirúgtak. Aztán mindenhova utánam nyúltak, hogy ne tudjak elhelyezkedni. Előbb a Veszprémi Naplónál dolgoztam, aztán áthívtak a Kisalföldhöz, Győrbe, ahol rádióztam is, és idővel nagy kegyesen azt is megengedték, hogy visszakülsőzzek Pestre. Majd azt mondták, lépjek be. De nem akartam. Szabad voltam, jól kerestem, nem voltak főnökeim és nem kellett értekezletekre járnom. Aztán amikor már harmadszor szóltak, nem lehetett nemet mondani. 

Elégtétel volt? 

Nem. Az az igazság, hogy az első időszakban többet linkeskedtem, snóbliztam a haverokkal a borozóban, nem adtam magamra szakmailag, és akkor kezdtem igazán odafigyelve dolgozni, amikor újra külsőztem. Hiszen a külsőzés azt jelentette, ha nem csinálsz jó anyagot, nem adják le és nem keresel pénzt. És egyszer csak a Rádióban is azt látták, hogy ez már egy másik Szilágyi. Az Ifjúsági osztályra kerültem, és a rádiós pályafutásomat, ismertségemet a Táskarádió című műsortól számítom. Rettenetesen élveztem, akkor találtam meg a magam hangját, aminek a természetesség volt a lényege. Nem beszéltem máshogy a mikrofon előtt, mint ahogy most például magával beszélek. Ha bemondtam, hogy milyen zeneszám jön a két riport között és nem azt tették föl, akkor nem álltunk le, hiába dolgoztunk felvételre, hanem reagáltam és az mind benne maradt a műsorban. Mindenki, még a kollegák is azt hitték, élő adás, mondták is, milyen hülye vagyok, hogy bejárok vasárnaponként… Ez egy új hang volt, amit csak most, vén fejjel visszanézve tudok, akkor nem tudtam. 

Hogyhogy engedték? 

Mit mondtak volna? Hogy ne legyél annyira természetes? Először is, azzal kezdték, hogy lehallgatták: politikailag van-e benne olyasmi, ami nekik nem tetszik. Erre a lehallgatóknak a füle hihetetlenül ki volt hegyezve, és olyan baromságokba is beleszóltak, aminek semmi értelme nem volt. Kész volt a műsor, ültünk a magnóban a főnökömmel és ment a vita, hogy ezt vagy azt kivágjam-e vagy sem. Közben mindent megtettünk, hogy valahogy bosszantsuk a rendszert. Üzengetettünk például és nagyon büszkék voltunk, ha ezt nem vették észre, hogy „hú, de odamondtam ezeknek!”. Később aztán, a 80-as évek elejétől szakmai lehallgatás volt, mondjuk, hogy nem hosszú-e ez a zene ide. Mintha kollegák leültek volna, hogy megbeszéljenek egy műsort. 

Hogy üzengetett? 

Volt egy műsor, talán Különkiadás volt a címe, egy téma, két szakértő a stúdióban, a két helyszínen egy-egy riporter. Egyszer valami külpolitikai téma volt terítéken, egy-egy iskolában voltunk egy kollegával, tanulók kérdezhettek, de adás előtt szóltak, hogy „Jánoskám, Romániával kapcsolatos kérdéseket nehogy föltegyenek a gyerekek”. Kimentem a suliba, odahívtam egy srácot, adtam neki egy kis Szokol rádiót és mondtam, amikor hallod, hogy kikapcsolnak az iskolába, gyere be a terembe, tedd föl a kezed és kérdezz valamit Romániáról. Kapcsolták a helyszínt, nyílt az ajtó, a srác bejött, föltette a kezét és valami kérdést arról, hogy miért bánnak így a magyarokkal Ceausescuék? Emlékszem, bent két ismert külpolitikai újságíró ült, percekig köpni-nyelni nem tudtak. Én pedig rohadt boldog voltam. Vagy volt a Miért? című műsorom, ahol hétköznapi kérdéseket tettem föl és morfondíroztam rajtuk a stúdióban. Mondjuk, hogy miért csak 3 évente lehet külföldre utazni, vagy hogy a Moszkvicsot miért 4 személyre vizsgáztatják és miért nem ötre. 4-5 ilyen kérdés volt egy 35-40 perces adásban, és az egyes témákat fütyüléssel választottam el. „Fütyülök rátok!” – üzentem, és tudtam, hogy bosszantani fogja a főnökséget, kérdezték is, miért fütyülök a stúdióban, de nem merték azt mondani, hogy ne csináljam. 

