hirdetés
hirdetés
hirdetés

Etikus-e beteg gyerekkel egyszázalékozni?

A helyeselhető cél felhatalmazza-e a hirdetőket arra, hogy az adózók érzelmi befolyásolására, lelki sokkolására alapozzanak? Nádori Péter írása a Kreatív magazinból.

hirdetés

Legyünk bár szerkesztők vagy a sajtó kritikusai, hajlamosak vagyunk úgy csinálni, mintha – vagy akár elhinni magunknak, hogy – a mindenféle médiafelületeken megjelenő tartalmak morális megítélése egyszerű dolog. Erre persze saját önbizalmunk, hiúságunk mellett az is rászorít, hogy a kortárs média felgyorsult világában töprengésre, mérlegelésre, esetleg extra információk begyűjtésére nem különösebben adódik idő, mód és lehetőség. A lapzárta (pláne az örökké utolsó pillanatos, huszonnégy órás internetes lapzárta) folyamatos szorításában mindig minden döntést azonnal kell meghozni, ahogyan reagálni is azonnal kell mindenre és bármire, ami a nyilvánosságban megjelenik. (Kit érdekel egy tegnapi blogbejegyzés? Annyi embert sem, mint a tegnapi újság, pedig már a mai sem izgat túl sokat.) Lehozzam ezt a Facebookon talált és a fél internet által rég látott képet vagy sem? Hibát követek el, ha nincs rá engedélyem, mégis bemásolom egy cikkbe? És ha nem másolom be, csak belinkelem? Ostoba, nyúlszívű hülye vagyok, ha nem használom, életidegen alak, aki mellett elmegy az az univerzum, amiben minden kép mindig megjelenik? És: betegyem a híradóba, amit a képviselő mondott? Ha beteszem, engem gyaláz le kártérítésért a másik képviselő, akit betámadott ez az egyik? Vagy: tekinthetem-e közszereplőnek azt, aki tegnap még milliárdok állami ura volt, de ma éppen nincs semmilyen funkciója? És azt, akiről pontosan tudom, hogy ma élet és halál befolyásolója az ország szélte-hosszán, de a nevét soha nem hordta hátán a Magyar Közlöny? És ha el is találom a helyes megfejtést, nem dobja-e ki a parlament holnapra, mire a cikk megjelenik, a közszereplők és a szólásszabadság viszonyára vonatkozó „tágabb tűréshatár” alkotmányos (alkotmánybírósági) mércéjét a nagy büdös legálhistóriai kukába? Egyáltalán, ringassam-e magam abba az illúzióba, hogy a törvényekben és azokon túl léteznek olyan morális korlátok és útjelzők, amelyekhez érdemes igazodnom, ha nem akarok a pokolban megrohadni, illetve ettől eltérő okból esetleg úgy vélem, hogy jó embernek lenni követendő célkitűzés? Vagy munkába indulás előtt nap mint nap kössem fel a jogpozitivista gatyamadzagot, és reménykedjek, hogy a bírói gyakorlat nem épp az én ügyeleti napomon fog találkozni piciny médiatalicskámmal a maga ezertonnás, de legalább kivilágítatlan dízelmozdonya masinisztájaként?

<b>Nádori Péter</b> | Fotó: Köő Adrien
Nádori Péter | Fotó: Köő Adrien
Mindez rengeteg dologról eszembe juthatott volna, szokott is, de most konkrétan arról, hogy ebben a pillanatban egyetlen országos napilap egyetlen szombati számának egyetlen oldaláról három kisgyerek néz velem szembe, és egyiknek sincs haja. 1%-os adófelajánlási szezon van épp, és a számlálhatatlan jelentkező közt természetesen ott vannak a daganatos betegségek ellen fellépő alapítványok is. Nélkülözhetetlen, sőt, szó szerint életfontosságú munkát végeznek: a magyar közegészségügy úgy áll, ahogyan, a betegség viszont nem ESOMAR-státusz szerint válogat. Mindenki, aki a kisujját megmozdítja akár csak egyetlen rászoruló gyerek érdekében, minden tiszteletet megérdemel.

Ennek fenntartásával említem, hogy eközben néhány kérdést senki nem kerülhet el. A kérdések nem jogi természetűek, hiszen nyilvánvalóan minden, a kemoterápia eltéveszthetetlen nyomait magán viselő gyermek portréjával kampányoló alapítvány rendelkezik a megfelelő engedélyekkel. De vajon etikus-e ezeknek a gyerekeknek a képét ezer és ezer példányban sokszorosítani és, ha mégannyira egyértelműen jó cél érdekében is, pénzgyűjtésre használni? A vitathatatlanul helyeselhető cél felhatalmazza-e a hirdetőket arra, hogy olyan megoldásokat alkalmazzanak, amelyek egyértelműen a befogadó (az adózó célszemély) érzelmi befolyásolására, lelki sokkolására alapoznak? Nem kifogásolható-e, hogy a kampányokban megjelenő gyerekekről semmi nem derül ki a hirdetésekből? Lehetnek stockfotók modelljei, lehetnek a magyar adózó közösségéhez alig kapcsolódó új-zélandi betegek, lehetnek az adott alapítványok elindítóinak édesgyermekei, lehetnek az alapítvány áldozatos munkájának köszönhetően jobbra fordult sorsú érintettek, de lehetnek valakik, akihez az alapítványnak semmi köze nincs. Lehetnek tizenéve gyógyultak. Lehetnek halottak rég.