Volt, amiből balhé lett? 

A Kettesben is egy elhíresült műsor volt, mert olyan kérdéseket tettem föl, ami engem érdekelt és amire ott válaszolni kellett. Egyórás, élő műsor volt az illető lakásáról, pont azért, hogy semmit ne lehessen kivágni.Azt előre megmondták, ki az a 3-4 ember, akikkel nem beszélgethetek – Moldova például, vagy Latinovits –, de soha nem mondták meg, hogy kivel kell és mit kérdezzek. Viszont nem sokkal a Jancsó-beszélgetés után lett vége. A kultúrpolitikáról mondott nem túl jókat, mire megjegyeztem, hogy mégiscsak az Aczél elvtárs születésnapjára küldtetek Hernádi Gyulával egy rohadt nagy tortát. Mire ő azt felelte, az egy hülyeség volt. Nem telt öt nap, hívott a Rádió elnöke, nagyon megköszönte a műsort, de már nagyon régóta megy, hagyjuk abba. Tudtam, hogy Aczél bepöccent… És egyszer Szepesi, aki akkoriban a Szórakoztató osztályt vezette, két hónapra letiltotta a Halló, itt vagyok!-ot, mert hülyét csináltam egy munkásőrből: arról kérdeztem, milyen vasárnap délelőttönként lövöldözni, mivel várja a felesége, mi az ebéd? Aztán hallgatói levelek százai jöttek és gyorsan visszaállította. Hisztérikus sikere volt annak a műsornak, sokáig én sem értettem, mi ebben a nagy szám. 

És mi volt? 

Hogy a hallgatók érezték, én pont azt mondom, amit gondolok. Ha valaki azt mondta, itt állok a 10. emeleten és ki akarok ugrani, mert elhagyott a babám, akkor nem azt mondtam szánakozva, hogy jaj, lépjen már vissza, hanem elkezdtem vele beszélgetni. És ha úgy alakult volna, akkor a végén azt mondom: ugorjon, megértem, én is kiugranék. Ilyen nem volt egyébként. De ezt csípték a hallgatók, hogy érzik, én nem azt mondom, amit illik, amit elvárnának, vagy ami szokás. 

Előfordult, hogy megsajnált egy riportalanyt?

Nem. Ez a szakma olyan, mint az orvoslás: lát egy területet a beteg testén, amit föl kell vágni. Nem sajnálja, hogy szegénynek fájhat és milyen hosszan fog fölépülni. Ha valaki leugrik a 10. emeletről, én ott vagyok és nálam a magnó, fölveszem. Nem segítek neki, nem kötözöm be, hanem ha csinálom a szakmát, az érdekel, amit mond. Hogy hörög az utolsó pillanatban. És ha az föl van véve, akkor lehet, hogy bekötözöm, hívok mentőt. Az ember ebben a szakmában arra megy, hogy különlegeset csináljon, valami eredetit. Ő volt ott, ő volt a szemtanú, ő kérdezte meg. Egyszer a Heim Pál Gyermekkórházban beszélgettem egy anyával, aki szinte nem is láthatta a koraszülött gyerekét, mert egyből inkubátorba került. Fölszaladtam a dokihoz is, aki azt mondta, ez a gyerek holnapra már nem él. És én ezt leadtam, tehát a hallgató hallotta az anyától, hogy „drága gyerekem, már alig várom, hogy a karjaimban tarthassam”, majd a következő pillanatban az orvostól, hogy „másnap már nem él”. Drámai helyzet, szörnyű a hallgatónak is, de az ember megcsinálja. És másnap erről dumált mindenki, hogy milyen tetű vagyok. Vagy milyen ügyes. 

És maga hogy látja, tetű volt vagy inkább ügyes? 

Ezt nem szégyellem, ez a szakmával járó dolog: hatást elérni. De volt egy műsor, amit a Szepesi vezetett, 139-660 volt a címe és a Kovalik meg én egy URH-s kocsival jártuk a várost, feladatok voltak, meg kellett fejteni rejtvényeket, kérdésekre válaszolni, ha sikerült, nyertek valamit… Kovalik csinált az utcán egy interjút valakivel, aki elsírta magát. Hallottam, hogy kiszólnak neki: „Karcsikám, gratulálunk, ez azért megható volt.” Tudtam én is, ha a rádióban egy interjúalany elbőgi magát, az nagyon hatásos. És akkor azt mondtam a Karcsinak, „mibe’ fogadunk, hogy egy órán belül nálam is sírni fog valaki?”. Fogadtunk két üveg borban. És engem attól kezdve semmi nem érdekelt, csak azt figyeltem, ahogy mentünk az autóval, hogy mi lesz az én szitum, amiben valakit megszólíthatok. A Vérmezőnél havat lapátolók között volt egy idősebb asszony, szóltam, gyerekek, kapcsoljatok ki, van egy nagyon jó téma. Odamentem a nénihez, hogy nem fáradt-e el? És ahogy kérdezgettem, kiderült, hogy a fia nem ad neki elég pénzt, ezért kényszerül erre és a néni végül elsírta magát. Vége volt, csak annyit mondtam Karcsinak, „két liter bor, bejött”. Régi történet, máig nem felejtettem el és máig szégyellem. 

A tévés versengés milyen volt? 

A Rádióban teljesen természetes volt, hogy meghallgattuk egymás műsorait és az volt a rivalizálás, hogy hogyan csinálok meg egy műsort. A tévében ez főleg arról szólt, ki van képernyőn, ki vezeti majd ezt vagy azt. Utólag tudtam meg, hogy Vitray például sok mindent elkövetett azért, hogy én mellette a televízióban semmi komolyabbat ne csinálhassak… De én ott később kezdtem és nagyon rossz is voltam az elején, nem tudtam én lenni, olyan baromságokra figyeltem, hogy hogyan tartom a kezem. Vagy volt, hogy rágóztam, hogy kurva természetes legyek, aztán szóltak, hogy hülye vagy, köpd már ki! Később, a Kávé habbal című műsorban oldódtam föl, és a Show-bálványban éreztem, hogy én ezt tényleg profi módon tudom csinálni. 

És most akkor a Kettesben vagy az Ötszemközt volt előbb? 

Utána kell nézni az archívumokban. De én effektíve tudom, hogy a Kettesben volt előbb, utána jött az Ötszemközt, és az volt Vitray kurva nagy találmánya, hogy a riportalany nem látta a kamerákat, mert azok el voltak dugva a díszletben. Miközben, ha valakit behívok egy idegen közegbe, abban a furcsa helyzetben megfogom a karját és megkérdezem, nem éhes, hozzunk valamit? Hogy teljesen természetes legyen számára ez a teljesen természetellenes állapot. Vitray rengeteg műsort vezetett, ő volt A tévé, és egyben a legnagyobb mázlista is: jó korban volt jó helyen. Mindemellett baromi lezser figura volt, leült, felhúzta a lábát, átkulcsolta a térdét és így dumált – ilyet előtte senki nem csinált. De az interjúi sose voltak számomra meggyőzőek. Tévés figuraként mindig is elismertem, de mindig is sokkal jobb interjúkat csináltam nála. Nála az egy kérdés volt, hogy „Meséljen a gyerekkoráról” és akkor az illető elkezdte. Én meg azt mondtam: „Hallom, magának elég szar gyerekkora volt, rugdosta az anyja…” 

Ha egy interjúalanya kérte, hogy bizonyos dolgokat ne kérdezzen meg tőle, kötött kompromisszumot?

Soha semelyik riportalanyommal nem beszéltem meg, hogy mi lesz, de mindegyiktől megkérdeztem, hogy mit ne kérdezzek. És az esetek 99 százalékában valami olyasmit mondtak, ami eszembe sem jutott volna. Komlós János kivételével, aki a Kettesben előtt kikötötte, hogy se a múltjáról, se a magánéletéről nem beszélhetünk, miközben rabbiképzőbe járt, ávós volt. Komoly kérdést az életével kapcsolatban nem tudtam feltenni, ráadásul végig, mint egy mandarin, rezzenéstelen arccal nézett rám, majd 10 perccel a vége előtt letolt, hogy ezek nem jó kérdések, mert például azt szeretné elmondani, hogy…, és akkor elmondott valamit. Én pedig azt mondtam, hogy ez a műsor most véget ér, és előbb abbahagytam. Mindenkit váratlanul ért, másnap kúszva mentem be, hogy mekkorát égtem. De a kollegák részéről nagyon szeretve voltam: ez a tetű, ez a rohadék mit csinált veled. 