A polgári és büntetőjogi tekintetben megkérdőjelezhetetlen engedélyek birtokában a hirdetések feladóinak és leközlőinek nem kell-e elmerengeni azon, hogy nem személytelenítik-e el morálisan problematikus módon ezeknek a portréknak a szereplőit? Az oly sokszor – és oly sokszor jogosan – kárhoztatott és elmarasztalt bulvársajtó gyakori szereplői beteg gyerekek, akár azért, mert helyzetük reménytelen, és külső segítségre szorulnak, akár csodálatos gyógyulásuk, az őket körülvevő emberek példaadó és szívmelengető áldozatvállalása okán. Ezeknek a gyerekeknek azonban mindig van nevük, lehet tudni, hogy hol laknak, kik a szüleik, hogyan élnek, milyen betegség támadta meg őket, hogyan harcolnak ők és családtagjaik. Ők valakik, személyek, aktuális – a teremtés összefüggéseiben talán akcidentális – tulajdonságokkal, éppen most aktuális, megoldandó ügyekkel. Nem csupán vizuális markerek, könnycsatorna-stimulátorok. Az 1%-os hirdetések szereplőiről semmi nem derül ki, az előttem fekvő három reklám közül még a további tájékozódásra módot adó weboldal címét is csak egy tartotta fontosnak közölni.

Ha vannnak jó tulajdonságaim, mindenképp ezek közé tartozik, hogy soha nem képzeltem magam Hunter S. Thompsonnak (már csak ezért is elnézést a fentiekért), meg az, hogy régóta tudom, a morális kérdések bonyolultak, lehet és érdemes sokat gondolkodni rajtuk, valamint igen gyakran nincsen rájuk egyértelmű válasz. Eszem ágában nincs ítélkezni az 1%-os hirdetések feladói felett. Abban viszont biztos vagyok, hogy az összes érdekeltnek jót tenne, ha észrevenné: a média morális dilemmái mindannyiunk morális dilemmái.

 

A szerző úgy tapasztalta, hogy egyes erkölcsi kérdések vannak annyira bonyolultak, hogy amíg az ember eltöpreng rajtuk, érdemes egyes aktuális feladatokra úgynevezett workaround – megkerülő – megoldásokat választani. Olyanokat, amelyek a kívánt célt elérik, a morális problémát azonban nem vetik fel. Íme, gyakorlatilag véletlenszerűen két gyermekrák-ellenes kampányanyag a nagyvilágból. Egyiken sincsenek beteg gyerekek.

A Ponle Corazon nevű perui alapítvány 2003-as (Leo Burnett) kampánya egyszerű, de tényleg könnyfakasztó ötletre épül: mutassunk egy jócskán kopaszodó, idős embert. Aztán mondjuk azt, hogy aki támogatja az alapítványt, az esélyt ad egy gyereknek arra, hogy túlélje a rákot, és valamikor nagyon sokára, a messze jövőben újra kihulljon a haja.
A Ponle Corazon nevű perui alapítvány 2003-as (Leo Burnett) kampánya egyszerű, de tényleg könnyfakasztó ötletre épül: mutassunk egy jócskán kopaszodó, idős embert. Aztán mondjuk azt, hogy aki támogatja az alapítványt, az esélyt ad egy gyereknek arra, hogy túlélje a rákot, és valamikor nagyon sokára, a messze jövőben újra kihulljon a haja.

A Houston Dynamo profi futballcsapata úgy csatlakozott 2012-ben a Curing Children’s Cancer Fund „A kopasz az szép” kampányához, hogy keresett egy kopaszra nyírt játékost a csapatban. Nem volt nehéz, de az elkészült plakát hangosan üzeni, hogy van remény.
A Houston Dynamo profi futballcsapata úgy csatlakozott 2012-ben a Curing Children’s Cancer Fund „A kopasz az szép” kampányához, hogy keresett egy kopaszra nyírt játékost a csapatban. Nem volt nehéz, de az elkészült plakát hangosan üzeni, hogy van remény.

– sajtotorveny.wordpress.com

(forrás: Kreatív)
hirdetés
Ha hozzá kíván szólni, jelentkezzen be!
 
hirdetés

Míg a ruhahajtogató technikái mindenkit lenyűgöznek, az új projektje nem aratott osztatlan sikert.

Mindegy is voltaképp, hogy mit reklámoz a videó.

Novembertől a Skivak felel a logisztikai szolgáltatásokat nyújtó vállalat közösségi média kommunikációjáért.

15 éve rendezi meg miden évben a pincészet a címketervező pályázatát, most bemutatják az eddigi legjobb műveket.

"Kristály. Rajta vagyunk" - ezzel a szlogennel indított kampányt Dél-Dakota. Hamar virális tartalom lett belőle.

Díjátadó: 19.11.26. (19:30) Akvárium Vedd meg jegyed a bétéelesek bulijára!

Az Üzlet és Pszichológia/HRPWR.HU és a Brandfizz bemutatja: a Nagy Employer Branding Nap című konferenciát. A nap, amikor az employer branding szakma találkozik.

Workshop az online véleményvezérek megítéléséről és az influencer marketing várható hazai trendjeiről egy exkluzív kutatás tükrében. Dátum: december 04.

Megújult kategóriarendszerrel tér vissza a Kreatív korábban DMBP néven futó, digitális eszközöket és megoldásokat díjazó versenye. Nevezési határidő: 2019.11.29.

Egész napos konferencia a pénzügyi termékek és szolgáltatások, az ezeket értékesítő pénzintézetek marketingjéről és kommunikációjáról. Dátum: 2019.12.04.

hirdetés
hirdetés