És a kis Kabosra emlékszem még, aki azt kérte, hogy az iskolai végzettségét ne firtassam. Mondtam is neki utána, hogy ha írni-olvasni se tudnál, akkor is te volnál a Kabos Laci, és ha megkérdeztem volna, azt kellett volna válaszolnod, hogy hat elemit jártam ki, nem tudok írni, képzeld el, ebből baromi sok kellemetlenségem volt. Tehát ha az ember megkérdez valamit és a másik őszintén és természetesen válaszol, abban nincs semmi. Ez ugyanolyan, mint amikor ülünk egy testi hibással, akinek hiányzik a karja. Nekem az első kérdésem az lenne, hol vesztette el a karját? Elmondja és a dolog le van játszva. Vagy egy vakkal általában sajnálkozva beszélnek, hogy jaj, szegény. Nem szegény, lehet, hogy egy tetű, aki elhagyta a gyerekeit, csak éppen nem lát. 

Ha politikai újságíró lett volna, engedték volna ezt a rámenősséget? 

Valószínűleg nem. Egyszer lebetegedett egy kollega, így nekem kellett interjút csinálnom Korom Mihály igazságügyi miniszterrel, az MSZMP Központi Bizottságának a tagjával, mert megállapodott a Rádióval, hogy valami új rendelet kapcsán nyilatkozik. Át kellett küldenem a kérdéseket, hiába érveltem azzal, hogy a következő kérdésem a válaszától függ. Végül kitaláltam 12 kérdést, átküldtem, majd amikor találkoztunk, kaptam én is egy gépelt példányt a kérdésekkel és a válaszokkal. Gondolkodtam, hogy lehetne ezt a palit kizökkenteni, végül miniszter elvtárs helyett mindig miniszter úrnak szólítottam, és nem jutottunk el a lap aljáig, kábé a harmadik kérdésnél megkérdezte, Szilágyi elvtárs, miért mondja nekem, hogy miniszter úr? Mondtam, azért, mert nem vagyok párttag. És hozzátettem: nekem a szakmámhoz tartozik, hogy tudok úgy olvasni, hogy a hallgató nem veszi észre, magáról viszont lehet hallani, hogy olvassa a választ, ez röhej. Felajánlottam, hogy én elvtársozom, ő meg fejből beszél. És a legnagyobb élvezetére el tudta mondani öt percben, hogy mi ennek a rendeletnek a lényege, kifejezetten boldog volt a pali. Később kétszer is megállt egy nagy, fekete Mercedes mellettem: „Jó napot, Szilágyi elvtárs! Hogy van?” De ezt egyszer csináltam meg életemben, valószínűleg más elvtárs nem így reagált volna, és nem is engedték volna. Hál’ istennek, nem voltam ilyesminek kitéve, de nem is csináltam volna. Nem véletlen, hogy egy ilyesmi élményem van még, ami május elsejéhez kapcsolódik. Én voltam a színes a délelőtti felvonulásról, néha kiszóltak, hogy kapcsoljuk a Dózsa György teret, Szilágyi Jánost. És az egyik kapcsolásnál addig kérdezgettem egy öreget, míg elismerte, igazából azért vonul fel, mert a gyárban kötelezték és legjobban a végét várja a sörrel és a virslivel. Ebből világbalhét csaptak, de élő volt, nem lehetett mit csinálni. Ezért viszont nem is nagyon bíztak rám ilyen dolgokat, soha többet május elsejét nem közvetítettem. Megúsztam magyarán.

Az igaz, hogy többször nagy piálásból ment műsort csinálni? 

Abban az időben mindenki sokkal többet ivott, nem csak én, a kollegák is. És nyilvánosan. Akkoriban tuti, hogy egy parti végére 20-30 ember részeg volt. Addig ittak, amíg volt valami az asztalon. Természetes volt számunkra, hogy lementünk vidékre és minden második kocsmánál megálltunk: fröccs, duma, röhögés. És este, munka után ivászat. Nem voltunk alkoholisták, én sem mentem be egyedül egy kocsmába fölhajtani egy felest, de társaságban az elsők között rúgtam be, ez nem kétséges. Én ugyanis tudok nem inni, de nem tudok keveset inni. Kétszer fordult elő, hogy piásan vezettem műsort, egyszer észrevették, szóltak, fegyelmit kaptam, másodszor meg én tudtam, hogy nem jár úgy az agyam, ahogy kéne. De botrányos berúgásom műsor kapcsán nem volt. 

Ha ma lenne 30 vagy 40 éves, bele tudna helyezkedni a jelenlegi médiahelyzetbe? 

Ha fiatal lennék, az tuti, hogy lépnék lefele az országból. Bánom, hogy a rendszerváltáskor ezt a szakmát csináltam tovább – azt hittem, hogy az értékek helyreállnak, nagy sztár leszek és nagyon meg fognak fizetni. Váltanom kellett volna, vállalkozni, és most mondjuk lenne egy cégem, ami a legszebb rézhamutálakat készíti a világon. Ha újrakezdeném, eszembe nem jutna ezt a szakmát választani. Nem bánom, élveztem, de biztos, hogy mai fejjel nem ezt csinálnám. 

Nem is menne, ha hívnák? 

Más világ lett teljesen, egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy az én stílusomra, képességeimre, műsorvezetői technikámra igény lenne. Van egy-két olyan műsor – a Húzós Rónai Egonnal az ATV-n, vagy Veiszer Alinda beszélgetései –, amiket bármikor meg tudnék csinálni, de ezekre ott vannak ők. Jöttek új generációk, fiatalok, mire föl ácsingózzak? Nem is nagyon ácsingózok, bár műsorötletek százával vannak a gépemben. Ha azt mondanák, itt van hetente 3/4 óra, akkor egy olyan műsort csinálnék, amiben 3 vendéggel a heti aktualitások hátteréről beszélgetünk. Például egy Orbán-beszéd kapcsán arról, hogy ki írhatja, hányszor telefonálnak össze a beszédíróval, nagyon be lehet-e szarva, hogy valami olyasmit ír, amit Orbán nem akar elmondani. 

A felület számítana? 

Nem mennék el sem az Echo TV-re, sem az M1-re. Az egy megbélyegzés lenne, és én rühellem, ahogy a Fidesz bánik velünk, ahogy pofátlan módon a pofánkba hazudnak. Mintha magának most azt mondanám, de szép piros ruha van magán, mire maga azt mondaná, dehogyis, rajtam farmer van. Ne vicceljen, folytatnám, a piros a divat, gyönyörű. És maga egy idő után azt felelné, tényleg piros ruha van rajtam, valószínűleg színvak vagyok. Ezt csinálja a Fidesz. És engem nagyon ki tud borítani, amikor hülyének néznek.

Simon Andrea
a szerző cikkei

(forrás: Kreatív Online)
hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 

Legalábbis a Synetiq kutatócég vizsgálata szerint.

A holland sajtmárka aktivitásáért a Kraftwork reklámmanufaktúra felelt.

29 országot irányít júliustól Budapestről Nick Kós. A magyar szervezet élén Lőcsei Tamás lesz az utódja.

A magyar Schweppes megint híres embereket bújtatott egymás bőrébe.

A Lorántffy Zsuzsannáról szóló, letölthető füzettel búcsúzik a reformáció 500. évfordulójának hazai emlékéve.

hirdetés

Ülj a géphez! – Facebook tréning HR-eseknek. Toborzási kampányok a Facebookon, lépésről lépésre, június 20-án.

Díjátadó: 2018.06.20. szerda 18:30 Kukkants bele, hogy melyek lettek a legjobb turisztikai kommunikációs projektek!

A verseny célja, hogy díjazza az egyedi belsőépítészeti dizájnt, kreatív vendéglátóipari/hotel kommunikációt és márkamegjelenést. Nevezési határidő: 2018.06.29.

Az Élelmiszer az FMCG szektor meghatározó szaklapja új versenyt indít. A verseny célja, hogy megtaláljuk a hazai piac legkiemelkedőbb minőségű mentes termékeit. Nevezési határidő: augusztus 31.

Célja, hogy díjazza a Magyarországon futó, munkáltatói tevékenységhez kötődő különféle kampányokat, kommunikációs aktivitásokat. Pontszerzés a Pr Toplistán! Nevezési határidő: augusztus 31.

hirdetés
hirdetés